Kötelező filmek - M.A.S.H. (MASH, 1970) - Corn & Soda

Kötelező filmek – M.A.S.H. (MASH, 1970)

Az egyre hűvösödő téli idő és a kijárási tilalom jó ideje arra késztet, hogy az estéket a televízió társaságában töltsem. A TV csatornák adásai egyre kevésbé kötnek le, így szinte mindig valami megunhatatlan, kedvemre való filmet teszek a lejátszóba, és popcornt majszolgatva adom át magam a mozizás élvezetének.

Azonban a közelmúltban, mikor éppen az aktuális „alanyt” keresgettem, a TV-ben Simon Baker oldott meg egy bűnügyet csavaros észjárásával. Nagyon megtetszett a történet, így inkább hanyagoltam a filmnézést és nekiálltam végigkövetni a rendőrségi nyomozásokat egy mentalista segítségével. Ennek az lett a vége, hogy 7 évadon keresztül néztem az aktuális sztorikat és teljesen „rákattantam” a hasonszőrű misztikus-krimikre. A mentalista (The Mentalist, 2008–2015) után elkerülhetetlenül következett a halhatatlan Mindörökké (Forever, 2014), a felejthetetlen Unforgettable ( 2006–2011), hogy néhány héttel később az egyetemi katedrára lépjek az Észlelésben (Perception, 2012–2015).

Ekkor azonban kifogytam az ötletekből, ám egy barátom tanácsára nekikezdtem az azonos című filmből készült sorozatnak, a Csúcshatásnak. (Limitless, 2015). „Apukája” igen tetszetősre sikeredett, így nem sok epizód kellett ahhoz, hogy felvetődjön bennem a dilemma: az eredeti matéria jobb? Majd a gondolatmenetem tovább vándorolt a következő kérdésre: mennyire törvényszerű ez?! Ennek hatására felidéztem néhány példát, de ami legelőször eszembe jutott, az a koreai háború hadikórháza, vagyis a M.A.S.H. (MASH, 1970).

Többek között a fenti dilemma megválaszolása végett teszem a héten kötelezővé Robert Altman mesterművét.

Robert Altman (Nashville, 1975) hatalmas kockázatot vállalt, amikor ráadta fejét ennek az idestova több, mint 50 éves filmnek az elkészítésére. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy több rendező is visszatáncolt a forgatókönyv láttán; Walter Matthau és Jack Lemmon csuklóból dobták vissza a skriptet, hovatovább a FOX stúdió sem volt ezután teljesen biztos benne, hogy jó ötlet volt-e ennek a projektnek nekilátni, és kezdetben még a színészek is lázadoztak a rendezővel szemben. Altman azonban nem törődött semmivel és senkivel, kezébe vette a forgatókönyvet, és elkészítette a filmtörténelem talán legjobb háborús szatíráját.

A M.A.S.H. úgy lett fantasztikus komédia, hogy a helyszín, a történet és az alaptézis inkább egy gyomorforgató, komor, szomorú drámának lehetne az alapja. Ugyanakkor nem nevet a háború kegyetlenségén és áldozatain. A film kezdetén súlyosan sebesült katonákat látunk, akiket a frontvonaltól néhány kilométerre felépített Mozgó Frontsebészetbe (Mobile Army Surgical Hospital) szállítanak. Ugyanekkor érkezik a táborba „Sólyomszem” Pierce (Donald Sutherland) és „Duke” Forrest (Tom Skerrit), a két sebész. Laza, mindenre kapható stílusukkal hamar beilleszkednek ebbe a miliőbe, ahol az élvhajhászat, a nővérkék utáni vadászat és az iszogatás legalább akkora részét teszi ki az idejüknek, mint a gyógyítás.

A csapat gyorsan összekovácsolódik, mindegyikük egy külön karakter, akikhez remek neveket is társítottak. Az elején még Sutherland és Skerrit viszik a prímet. Ezt követően folyamatosan felnő hozzájuk a többi figura is, főleg mikor megérkezik a John „Csapdle” McIntyre-t alakító Elliot Gould. A film csupán egy laza sztorit követ, olyan érzése van az embernek, mintha egy helikopterből ledobáltak volna egy rakás embert, és csak annyit mondtak volna nekik: játsszatok! Nem is csoda, hiszen Altman, ha nem is vágta sutba a forgatókönyvet, de elég felületesen kezelte. Emellett a manapság egy ilyen film, ilyen jelenetekkel, „mondanivalóval” és párbeszédekkel kizárt, hogy megvalósulhatna. Némi rasszizmus is felüti a fejét a filmben, a melegség témáját szintén elég sajátosan járja körül. Nem utolsó sorban egy olyan nő, aki akár enyhén is hajlik a feminizmus irányába a film felénél már biztosan egy súlyos tárgyat hajítana a képernyőnek.

Ugyanakkor ne gondoljuk azt, hogy mindezt obszcén módon, gusztustalanul vágják az arcunkba. A karakterek szerethetőek, ahogy a film, ők sem veszik magukat komolyan. Ráadásul az említett megnyilvánulások inkább burkoltak, s egész más jelentést hordoznak. A néha kissé durva kamaszos csínyek,  „gúnynevek” (Égő ajak), a nővérek „kergetése” inkább a vágyak kifejezése,  a látszólag meleg barát meggyógyítása pedig a bajtársiasságnak állít példát. Ahogy a fekete Dr. „Spearchucker” Jones megszólítása sem gúnyolódásból adódik, hanem atlétikai tudásának szól, még ha van is benne egy kis hátsó szándék…

A történet tehát nem egy izgalmas, erős pontja a filmnek – már ha beszélhetünk egyáltalán történetről – továbbá jellem- és karakterfejlődésnek sem lehetünk igazán tanúi. A színészi játék, a remekbe szabott párbeszédek és a burleszkbe illő jelenetek azonban mindenért kárpótolnak minket. Altman mindemellett hitelesen bemutatja a háború kegyetlenségét, árnyoldalát is. Szatírája komoly propaganda a háborúk kíméletlensége és feleslegessége felé.

Film vs sorozat

De, hogy a kiindulópont dilemmájára reflektáljak: a M.A.S.H. esetében még szubjektíven is képtelenség eldönteni, hogy a film vagy a két évvel később induló sitcom a jobb, a népszerűbb, az élvezetesebb. Annál is inkább, mivel gyakorlatilag maga film is egy szituációs komédia; legalábbis igen kevés stílusjegyben különbözik tőle. Ha arra gondolok, hogy az alapanyag begyűjtötte, némileg ironikusan, a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat, akkor az előbbi mellett tenném le a voksomat. Továbbá Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazták és az elkészítésének több, mint húszszorosát termelte vissza. Ugyanakkor a M.A.S.H. 256 részt megélt sitcomja, melynek befejező részét a pillanatnyi amerikai tévénézők több, mint hetven százaléka látta (összevetve majdnem duplája a Jóbarátokénak), akkor már közel vannak egymáshoz a mérleg nyelvei. Az mindenesetre biztos, hogy Robert Altman egy nagyon nehéz alapanyagból olyan örökzöld és klasszikus produkciót készített, amely kétségtelenül lefektette a műfaj alapjait.     

Miért kötelező megnézni? Mert a M.A.S.H. egy olyan feledhetetlen komédia, amely képes volt más műfajban is hasonlóan kivételes utódot teremteni. Mindemellett a háború kegyetlenségébe és hiábavalóságába minden vicc és gúny nélkül, realistán, mégis megnevettetve vezet be. 

Ez is tetszeni fog...