Kritikus Kedd Könyvklub - Bridget Jones babát vár - Corn&Soda

Kritikus Kedd Könyvklub – Bridget Jones babát vár

A májusi Kritikus Kedd Könyvklubban – tovább haladva az olyan könyvek vonalán, amiket már rég el akartunk olvasni – Helen Fielding Bridget Jones babát vár című művét tárgyaltuk ki. Nőiesen bevallom, hogy – bár a filmeket nagyon szerettem – ez volt az első a szinglik kultikus alakjának naplóiból, amit elolvastam. A harmadik BJ-film ugyanis különösen tetszett, és akadt benne jó néhány olyan megoldás, amit teli találatnak éreztem. Kíváncsi voltam tehát az “alapanyagra” is, amiből a rendező dolgozott.

Viki volt közöttünk az egyetlen rutinos, aki mindegyik kötetet olvasta és szerette is őket. Gabi hozzám hasonlóan Bridget Jones-könyv-szűz volt idáig. Őt kicsit idegesítette a Renée Zellweger színészi játéka által feljavítatlan hősnő, akit butácskának talált. Nekem személy szerint nem volt különösebb problémám a papíralapú Bridget Jonesszal, bár a filmek után valóban úgy tűnt, mintha egy fontos védjegyét veszítette volna el a figura.

Forrás: libri.hu

Az unásig ismételt Daniel-Bridget-Mark szerelmi háromszög viszont mindannyiunknál kicsapta a biztosítékot és eléggé szerencsétlennek találtuk. Daniel “kirúgása” a megszokott csapatból, és a Jack nevű amerikai karakterének beemelése tehát mindenképpen hatalmas pluszpont a vászonra vitt történetben.

Ami a többi karaktert illeti, Gabi leginkább eltúlzottnak és karikatúraszerűnek látta őket. Különösen Shazzart az általa kötőszóként használt “fuck”-kal. Ez engem nem zavart, elkönyveltem a dolgot a karakter védjegyének, Viki pedig direkt szereti a káromkodásokat, amelyek, mint kitárgyaltuk, feszültségoldó hatással is bírnak. Természetesen a filmekben mindez jobban átjön, és a szereplők jóval színesebbek.

Akárhogy is, az angolos hangulat, ami áthatja Helen Fielding könyvét, mindhármunknak tetszett. Különösen Gabinak, aki jelenleg is Angliában él, és otthonosan mozog az olyan nevek között mint John Lewis és Ed Sheeran. Nekem, ciki vagy sem, rájuk kellett googliznom, hogy megtudjam, előbbi egy vállalat, utóbbi pedig egy énekes. Legalább Colin Firth neve és karaktere mindhármunk szívében nyomot hagyott.

Miután elsütöttünk néhány viccet a korral egyre jobban nemesedő férfiakról, komolyabb témára tértünk át. A gyerekvállalás kérdése mind a könyvben, mind a filmben kulcsfontosságú, a két médium mégis két különböző módon tálalja a témát. A film elvicceli a dolgot. A kedves édesanya károgása a biológiai óráról és a gyereknevelésbe beletemetkező barátok sms-ei, akik kénytelenek az utolsó pillanatban lemondani a találkozót Bridgettel, mind humorosnak hatnak. Ráadásul úgy tűnik, ha egy negyvenes szingli nő körül kikopnak az országos cimborák, az eggyel fiatalabb korosztályban könnyen talál társaságot a partyzáshoz.

A könyvben ezzel szemben sokkal inkább érezhető volt a környezet nőkre gyakorolt nyomása a gyerekvállalás terén. Vikinél ez a téma szó szerint kicsapta az áramot, így ketten maradtunk. Gabival egyet értettünk abban, hogy egy nő attól még nem defektes, ha esetleg nem akar gyereket. Ahogy megfogalmazta, sokan bele sem gondolnak, hogy mit vállalnak, egyszerűen ugyanolyan kötelező állomásnak tekintik a gyerekvállalást, mint az iskolakezdést hétévesen. Pedig – szerintem – egy önálló emberke felnevelése nem kis feladat, és csak annak kellene belevágnia, aki valóban vágyik rá, nem csak kötelességnek érzi.

Gabi úgy gondolta, az egész kérdés agyon van szépítve mind a filmben mind a könyvben. Bridget figurája is ellentmondásos, mert egyfelől a szingli, karrierista nő megtestesítője, másfelől egyből megjelenik körülötte a boldogság rózsaszín felhője, amikor kiderül, hogy terhes. Én is úgy éreztem, hogy ott egyensúlyozik a barátai által képviselt két értékrend, a megrögzött szingliség és a csupa rózsaszín házas élet között.

A Mark és Daniel által eljárt “pávatáncot” a kié-a-gyerek-kérdésben szintén elég nevetségesnek tartottuk. Bár persze ez a könyvben kevésbé meghatározó, mint a filmben. Daniel – mint általában, itt is leginkább ki akar bújni a felelősség alól, míg Jack teljesen lázba jön a lehetőségtől, hogy esetleg apa lesz belőle. Természetesen egy kaland esetén az előbbi hozzáállás a sokkal életszerűbb egy férfi részéről, az utóbbi pedig ismét csak romantikusan túlcsicsázott.

Végül eltöprengtünk azon is, hogy az utolsó könyvben (egy bő tízéves ugrás után) Bridget hogyan birkózik meg az egyedülálló anya szerepével. Talán ez a cseppet sem egyszerű élethelyzet is erősen átszínezett köntöst kap a Bolondulásig-ban. Ez ügyben azonban már kénytelenek leszünk önállóan kielégíteni a kíváncsiságunkat.

Ez is tetszeni fog...