Kötelező filmek - A tetovált lány eredeti vs. remake - Corn & Soda

Kötelező filmek – A tetovált lány eredeti vs. remake

A remake – vagyis újraalkotás – egy korábban nagy sikereket aratott film újraforgatása új színészekkel, fejlettebb technikai körülmények között, esetleg megváltozott rendezői koncepcióval – vagy csak olyan módon, hogy Hollywoodban is eladható legyen. Legalábbis elég általános jelenség az, hogy egy-egy sikeres, mi több, jó európai filmből hollywoodi remake készül. Az újraforgatott változatnak – érthető okokból – már azelőtt van közönsége, hogy elkészül, ám ritkán éri el az eredeti film színvonalát. Ennek egyik fő oka az, hogy a remake minden esetben az eredeti alkotáshoz nyúl vissza, azt kívánja újratálalni, ez pedig nem könnyű feladat. Ennek ellenére remake-ek tömkelege készül, és bizony jócskán akadnak olyan próbálkozások, melyek átugorják az eredeti film által felállított lécet. Nos, e tény ismeretében úgy döntöttem, meginterjúvolom a filmes rovatvezetőt, Németh Bencét, valamint a Retro filmsarok „háziasszonyát”, Nórit (Blackphoenix), a célom pedig nem kevesebb, mint az, hogy kiderítsem, melyik a jobb: az eredeti vagy a remake? Górcső alatt A tetovált lány.

A tetovált lány hatásának kulcsa Lisbeth Salander személye. Ki a hitelesebb ebben a szerepben, Noomi Rapace vagy Rooney Mara?

Blackphoenix: Bár mindketten csontsoványára fogytak a szerep kedvéért és magukra aggatták a vadóc külsőt, a hatás mégis különböző. Noomi Rapace átalakítása jól sikerült; megjelenik rajta Lisbeth Salander összes védjegye a sötét ruháktól a tetováláson és a tucatnyi piercingen át a rövid, fiús frizuráig. Ám hiába néz ki úgy, mint egy lázadó kamasz, őrjöng egyet-kettőt és mordul rá néha másokra, amerikai kolléganője mellett csak okésnak mondható a játéka. Rooney Mara azonban nemcsak a külsejével hökkenti meg a nézőt, amely egyszerre deviáns, ugyanakkor van benne valami törékeny, porcelánbabaszerű. A szemében valóban ott van az őrület szikrája, amikor durván sarokba szorítják és védekezni kényszerül, a szürke hétköznapokban pedig egyszerűen csak árad belőle a Lisbeth karakterére jellemző flegmaság és antiszociális viselkedés.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

NBence: Nem könnyű retrospektív módszerrel visszanyúlnom az eredeti filmélmény pillanatáig, amikor legelőször sokkolt – szó szerint – Rooney Mara, mint Lisbeth Salander. Az, hogy ez miért alakult így, nehéz megmondanom; hiszen az amerikai feldolgozás megtekintése előtt már mind a könyvet végig rágtam, mind az ebből készült svéd adaptációt megnéztem – utóbbit nem is egyszer. Mégis annyira magával ragadó volt Mara alakítása, hogy valahányszor A tetovált lányra gondolok, az ő arca és alakítása sejlik fel bennem, elnyomva minden mást; a svéd kolléganőjét, Rapace-t és azt a képet is, amit magamban építettem fel, amikor a regényt olvastam. Csak egyetérteni tudok Nórival, Noomi Rapace meggyőző volt Lisbeth szerepében – ezt sugallja a BAFTA-jelölése is – bár néha azt éreztem, túl is játssza a szerepét. Ezzel szemben Rooney Mara olyan magától értetődő tökéletességgel játszik, hogy ritkán látni ennyire fit szereposztást, főleg nem egy ennyire komplex és rengeteg buktatóval teli szerep esetében. Minden a helyén van; az apróbb gesztusok, az arcjáték, a testbeszéd, a szkriptek előadásmódja. Nem kérdés tehát, hogy számomra Rooney Mara egyenlő Lisbeth Salanderrel.

Mikael Blomkvist karaktere mellett sem mehetünk el szó nélkül.

