Kötelező filmek – Szeress, ha mersz (Jeux d’enfants, 2003)

Kötelező filmek – Szeress, ha mersz (Jeux d’enfants, 2003)

„A barátság olyan, mint a szemüveg: okosnak látszunk vele, de könnyen megkarcolódik, és akkor fárasztó.” És van, ami jóval fárasztóbb a barátságnál: a szerelem – főleg az, amelyik örökké tart, de sosem teljesedik be. Épp egy ilyen szerelemről szól az a film, amelyet akkor láttam először, mikor az egyetem padját koptattam. Dramaturgia órám volt aznap, este pedig csöpp kedvem sem volt a tananyaghoz passzoló filmet nézni, így hát választottam egy franciát, szerelmeset, és rájöttem: nincs ahhoz hasonlítható érzés, mint a „vége főcímig” fenntartani a feszültséget. (És hát mi ez, ha nem dramaturgia…)

De kezdjük az elmélettel, vagyis azzal, hogy mi is a dramaturgia: „valamely filmben a konfliktus felépülésének és megoldásának a rendje” – eredetileg színházi kifejezés. „Minden film arra törekszik, hogy érzelmileg bevonja a nézőt mindabba, amit elmesél, s hogy a vége főcímig folyamatosan fenntartsa a figyelmét. A filmdramaturgia számtalan módot, technikát ismer erre”: ott van például a sokkeffektus (elsősorban a horrorfilmekben és a thrillerekben alkalmazott dramaturgiai eszköz, melynek lényege, hogy egy hosszú jelenet egyre fokozódó feszültségét váratlanul valami jelentéktelen esemény szakítja meg – a szerk.)  vagy a Hitchcock nevéhez fűződő suspense-technika. „A konfliktus – a dramaturgia kulcsfogalma – valamely film drámai magja, a film szereplői által képviselt értékek összeütközése.” Azonos műfajba tartozó filmekben gyakran hasonló konfliktustípusokkal találkozhatunk: a westernben visszatérő konfliktus az indiánok és a fehérek ellentéte, a sci-fiben az idegen lények és az emberek harca, míg a melodrámában a nőért vetélkedő szerelmes férfiak vetélkedése. „A többnyire szilárd dramaturgiai vázzal rendelkező műfajfilmekben a konfliktus kirobbanásának helye is nagyjából azonos.”

Szeress, ha mersz

Forrás: vodkaster.com

A dramaturgia tehát igencsak fontos szerepet játszik abban, miként hat ránk egy film. És én most egy olyan alkotást választottam, melynek e téren – és egyébként semmilyen téren – nincsenek hiányosságai. Sőt: nemcsak a film dramaturgiája feszültséggel teli és letaglózó, hanem azé a kapcsolaté is, amelyet elénk tár.

Sophie és Julien nyolcévesen találkoznak először és egy pillanat alatt megtalálják a közös hangot. Barátok lesznek, s hamar ki is találnak egy játékot, amely – bár ekkor talán még nem is sejtik – egy életre összeköti őket. „Mered vagy nem?” – hangzik újra meg újra a kérdés, melynek tétje egy körhinta formájú süteményesdoboz, amely ide-oda vándorol a két (örök) gyermek között. Játékuk eleinte veszélytelen, csupán gyermeteg szórakozás, később azonban nemcsak, hogy veszélyessé, de fájdalmassá és messzemenőkig kegyetlenné is válik. „Fájdalmat akarsz okozni? Csak tessék, úgysem sikerül” – mondja Sophie, Julien pedig állja a fogadást. „Mersz nemet mondani az esküvődön? Igen” – felel Julien, Sophie pedig be is tartatja vele az ígéretet. Már ebből a két példából is látszik: a Szeress, ha mersz (Jeux d’enfants, 2003) főhősei – egy eleinte ártatlan játék segítségével – olyan világot teremtenek maguknak, melyben nincs helye tabuknak, szabályoknak vagy erkölcsi normáknak. Lényegében semmi másnak nincs hely a világukban, csak egymásnak.

Szeress, ha mersz

Forrás: blockbustermania.fr

És hogy miért passzol mindez a választott elmélethez? Azért, mert a feszültség épp úgy fokozódik a filmben, ahogy ebben a furcsa, semmihez sem hasonlítható kapcsolatban. Sokan az Amélie csodálatos életéhez (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain, 2001) hasonlítják Yann Samuell első játékfilmjét; és igazából nem állítanak valótlanságot: a francia rendező alkotása mind képileg, mind egyedi történetét tekintve idézi ezt a klasszikust, véleményem szerint azonban sokkal erőteljesebb is nála. Talán pont azért, mert épp elég bele egyetlen dal, Edith Piaf La vie en rose című sanzonja, néhány pazarul játszó, hiteles hátteret teremtő mellékszereplő, és egy valóságot idéző világ, melynek egyáltalán nincs jelentősége. Semmi más nem számít igazán, csakis Marion Cotillard és Guillaume Canet, vagyis Sophie és Julien: a két gyermek, akik sosem nőnek fel. Illetve egy pillanatra mégis, mikor végül rájönnek: a világuk nem beleilleszthető a valóságba. Ezért hát meg is szöknek előle. Végleg.

Miért kötelező megnézni? Mert Yann Samuell pazar módon adagolja a feszültséget, és egy olyan egyedi konfliktust mutat be nekünk, amelyet, ha jobban belegondolunk, talán mi magunk sem tudnánk, hogyan lehet megoldani. Továbbá: a filmtörténet egyik leggroteszkebb, mégis legszebb lezárását láthatjuk benne.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára

Ezek is tetszhetnek...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: