Kötelező filmek – Tíz animációs film szobafogság idejére

Most, hogy jó néhány napja ki sem nyitottam az otthonom bejárati ajtaját, elkezdtem átérezni, milyen lett volna, ha annak idején a szüleim határozatlan időre szobafogságra ítélnek… Mivel azonban igazán jó gyerek és fiatal voltam – kicsiként csak a virágföldevésről és a pólóm ujját szalvétaként való használásról nem tudtak lebeszélni –, sosem tapasztaltam meg, milyen a korholás vagy mondjuk a szobafogság. De azt hiszem, ha ez utóbbi mégis megtörtént volna velem, a filmek jelentették volna számomra a vigaszt, s a kiutat. Ahogy a jelenlegi helyzetben is a filmek jelentik… Éppen ezért – meg azért, mert mindennap egy színes meséhez van a leginkább kedvem – legújabb Kötelező filmek-cikkemben a tíz kedvenc animációs filmemet gyűjtöttem össze nektek.

Amikor életre kelnek a tárgyak…

De, hogy a szobafogságban se maradjunk tananyag nélkül, mesélek egy kicsit arról, mi az az animáció. A kifejezés a latin anima szóból született – melynek jelentése lélek –, s a mozgóképi megjelenítés azon technikáját jelöli, amely részben képzőművészeti, részben mozgóképi eszköztárral él. Az animáció tulajdonképpen trükkfelvétel, „melynek során az animátor (az animációs film készítője) ábrákat, rajzokat, illetve különböző anyagokat (pl. homok, papír, gyurma), tárgyakat vagy bábokat animál”, tehát kelt életre, mozgat meg.

A klasszikus rajzos animációs filmek esetén a fázisrajzolók a figurák mozgásának minden egyes fázisát külön megrajzolják és beállítják, a kamera ezeket rögzíti, s a felvett fázisképek gyors egymásutánja kelti a mozgás illúzióját. A fázisrajzolók által elkészített animációs figurák környezetét a háttérrajzolók készítik el. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ez az eljárás rendkívül lassú, igencsak munka- és időigényes folyamat: egy egész estés rajzfilm – példának okáért a Walt Disney Hófehérke és a hét törpe (Snow White and the Seven Dwarfs, 1937) című filmje – több mint ezer fázisképből áll.

A rajzos animációs filmen kívül azonban számtalan módszert, technikát kísérleteztek ki az animációs film gazdag története során. Léteznek báb-, fény- és festményanimációk, továbbá emulzióra karcolt, papírkivágásos, félplasztikus és pixillációs (vagyis élő embereket bábokként mozgató) animációs filmek is. S ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg a számítógépes technológiáról és annak folyamatos fejlődéséről, amely mind több lehetőséget biztosít az animátorok és az animációs filmstúdiók számára…

Kinyílik előttünk a világ…

Visszatérve a cikkem elején megfogalmazott gondolathoz: jelen pillanatban egy kissé szobafogságban érzem magam – ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszul is. Persze, tele vagyok kétséggel, aggodalommal, szorongással és félelemmel, ám tudom: ez az időszak sem fog örökké tartani. De addig is, amíg tart, segíthetnek nekünk a filmek, különösen az animációs filmek, amelyek akkor is képesek előttünk kinyitni a világot, ha kulcsra van zárva az ajtónk.

Íme tehát az a tíz animációs film, amely a legkedvesebb számomra. (Jó…azért illik bevallanom, hogy elég nehéz volt a cirka száz kedvencem közül kiválasztani tízet.) És nektek melyek a kedvenceitek?

101 kiskutya (One Hundred and One Dalmatians, 1961)

Megszámlálhatatlanszor láttam már Wolfgang Reitherman, Hamilton Luske és Clyde Geronimi animációs filmjét, mégis: mindig úgy nézem, mintha még sose láttam volna. Az animáció csodálatos, a történet izgalommal teli és magával ragadó! Nem csoda, hogy az ember egyszerűen beleolvad a cselekménybe és századjára is aggódik a Szörnyella de Frász kezébe kaparintott kiskutyákért…

Vuk (1981)

Dargay Attila rajzfilmje egy csoda! Vuk alakja kívül-belül elragadó – ezt már kisgyermekként is így gondoltam. Pogány Judit, Gyabronka József, Csákányi László és Bitskey Tibor hangját pedig sohasem felejtem el. Állítólag nagyon sokszor kértem édesanyámat, hogy elalvás előtt mesélje a Vukot, s később, mikor már volt tévénk és videólejátszónk, hétvégenként – ha éppen nem a 101 kiskutya volt „műsoron” – mindig a Vukot néztem. Végtelenül rajongtam és rajongok most is ezért a rajzfilmért, amely bátorságra, jóságra és szeretetre tanított engem.

Vili, a veréb (1989)

Nos, a Vili, a veréb elsősorban a bátyám kedvence. Épp ezért, ha ezt a mesét nézem, mindig ő, s a gyermekkorunk jut eszembe. Ahogy egymás mellett ültünk a földön, hátunkat az ágynak támasztva, és pisszenés nélkül figyeltük, miféle kalandokba keveredik Vili, a verébbé változtatott kisfiú.