Blackphoenix: A könyv szerint sármos újságíró karakterének – túl azon, hogy vág az esze és helyén van a szíve –, nagyon fontos eleme az is, hogy igazi nőcsábász. Ezt a hatást olyan nagyon átütő módon egyik színész sem hozza, de Michael Nyqvisttel ellentétben Daniel Craig legalább nyomokban képes felmutatni.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

NBence: Azon túl, hogy igazi nőcsábász, Blomkvist rendkívül okos és elszánt karakter, valamint a maga módján mindemellett nagyon is emberi. Így elsősorban ezen tulajdonságok hiteles életre keltését vártam az adaptációktól. A nyáron elhunyt Michael Nyqvist játékát furcsamód egyáltalán nem voltam képes felidézni magamban, ezen a két alkotás újranézése sem segített sokat pár nap távlatából. Az alakítás az én ízlésemnek túlságosan is kimért volt, ráadásul szerintem Niels Arden Oplev rendező színészvezetése sem volt tökéletes Blomkvist karakterének esetében. Ráadásul Noomi Rapace és Michael Nyqvist között sem éreztem úgy, hogy működik a kémia. David Fincher ezzel szemben húzott egy meglepőt és Daniel Craigre bízta az amerikai feldolgozás férfi főszerepét. A kissé alulértékelt és sokak által egydimenziósnak tartott Craig svéd kollégájával szemben elképesztő meglepetést okozott. Nemcsak, hogy nem süllyedt menthetetlen módon a másodhegedűs szerepébe, hanem az amerikai adaptáció jól vezetett forgatókönyvének hála, a rá bízott szóló-játékidőt tökéletesen dominálta, és Marával is szépen futott a tandem, ha erre volt szükség. Craig alakítása sallangoktól mentes, precíz – tehát minden, amit Nyqvist is hozott – azonban a zordabb külsőt jól ellenpontozó emberi oldal is szépen kidolgozott.

A film egyik legfontosabb eleme a gyilkosság, s az emberi természet háttérben megbújó szörnyűsége. E tekintetben melyik alkotás az erősebb?

Blackphoenix: Szadista pszichopaták tekintetében nálam egyértelműen a skandináv szakasz a meggyőzőbb. Mind Bjurman, mind Martin Vanger esetében sokkal inkább sikerült megmutatni a hidegvérű erőszaktevő és/vagy gyilkos figuráját, mint az amerikai változatban. David Fincher rendező mintha túlságosan félne az ilyen típusú, szó szerint lélek nélküli karakterektől ahhoz, hogy igazán mélyre ásson a témában. Így az amerikai Bjurman két menet között nekiáll haverkodni Lisbeth-tel, Martin Vanger pedig dührohamot kap a kétségbeeséstől, amikor szóba kerül a húga eltűnése. Mindkét esetben csorbul az eredeti figura hitelessége.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

NBence: Több ponton is ellent kell mondanom Nórinak. Nils Bjurman, a hatalommal minduntalan visszaélő, erőszaktevő figurájánál nálam pont a két színész teljesítménye volt a legkevésbé releváns; ahogy az egyes alakítások vadhajtásai sem tűntek zavarónak. A színészi teljesítménynél az állás ugyan lehet döntetlen, azonban összességében a svéd feldolgozásnál is jobban átjön a mondanivaló azzal, ahogyan Fincher ábrázol. Arden Oplev sokkal nyersebb és brutálisabb, a maga szörnyű valójában mutatja az erőszaktevést, majd ennek következményeit, míg Fincher sötét ködöt von az események köré. Ezt felfoghatnánk biztonsági megoldásnak is, ám szerintem ez a fajta látásmód többet bíz a nézőkre, mint a frontális erőszak megmutatása. Az egész helyzet abszurditása és szörnyűsége nem merül ki a nemi erőszak tényében, és bizony a kontextus felrajzolása (pl. Lisbeth előző gyámjának esete) alaposabban sikerült az amerikai verziónál. Martin Vanger esetében már jelentősebb különbséget látok a karakterek vászonra állítása között. Peter Haber és Stellan Skarsgård között bizony osztálykülönbség van, és nem az előbbi javára. Skarsgård egyszerűen jobb színész, és a film egyik tetőpontjának számító jelenetben a konyhapultnál állva, egy üveg itallal a kezében is leiskolázza Habert.

A legtöbb remake pontosan követi az eredeti film történetét, ez azonban nem garancia arra, hogy ugyanolyan is a történetvezetés.

