Kötelező filmek – Visszatérés Epipóba (2020) - Corn & Soda

Kötelező filmek – Visszatérés Epipóba (2020)

Forrás: hbogo.hu

Egy-egy új film premierjekor szeretek elgondolkozni azon, hogy vajon kötelező lesz-e a filmszakon, s ha igen, mely kurzuson. De azt hiszem, azon még szívesebben gondolkozom el, én kötelezővé tenném-e… A Visszatérés Epipóba (2020) című dokumentumfilmet egyértelműen igen. És nemcsak azért, mert kiváló munka, hanem azért is, mert egész egyszerűen az év – sőt, az elmúlt évek – egyik, ha nem a legfontosabb magyar filmje.

A dokumentumfilmekre – vagyis az olyan mozgóképekre, amelyek megtörtént eseményekről, valós személyek, közösségek életéről, konfliktusáról, egy-egy érdekes vagy súlyos problémáról tudósítanak tényszerűen, pontosan – óriási szükség van. Hiszen azzal, hogy rögzítik, dokumentálják a valóságot, hogy a valóságról beszélnek, tulajdonképpen lehetőséget teremtenek a felismerésre, a megértésre, a feldolgozásra, a változtatásra, a javításra. Egy jó dokumentumfilm értéke és ereje tehát felbecsülhetetlen. Oláh Judit Visszatérés Epipóba című alkotása pedig jó dokumentumfilm.

Epipo egy különleges nyári tábor neve volt, amelyet a nyolcvanas években egy neves budapesti gimnázium magyartanára vezetett, s ahova – szemben a kötelező úttörőtáborokkal – kiváltság volt bekerülni. Értelmiségi szülők és gyermekeik egyaránt csodálattal és vágyakozással tekintettek Epipóra, amely látszólag a kreativitás színtere volt. Saját szabályrendszere, nyelve, himnusza, szokásai, szertartásai voltak, s a táborozóknak – vagy ahogy ők hívták magukat: az epipói polgároknak – minden évben más-más ellenséggel kellett szembenézniük és megküzdeniük. Egy varázslatos, misztikus mesevilág kelt életre a Szendrőn megrendezett nyári táborban, ez a mesevilág azonban nemcsak játékokat, szofisztikált dalokat és verseket foglalt magában, hanem bántalmazást és szexuális zaklatást is.

Forrás: port.hu

Az elitgimnázium tanára, a tábort vezető Sipos Pál karizmatikus egyéniségnek számított. A gyerekek csodálták, sőt, már-már istenként imádták, itták a szavait és versengtek a figyelméért. Amit ugyancsak kiváltság volt elnyerni. Aki pedig elnyerte, nem mert, nem tudott nemet mondani vagy segítséget kérni, hiszen azzal azt kockáztatta volna, hogy örökre elveszíti. E figyelem viszont sok esetben egyet jelentett a visszaéléssel, a szexuális zaklatással, amely hosszú-hosszú évekig zajlott, s amely számos életet tönkretett. Egyszer, egy fiatal fiú úgy érezte, nem bírja tovább, ezért szólt az édesapjának, aki néhány másik szülővel együtt bement az iskolába, és ultimátumot adott: vagy eltávolítják a férfit, vagy elmennek a rendőrségre. Sipos egyik pillanatról a másikra eltűnt, az osztálya jegyeit sem zárta le, a tábort sem rendezte meg…

Oláh Judit rendező, forgatókönyvíró ekkor tízéves volt, s visszatérő táborozóként mindössze annyit érzékelt – és nyugtázott örömmel –, hogy nincs többé Epipo. És ennek huszonöt évig nem firtatta az okát. Ám 2014-ben megjelent Magyari Péter tényfeltáró cikke a tanárról, aki egyik napról a másikra „váratlanul felmondott”, aki „egy évtizedig szervezte a legendás »nyaraltatásokat«”, aki „szexuális játékokba vonta be a rábízott fiatalokat”, és Oláh Juditban felszakadt minden. Saját emlékeit és traumáit is igyekszik megérteni és feldolgozni a Visszatérés Epipóba című filmben, amely részben épp az ő személyes érintettsége miatt olyan erőteljes.

Visszatérés Epipóba
Forrás: port.hu

A film keretét egy pszichodráma-csoportfoglalkozás adja, amely során egykori táborozók idéznek fel és „játszanak újra” epipói helyzeteket. Olyanokat is, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak bennük. Ezek a Visszatérés Epipóba legerősebb és legkényelmetlenebb jelenetei – engem személy szerint elfogott a sírás, amikor a résztvevők saját szüleik, majd Sipos helyébe képzelték magukat és egyes szám első személyben beszéltek arról, miért jó, ha elküldik a gyereket a táborba, s arról, mitől fél az a férfi, aki esténként közös maszturbálásra veszi rá a kiskamasz fiúkat.

Ez a terápiás jellegű foglalkozás már-már teljesen bevonja, résztvevővé teszi a nézőt is, akire az eredeti archív felvételeket nézve, s az áldozatokat és a szülőket hallgatva egyre nyomasztóbb köd borul. E ködben azonban kötelező elmerülni, mégpedig azért, mert a Visszatérés Epipóba amellett, hogy egy személyes hangvételű, intim, érzékeny és alázatos terápia, fontos – de nem didaktikus! – lecke is, amely felnyitja a szemünket és felteteti velünk a kérdést: Mit tehetünk azért, hogy ez soha többé ne történhessen meg?

Miért kötelező megnézni? Mert fontos és kiváló dokumentumfilm, amely a feldolgozásra és a tanulásra is esélyt ad.

Ez is tetszeni fog...