Kritikus Kedd Könyvklub - A Portnoy-kór - Corn & Soda

Kritikus Kedd Könyvklub – A Portnoy-kór

portnoy kór

2015-ben utoljára jelentkezünk a könyvklubbal, és most ismét egy gyöngyszemet választottunk, ami ugyan nem karácsonyi, még csak nem is romantikus és nem ajánljuk azoknak, akik nem bírják a folyamatos káromkodást. Philip Roth regénye, A Portnoy-kór (Portnoy’s Complaint) 1969-ben jelent meg, és aki látta a Rádió aranykora című Woody Allen-filmet, annak kötelező olvasmány. Aki nem látta, az pedig nézze meg.

Szegény Alex Portnoy. Zsidó családban felnőni nem lehet egyszerű, főleg egy olyan időszakban, amikor még csak elkeztek gyógyulni. A zsidó öntudat nagyon erősen megjelenik a könyvben, még erősebb túlféltéssel párosítva. Alexnek folyamatos bűntudattal kell élnie, mert ha megeszik egy hamburgert, az apja biztosan rögtön ott hal meg a foteljében. Sok kérdést felvetett bennünk Roth családleírása. Normálisak vagy nem normálisak? Talán azok, mert nagyon szeretik a gyerekeiket, viszont semmiképp sem működnek normálisan. Mérgező környezet egy gyereknek, és a sebeket örökké hordozni fogja, amire Alex a legjobb példa. A könyv a fiú visszaemlékezéseit írja le, ahogyan elmondja őket egy pszichológusnál. Freud sírna örömében, ha olvasná egyébként, annyira részletes, és az összes diszfunkció okát megtaláljuk benne. A könyv hangulata nagyon hasonlít a Zabhegyezőre, csak sokkal több maszturbálással. Ez a mű ugyanis kizárólag erre épül, ami egy idő után már meglehetősen irritáló volt a legtöbbünknek. Alex a maszturbálást fontosnak, szükségesnek, ugyanakkor undorítónak és mocskosnak mutatja be, ami hihetetlen abszurditást kölcsönöz a tettnek. Persze ez is érthető. Egy olyan családban felnőni, ahol mindig minden tiszta, kizárólag kósert esznek – ettől függetlenül az apjának folyamatosan szorulása van -, és mindig, mindig elmondják a gyereknek, hogy ki fog meghalni, ha ő vét a rendszer ellen. Alex a nőkben, önkielégítésben, lázadásban keres menedéket. Mindegy, hol van. Buszon, utcán, autóban, bezárkózva a saját fürdőszobájukban, miközben az anyja az ajtón túlról ordít vele.

Nem is csoda, hogy ezek miatt Alex nagyon hamar fel akar nőni, hogy végre eltűnhessen a szemük elől. Menekül, és rohan a mocsokba, hogy végre azt tegye, amit nem szabad. Egy ilyen gyermeknek annyi gondolat kavaroghat a fejében, hogy a könyv szerkezete tulajdonképpen adta magát. Csapongó volt, se eleje se vége, behatárolhatatlan fejezetekkel. Ezt az összeszedetlenséget a könyv fanyar humora azonban teljesen egyensúlyozza. Roth komikusan tud írni a tragédiákról, és egy nagyon szórakoztató olvasmányt veszünk így a kezünkbe vele, ami kifigurázza a családot, összetartozást, zsidó öntudatot és szerelmet is.

Alex életében az egyetlen biztos pont Maki, az ostoba szőke siksze. Vajon szerette? Ki tudja. Van, aki szerint igen, van, aki szerint Alex nem tud szeretni. Roth ugyan sok csúnyaságot összebeszéltetett Alexszel a 250 oldal alatt, de az biztos, hogy elgondolkoztatott vele minket a szeretetről. Akár a szüleink iránti szeretetről legyen szó, akár egy párkapcsolatban a másik ember irántiról. A szeretet ezerféle lehet, mindenki számára más és mindenki számára meghatározhatatlan. Alex legnagyobb problémája persze az intelligenciája volt. Az a legrosszabb, mikor tudod, mi tett tönkre, tudod, miért csinálod, amit csinálsz, mégsem tudsz leállni. Alex sem tudott, meg sem próbált a gyógyulás útjára lépni, de talán már késő is volt. 20 évet szenvedni sok idő, plusz megszokás nagy úr. A gyermekkori hatásokat nem lehet tíz perc alatt levetkőzni, meg tulajondképpen Maki olyan szép. Persze, nem okos, sőt, egyenesen ostoba, de mit számít, ha nekem így jó. Anyáméknak meg nem jó. És ez a legjobb az egészben.

Ez is tetszeni fog...