Blackphoenix: A nyomozás menete és a történetvezetés szempontjából az az érzésem támadt, mintha a kétféle változat versenyt futna egymással, és felváltva előzné meg egyik a másikat. Ahol a skandináv filmben fatális bénázást láthatunk, ott az amerikai nagyszerűen oldja meg a feladatot és fordítva. Fincher verziójából teljesen hiányzik az érzelmi töltet Blomkvist motivációi közül a Harriet Vanger üggyel kapcsolatban. Nincs semmiféle utalás arra, hogy korábban is ismerték egymást, így aztán kimaradnak az újságíró szívfacsaró költői kérdései is arról, mi történt azzal a tündérrel, aki kisfiúkorában vigyázott rá. Az egyik legfontosabb nyomvonal feltárása viszont a skandináv változatban csúszott nagyon félre. Niels Arden Oplev rendező Lisbeth kezébe adja a megoldás kulcsát Harriet név- és számlistájával kapcsolatban, holott valójában Blomkvist lánya ismer rá a bibliai szövegekre.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

NBence: Ez egy érdekes aspektusa a két filmes változat összehasonlításának, mert nehéz elvonatkoztatni az eredeti Stieg Larsson-regény történetvezetésétől és a rengeteg apróságtól, amit menet közben kapunk kézhez, ahogy egyre tovább olvasunk. Ha pusztán filmként tekintünk a két mozira, akkor Steven Zailliant és a tengerentúli feldolgozást illeti ismét a dicséret. Zaillian életpályája azt hiszem, nem igényel különösebb méltatást, szakértelmét ez a film sem fogja kétségbe vonni. Mindkét film robusztus játékidővel dolgozik, de a közel három órát sokkal dinamikusabbnak érezzük Zaillian munkájának és a parádés vágásnak köszönhetően, ráadásul mindezt úgy, hogy részletekbe menően is a 2011-es feldolgozás az erősebb. Az érzelmi töltet valóban hiányzik Blomkvist motivációi közül, de cserébe a nyomozás menete sokkal szemléletesebb a párhuzamos idősíkok használatával, és mindamellett kapunk rengeteg flashback-et, amely jót tesz a hangulatnak is. Az erősebb látvány és atmoszféra mellett egyértelműen a forgatókönyvben domborodik ki a tengerentúli filmgyártás – nem mindig ennyire nyilvánvaló – profizmusa.

A tetovált lány két főhőse, Lisbeth és Blomkvist nemcsak együttműködnek, de érzelmileg – és testileg – is közel kerülnek egymáshoz. Mindkét filmben egyaránt hiteles, jól felépített ez a románc?

Blackphoenix: Még egy orrhosszal lemarad a versenyfutásban a skandináv film, ha Lisbeth és Blomkvist első egymásba gabalyodását tekintjük. Ez ugyanis teljesen random módon és esetlenül történik, úgy, hogy a két karakter ráadásul egy perccel előtte még magázódott. Az amerikai rendező ezzel szemben – igazán rafinált módon – azután illeszti be a nagy szexjelenetet, hogy Lisbeth leápolja Blomkvist lőtt sebét. Megvolt a kellő mennyiségű adrenalin és intimitás, így minden adott ahhoz, hogy a lappangó vágyak kibontakozzanak. Ráadásul itt Lisbeth és Blomkvist sokkal inkább tűnnek egyenlő feleknek, még ha a lány kezdeményez is. Nyqvist azonban sokkal passzívabb és egyszerűen csak hagyja, hogy Rapace levadássza.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

NBence: Azon túl, hogy meglehetősen ad hoc a két főszereplő egymásra találása, a svéd változatban el is akad ez a szál, nem igazán tesz hozzá a film többet kettőjük románcához. Fincher, talán az amerikai filmfogyasztók igényeire is építve, egy jóval átérezhetőbb és emberibb kapcsolatot épített fel Mara és Craig közé; és ahogy korábban is mondtam, bónuszként a két színész közti kémia is jól működik. Az emberi érzelmekre történő építkezés az amerikai film több pontján is megfigyelhető, ám a svéd verzió annak ellenére, hogy sokszor üresjárattal súlyosbítja az elnyúló játékidőt, nem igazán képes közeledni a nézőihez sem. Fincher úgy általánosságban is apró, sokszor hatásvadász, de annál ügyesebb eszközökkel éri el, hogy érezni kezdjünk valamit a szereplők iránt (Blomkvist fagyoskodása a kisházban, macskás jelenetek, Lisbeth zárójelenete).      

A szereplők legfontosabb, sőt egyetlen célja egy gyilkosság felderítése. Ez pedig nem tűnhet könnyed játéknak. Nem is tűnik annak?

Blackphoenix: Martin Vanger nagy leleplezését eléggé röhejes módon sikerült kivitelezni az amerikai filmben. Most komolyan, egy tapasztalt, középkorú férfi bemegy egy – minden jel szerint – pszichopata sorozatgyilkos házába szaglászni? Tudja, hogy látták őt kijönni, de hagyja magát visszainvitálni egy italra? Hát ilyen még a mesében sincs… A skandináv Mikael Blomkvist nem csinált ekkora marhaságot, bár Harald házába beosonni is elég vakmerő vállalkozás volt.

