Kötelező filmek rendhagyó – Mit jelent nekünk a film és a mozi?

Úgy két hete tudatosult bennem, hogy lassan tényleg vége a nyárnak, s az iskola is kezdődik. Ez, mármint az iskolakezdés számomra már elég távoli dolog, de minden évben, mikor szembejönnek velem a „Kezdődik a suli!” témájú cikkek és posztok, eszembe jutnak azok az első napok, amelyeken én léptem át az iskola bejáratának küszöbét. Továbbá felidéződnek bennem az ősz beköszöntét jelző osztályfőnöki órák is, amelyek segítettek akklimatizálódni, amelyeken nem tanultunk, hanem beszélgettünk, meséltünk egymásnak. Nos, most mondhatni egy osztályfőnöki órát „szerveztem”, arra kértem ugyanis a szerkesztőtársaim, hogy beszélgessünk, hogy meséljünk egymásnak és nektek arról, mit jelent számunkra a film és a mozi. Szóval most ezt olvashatjátok.

E témához kapcsolódóan valamit meg kell jegyeznem: először arra gondoltam, a cikk kezdetén mesélek a film hajnaláról s a mozi születéséről, de aztán rájöttem, hogy az igazán messze állna az osztályfőnöki órától… Tehát a tanulást – és vele ezt a témakört – legközelebbre halasztjuk, helyette pedig elindítom a sort az én „mesémmel” arról, mi mindent jelent nekem a film, a mozi. És arra buzdítalak benneteket, hogy ti is írjátok meg nekünk kommentben, nektek mit jelent!

Eszter

Talán szentimentálisan és furcsán hangzik, de számomra a film és a mozi az otthont jelentik. Biztonságot, gondoskodást, szeretetet, odafigyelést, és még sorolhatnám. Tizenkilenc évesen kerültem úgymond napi kapcsolatba a filmmel, amikor is felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetem film szakjára, ahol aztán a filmek a legjobb, legfontosabb barátaim lettek. És a tanítóim is. Szeretem idézgetni Szabó István azon gondolatát, amelyet az egyik egyetemi professzor idézett gyakorta, s amely így szól: „a filmekből megtanulhatunk máshogy, jobban élni”. Teljes mértékben egyetértek ezzel a gondolattal, s azt hiszem, bátran kijelenthetem: néhány évvel ezelőtt mondhatni e gondolat szolgálatába álltam, a legfőbb célom és álmom pedig az lett, hogy segítsek az embereknek a lehető legközelebb kerülni a filmművészethez, a filmekhez, amelyek segítségével tényleg, valóban megtanulhatunk jobban; boldogabban, nyitottabban, figyelmesebben, érzékenyebben élni. A filmekről való beszéd/írás mostanra a hivatásommá vált, a filmek pedig körbefonják az életem. És a mozi? Ó, a mozi! Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a mozi templom a számomra. Mert tényleg az. Egy általam jól ismert és hihetetlenül imádott hely, ahol mindig úgy érzem: otthon, biztonságban vagyok.

Végezetül filmet ajánlok nektek, ahogy szoktam: ezúttal a Shirin (2008) című alkotást teszem kötelezővé. S hogy miért éppen ezt? Majd meglátjátok!

Csizmadia Attila

Közösségi mozizás – Cinema Paradiso

Mit jelent számomra a mozizás? 2018 végén újra a mozikba került Giuseppe Tornatore 1988-as olasz filmje, a Cinema Paradiso, amelyet azonnal megnéztem, természetesen nem először. Az akkori érzéseimet, gondolataimat 2018 decemberében leírtam a filmről készített cikkemben:

Az 50-es, 60-as évek olasz kisvárosában a mozizás még igazi közösségi élmény volt. Nem a kis vagy nagy monitor előtt ülve, egyedül vagy ketten, mint ahogy ma sokan teszik. A Cinema Paradisóban a kisváros apraja-nagyja összejön, és együtt nevetnek, sírnak, beszólnak a filmnek és egymásnak, helyben és valós időben, mindenki hallatára, a személyes kontaktust felvállalva kommentelnek. Nem a laptopjukon vagy a mobiljukon.

A kisváros mozija, a Cinema Paradiso szimbóluma és élettel teli helyszíne annak a korszaknak, amikor még nem távolodtak el egymástól az emberek, és a kommunikációs szokásaik testközeliek voltak. A kulturális fogyasztásuk kollektív volt. Amikor a helyi mozit – ingatlanfejlesztési okokból és a VHS videó megjelenése miatt – felrobbantják, azt az egész város lakossága gyászolva és szomorúan nézi végig, konstatálva számukra azt a tényt, hogy vége egy paradicsomi korszaknak. És hol volt még akkor az a digitális világ, amit a rendező még nem is láthatott előre…

Bence V.

Mindig is nagyon szerettem a filmeket, de valójában katarzist csak nagy ritkán okoztak, így rajongani sem tudtam értük – a rendezőkért meg főleg nem. Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ez azért van, mert gyakorlatilag csak az amerikai filmek jutnak el hozzám, amelyek közt hiába vannak nagyszerű alkotások, többségében, úgy éreztem, egyáltalán nem nekem szólnak. Fanatikus tehát nagyjából 5-6 éve lehetek, így moziba is csak ennyi ideje járok szívesen, főleg amióta elmerültem az európai, különösen a dán filmművészetben, és megismertem Lars von Trier, illetve Anders Thomas Jensen munkásságát.