Egy bogár élete (A Bug’s Life, 1998)

Ez volt az első egész estés 3D-s számítógépes animációs film, amelyet valaha láttam. Olyan nyolcéves forma voltam, s úgy emlékszem, az unokanővérem vitt el a moziba, de ebben nem vagyok egészen biztos. Abban viszont igen, hogy a Pixar második filmjébe azonnal beleszerettem. Legjobban a valósághű, életszerű animáció varázsolt el, de Hangyasziget lakói, különösen a kis Fürge is igazán közel kerültek a szívemhez. Olyannyira, hogy máig nem ment ki a fejemből, a film után milyen nagy odafigyeléssel léptem a betonról a fűbe, nehogy véletlen eltapossak egy bogarat.

A vándorló palota (Hauru no ugoku shiro, 2004)

A vándorló palotát a férjem szerettette meg velem. Mondjuk, nem volt nehéz dolga… Hayao Miyazaki animációs filmje gyönyörű – mind a történetét, mind pedig a képi világát tekintve. A cselekmény középpontjában a fiatal Sophie áll, aki szorgalmasan dolgozik az édesapjától örökölt kalapboltban. Szinte alig mozdul ki onnan, csak néha-néha látogat el a közeli városba. Egyik ilyen alkalommal azonban összetalálkozik a jóképű varázslóval, Howllal, ez a találkozás pedig teljesen felforgatja az életét. A történetről nem árulok el többet, mert emlékszem, milyen izgalmas volt, mikor először láttam, úgy, hogy én is csak ennyit tudtam róla.

L’ecsó (Ratatouille, 2007)

Remy, a hihetetlenül profi séf-patkány a főszereplője ennek a tüneményes animációs filmnek, amelynek hatására mindig két dologhoz támad azonnal kedvem: főzni és a legközelebbi állatkereskedésből beszerezni egy kis patkányt. A szám szerint nyolcadik Pixar-film történetét bizonyára mindannyian ismeritek, ezért csak annyit mondok: számomra a L’ecsó a bizalom, az önbizalom, a hit, s az összetartás meséje.

Horton (Horton Hears a Who!, 2008)

„Minden élet érték, akármilyen kicsi” – ez az idézet az első és legfontosabb dolog, ami eszembe jut a Dr. Seuss azonos című, 1954-ben megjelent képeskönyvén alapuló Hortonról. A történet szerint Horton, az elefánt egy nap különös hangra lesz figyelmes, amely egy, a levegőben úszó porszemről érkezik. Egyhamar kiderül, hogy az aprócska porszemen egy egész város található, tele parányi lakókkal. Annak ellenére, hogy Hortont a hozzá hasonló méretű társai nevetségesnek találják, eldönti: biztonságos helyet keres a porszemnek, hogy a város lakói biztonságban élhessenek.

WALL·E (2008)

A történet fókuszában WALL-E, a lánctalpas szeméttömörítő robot áll. Ő az egyetlen „élő” szerkezet a Földön, az emberiség ugyanis elhagyta a lakhatatlanná vált bolygót. WALL-E már több száz éve dolgozik a Föld megtisztításán, s hiába akad társa egy csótány személyében, rendkívül magányos. Ám akkor egy nap megjelenik EVA, a hófehér, modern keresőrobot… Az Andrew Stanton által írt és rendezett WALL·E megrendítően szép, tanulságos film, amely minden korosztályt ugyanúgy megszólít, s minden korosztálynak tanít valami fontosat.

A fantasztikus Róka úr (Fantastic Mr. Fox, 2009)

Wes Anderson filmjei egytől egyig a kedvenceim. És mindegyikről elmondhatom, hogy elrepít a valóságból. Ha rossz kedvem van és arra vágyom, hogy kiszakadjak kicsit a saját életemből, általában választok egy Wes Anderson-filmet, s máris úgy érzem: „probléma megoldva”. Az imént határozottan kijelentettem: a forgatókönyvíró-rendező mindegyik műve a kedvencem, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy A fantasztikus Róka úr nem emelkedik ki a sorból. Mert de, a tisztes családapaként élő, ám az utolsó nagy balhét semmi szín alatt ki nem hagyó ravaszdi története a legeslegnagyobb kedvencem!

Agymanók (Inside Out, 2015)

Ó, az Agymanók! Mostanában sokszor felidéződött bennem ez az animációs film. Legutóbb például az utolsó előtti mozizásom alkalmával, amikor is az Előre (Onward, 2020) című Disney-Pixar produkciót néztem, igencsak könnyes szemmel, s arra gondoltam: utoljára az Agymanókon potyogtak ennyire a könnyeim… Rendkívül aranyos, megható és gyönyörűen kivitelezett rajzfilm, amely az érzelmek világába kalauzolja az embert, s megmutatja, hogy mindannyian óriási, különleges, csodálatos, értékes univerzumok vagyunk.

Plusz 1: Fel! (Up, 2009)

Muszáj volt megszegnem ezt a tízes szabályt, mivel a Fel! nem maradhat le a listámról. És nemcsak azért nem, mert az elmúlt pár napban többször is arról ábrándoztam, milyen jó lenne olyan lufikat kötni az egész világra, amelyek a jövőbe repítenek minket, hanem azért is, mert ez az a mese, amelyet a szüleimmel, egész pontosan az anyukám és az apukám között ülve láttam először. És ők azok, akikért most a legjobban aggódom, akik a legjobban hiányoznak, s akikkel remélem: hamarosan moziba megyünk, és megint én ülök majd középen…

Vigyázzatok magatokra, vigyázzunk egymásra, mert – ahogy arra az egyik kedvenc mesém is rámutat – mindannyian különleges, értékes, pótolhatatlan univerzumok vagyunk!