NBence: Ha hibákat akarunk keresni, akkor a valóban furcsa megoldások mellett azért szép csendben megjegyezhetjük azt is, hogy miként tudott belopakodni Lisbeth Martin házának titkos, addig csak kódkártyával nyitható pincéjébe…

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

A tetovált lány katartikus történet, mely a székbe préseli nézőjét és még napokig kérdésekkel bombázza. Mindkét filmben megtalálható a katarzis?

Blackphoenix: Ez a hatás nagyon markánsan érződik a remake-ben, míg az eredetiben egyszerűen elsikkad, elhomályosítva minden olyan pontot, ahol addig erősebbnek bizonyult az amerikai változatnál. A skandináv film egyrészt aránytalanul túltolja Lisbeth emlékképeit az apja felgyújtásával kapcsolatban, holott ez a történetszál csak a második könyvben bontakozik ki. Másrészt torzul az a meghatározó momentum, hogy Lisbeth szerelmes lesz Blomkvistbe, de csalódnia kell. Sokat árnyal a főhősnő jellemén az, hogy ez alkalommal nem azért tűnik el, mert éppen úgy tartja kedve, hanem mert „Kalle Köcsög Blomkvist” megsebezte a szívét. Fincher változata ezt a kritikus pontot tökéletesen visszaadja.

NBence: Ahogy már korábban is mondtam, a 2011-es verzió mélyebb nyomot hagyott bennem anno és sokadszor is újra nézve, összehasonlítva a munkákat azt kell mondanom, Fincher üt nagyobbat. Hollywoodi álomgyár ide vagy oda, Fincher és stábja tényleg egy más szintet képvisel a szakmán belül, mint svéd kollégáik. A film hangulata és egész atmoszférája annyival fullasztóbb és maximálisan kiszámolt módon adagolt a tengerentúli verzió esetében, hogy nem tudunk mást mondani rá, minthogy mestermunka. Ha ehhez hozzáadjuk a gyönyörűen fényképezett skandináv tájat, a hiba nélküli díszleteket, az apróbb szerepekre is okosan castingolt színészeket, valamint a sokkal dominánsabb zenei aláfestést, akkor szinte már overkill mindezt megfejelni Stieg Larsson regényének történetével.

A tetovált lány

Forrás: imdb.com

 

A nagy kérdés tehát: melyik a jobb, az eredeti vagy a remake?

Blackphoenix: Mindent összevetve részemről – bár egészen a végjátékig viszonylag szoros a verseny – a remake vitte el a pálmát. Ennek ellenére érdemes megnézni A tetovált lány eredeti változatát is, főleg, ha az ember olyan gazdag fantáziával van megáldva, hogy a két film legerősebb elemeit felhasználva képes összemixelni belőlük a legeszményibb változatot.

NBence: A fentiek fényében kevésbé lesz meglepő: nálam jóval nagyobb előnnyel győz a tengerentúli feldolgozás. David Fincher víziója sokkal strukturáltabb és ki kell mondjam, profibb munka, mint Niels Arden Oplev két évvel korábbi rendezése. Ennek jó része egyszerűen abból adódik, hogy Fincher szinte korlátlan erőforrásokkal dolgozhatott, valamint az időfaktor is neki kedvezett. Ugyanakkor a szakmai stáb érdemeit sem szabad elhallgatni, Jeff Cronenweth operatőri munkájáért Oscar-jelölés járt, ahogy a legjobb hangvágás (Ren Klyce) és legjobb hangkeverés díjakért is versenyben volt az alkotás; amely végül a legjobb vágás kategóriában győzni is tudott. Steven Zaillian forgatókönyve a szinte tökéletes adaptáció jelzővel írható le, de valójában még ennél is több. Ha valaki komoly hiányérzet nélkül állít vászonra háromórás játékidőnél is kevesebb intervallumban egy ilyen nehéz alapanyagot, az kis túlzással bármire képes. Mindezek mellett ott vannak a parádés színészi alakítások; Craigé a meglepőbb, Maráé az abszolút értéken vett jobb (Oscar-jelölés). A film számomra egyike azon ritka kivételeknek, amikor a remake nem csupán az eredeti filmet győzi le, hanem döbbenetes módon akár a regény elleni “1vs1 küzdelemben” is győzelmi esélyekkel szállhat harcba. Csak azért nem nevezném a legjobb feldolgozásnak, mert időközben David Fincher megrendezett egy bizonyos Holtodiglan (Gone Girl, 2014) című filmet is…

Ezek is tetszhetnek...