Kötelező filmek - Julieta (Julieta, 2016) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Julieta (2016)

Kezdjük a legfontosabb, egy korábbi cikkemben már elárult ténnyel: Pedro Almodóvar a kedvenc rendezőm – és ezen még a Szeretők, utazók (Los amantes pasajeros, 2013) sem változtatott, pedig 2013-ban keresve se nagyon lehetett találni lelkendező kritikát, csak olyanokat, melyekben kifejtették, „Almodóvar mélyrepülésbe kezdett”. Én persze nem értettem egyet, sőt vérig is sértődtem, úgyhogy most nagyboldogan írom le, hogy (véleményem szerint) senkinek sem volt, senkinek sincs igaza. A 70. Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában is szereplő Julieta (2016) ugyanis nemcsak az Almodóvar-életmű, hanem a filmművészet megkerülhetetlen építőköve.

Pedro Almodóvar napjaink egyik legszínesebb filmrendezője, akinek szinte mindegyik alkotása heves érzelmeket, sok esetben vitákat vált ki. „A szenvedélyek és a nemi indentitás, a végzet és a véletlen egymásba kapaszkodó, jószerivel kidolgozhatatlan kapcsolódásai jelennek meg filmjeinek feszült képsoraiban, kegyetlen őszinteséggel leplezve le az álszemérmet, a hazugságot, de mindig érzelemcentrikusan, már-már szentimentálisan” – olvashatjuk annak a könyvnek az elején, melyben a kitűnő francia kritikus, Frédéric Strauss beszélget a spanyol filmkészítővel. Azzal a filmkészítővel, akihez vagy csodálattal vagy ellenérzésekkel közelítenek a nézők és a kritikusok, hiszen, ha valaki, hát Almodóvar nem tűri maga körül a közönyt. És ez így van jól: épp ilyen volt például Bergman vagy Pasolini, s ha ők nincsenek, egészen másként mutatna a modern filmművészet.

Ha most Almodóvar-kalauzt írnék, biztosan szerét ejteném, hogy kiemeljem a Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegből (Pepi, Luci, Bom y otras chicas del montón, 1980) harsány őszinteségét, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (Mujeres al borde de un ataque de nervios, 1988) drámai humorát, az Eleven hús (Carne trémula, 1997), a Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999) vagy a Rossz nevelés (La mala educación, 2004) a test alakíthatóságának szükségszerűségére rámutató cselekményét vagy a Beszélj hozzá! (Hable con ella, 2002) szépségét, hogy a Volver (2006) ízig-vérig női történetéről ne is beszéljek. De most (mindezen alkotások mellett) a Julieta című filmet ajánlom nektek, méghozzá azért, mert jó – és mert elidegeníthetetlen darabja a spanyol zseni életművének. Hogy miért állítom ezt? Nos, Pedro Almodóvar végtelen őszinteséggel és hozzáértéssel képes megjeleníteni a nőiség legfontosabb kérdéseit, legnagyobb drámáit – újra és újra tanúbizonyságot tesz arról, milyen jól ismeri a nőket. (Persze a testükkel, illetve nemi identitásukkal küzdő karaktereket sem mellőzi; vakmerően viszi vászonra a homoszexualitás és a nemváltás kérdéseit, nehézségeit, s minden egyes történetét élénk színekbe öltözteti – és kellő humorral, szarkazmussal fűszerezi –, hogy ne okozzon akkora fájdalmat.) Pontosan ezt teszi legújabb művében is.

A Nobel-díjas író, Alice Munro három novellájából készült Julieta tulajdonképpen bármelyikünkről szólhatna, s lehetne a címe mondjuk Penélope vagy Manuela is, hiszen egy hétköznapi nő életútját követjük benne végig. Egy olyan nőét, aki – mint oly’ sokan a világon – cipeli a saját, cseppet sem könnyű keresztjét. A fiatal klasszika-filológus Julieta egy véletlennek köszönhetően ismerkedik össze leendő férjével, akitől lánya születik, és akit igencsak hamar elragad tőle a halál. A gyász azonban nem szűnik az idő előre haladtával, hanem a lehető legmesszebb sodorja egymástól anyát és lányát, mígnem Antía elmegy egy spirituális elvonulásra, ahonnan sosem tér haza. Mit tesz egy anya, ha megtudja, hogy a lánya többé nem akar találkozni vele? Hogyan éli túl a hiányát? Hogyan él a hiányában? Ezekre a kérdésekre keres és ad válaszokat Almodóvar, aki most csendesebb, mint valaha. Megfigyelőként követi Julieta minden egyes lépését, s a többi karaktert is az ő szemén keresztül láttatja, hiszen nem ők a fontosak. De még csak nem is a cselekmény. Egyedül az számít, hogyan éli meg Julieta mindazt, ami történik vele.

Visszafogott, elgondolkodtató történet a Julieta, újabb ékes példája annak, miért is lehet szeretni Almodóvart. És nem azért nem értek egyet a filmet középszerűnek és felejthetőnek aposztrofáló kritikusokkal, mert elfogult vagyok, hanem azért, mert egyszerűen nem az. A Julieta egy zseniális rendező újabb próbálkozása arra, hogy tanítson valamit: megismerni, megérteni, elfogadni, élni. És mindenek előtt élénk színekben látni az olykor zord, fekete világot.

„Édesanyám egész életében feketét hordott. Különböző családi halálesetek miatt hároméves kora óta gyászban kellett járnia. Édesanyám hasából indulva színeim természetes választ adnak erre a kényszerű zordságra, amely ellen édesanyám nevelt. Az emberi természet küzdő hatalmával édesanyám olyan gyermeknek adott életet, aki majd elég erős lesz ahhoz, hogy felvegye a harcot ez ellen a feketeség ellen.” (Pedro Almodóvar)

Miért kötelező megnézni? Mert élénk színekbe öltöztetve és őszintén mesél egy nő életéről – úgy, ahogy nem tudna más.

Forrás: Strauss, Frédéric (szerk.): Pedro Almodóvar, Budapest: Osiris Kiadó, 2005

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Kötelező filmek – Julieta (2016) […]