A művészetek közül a legközelebb az irodalom áll hozzám, éppen ezért leginkább azok a művek nyűgöznek le, amelyek képesek a mozgókép eszközeivel ugyanazt az élményt nyújtani, amit egy jó könyv, valamint elgondolkodtatnak.

Ellentmondásos módon most mégis egy amerikai rendező: David Lynch Mulholland Drive című filmjéből hoznék egy példát, a filmtörténelem egyik legkiválóbb jelenetét. Lynch tulajdonképpen egy kísérletet végez, és jól példázza, milyen nevetségesen egyszerű eszközökkel lehet elérni a nézőknél a kívánt hatást. A filmjátszás lényegi elemét, az élményszerűséget jeleníti meg, és rávilágít arra, hogy gyakran talán inkább a film néz minket, mintsem mi őt, ezért nem ártana résen lennünk. Hisz végső soron mindaz, amit látunk, puszta illúzió. Varázslatos és rémisztő egyszerre – ilyen a jó film is.

John

Szétszórt, nehezen koncentráló személyiség vagyok. A kedvenc filmemet is nehezen ülöm végig a tévé előtt, mert hirtelen mindig eszembe jut valami más, vagy fontosabb, amit azonnal meg kell csinálni, és így akaratlanul is, de elrontom magamnak az élményt. A mozi számomra tökéletes megoldás erre a problémára. Zavartalan, garantált koncentrációt biztosító kis közeg, ha úgy tetszik egy vörösbe vont szentély, ahol senki és semmi – főleg én magam – nem avatkozhat közbe egy film megnézésekor. Ez a szeretet, ami már maga a moziterem felé kialakult, lassan, de biztosan magával vonzotta a filmek mély szeretetét is. Az első film, amelyet nemcsak élvezettel, de értve is tudtam végignézni, a Harry Potter és az azkabani fogoly volt. A négy fal körbe zárt, a sötétség beburkolt, és egynek éreztem magam a közönség többi tagjával, aztán hamarosan ők is eltűntek a gondolataimból, csak én maradtam, és az egyébként zseniális film, amely állítom, a széria legjobb darabja.

Blackphoenix

Mit jelent nekem a film?

Túl azon, hogy a filmnézés nagyszerű kikapcsolódást, szórakozást és közös programlehetőséget nyújt a barátokkal, van számomra egy ezeknél sokkal fontosabb jelentősége is. Olyan élethelyzetek és problémák jelennek meg előttünk a filmvászonra álmodott történetekben, amelyek esetleg teljesen ismeretlenek voltak számunkra. Ilyen módon egy jó film, amely nemcsak CGI-trükkökkel vagy éppen giccsel próbálja kilóra megvenni a nézőt, hanem valódi mondanivalót is tartogat a számunkra, komoly értéket tehet hozzá az életünkhöz.

Isabel Coixet Az élet nélkülem című drámája tipikusan ilyen meghatározó film volt számomra. A huszonhárom éves Ann átlagos életet él: az édesanyja kertjében lakik egy lakókocsiban férjével és két kislányával, éjszakánként pedig takarítani jár. Ám egy nap rosszul lesz, majd az orvos közli vele, hogy rákos és csupán három hónapja van hátra. Ann különleges személyisége és páratlan ereje innentől válik igazán nyilvánvalóvá. A lány ugyanis egyszerre óvja a környezetét a rettenetes igazságtól és hallgat előttük a betegségéről, ugyanakkor igyekszik megszépíteni saját életének utolsó hónapjait, és véghez viszi mindazt, amiről úgy érzi, még meg kell tennie.

Elcsépeltnek tűnik az igazság, amit ez a film is tanít a nézőnek, hogy élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne. Ám egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk benne ragadni a mókuskerékben, egy rossz munkahelyen vagy egy már nem működő párkapcsolatban, és ahol túlságosan sokat adunk mások véleményére, nem árt néha feleleveníteni ezt a tanítást.

Lőrincz Csaba

Amikor a mozi kerül szóba, illene egy filmklasszikust vagy valami halhatatlan idézetet bedobni. De, hogy milyen csodálatosan különbözőek vagyunk, arra mindig a saját példámon okulva döbbenek rá.

Legmeghatározóbb emlékeim közt őrzöm az első alkalmat, amikor egy mozigépésszel töltöttem a napot. Az elkötelezettsége legalább annyira lenyűgözött, mint a munkája. Akkorra, már az új technológiával felszerelt mozik korára, – vénségére – ő is beletanult az újabb és újabb vetítő eszközök kezelésébe, de örömmel mesélt a régi mechanikus vetítőgépek felépítéséről. Különösen egy bizonyos elemet emelt ki: egy kulcsfontosságú fogaskerék-összetételt, a „máltai keresztnek” nevezett léptető szerkezetet, amelynek működésével az állóképek sokasága mozgó képsorrá áll össze. Ez az az eszköz, amivel a varázslat megtörténik a vásznon.