Lemezkritika: Ørdøg – Sötétanyag (2017) - Corn&Soda

Ørdøg – Sötétanyag (2017) lemezkritika

A Sötétanyagot, vagyis az Ørdøg második nagylemezét néhány hete hozta ki a zenekar. A Tíz fekete dallal kétségtelenül 2014 egyik legjobb magyar nyelvű rocklemezét jelentette meg. Így pedig, akaratlanul is magasra nőnek az elvárások, de vajon sikerül megugrania a zenekarnak a lécet?

Amikor a Superbutt tagjai négy évvel ezelőtt bejelentették, hogy egy időre „szögre akad a zenekar”, a hazai undergroundban valami megváltozott. Akkor, több mint egy évtizedre visszanyúló történetet tereltek más mederbe a srácok. Ebből születhetett meg az Ørdøg, ami az óta kibővült Nagy-Miklós Péter (Wackor) személyével és már második nagylemezével borzolja a kedélyeket. Merthogy az előző album minden volt, csak könnyű nem.

Forrás: Ørdøg – Facebook

Rengeteg minden volt a Tíz fekete dalban, ami miatt még évek elteltével is frissnek és összetettnek hat. Ezt az elsősorban dalszövegbeli komplexitást sikerült átültetni a Sötétanyagra is, sőt, talán még inkább beért ezen a téren is a banda. Kevés az olyan zenekar manapság, főleg magyar nyelven, akik ekkora hangsúlyt szentelnek a szövegnek, hogy a soraik még zene nélkül, akár magukban olvasva is ennyire üssenek. Mindezt sikerült az eddigieknél még kreatívabb és dinamikusabb hangszerelésével megtámogatni. Nem véletlenül használtam ezt a szót, a szövegek megkívánják a hallgatói figyelmet, nem érdemes csak háttérzeneként hallgatni az albumot. Legalábbis elsőre biztos nem.

A Mintha rögtön egy középgyors groove-os dallal hív táncba. Egy olyan szám, amivel koncertet és albumot kell kezdeni, megadja a kezdőlökést a továbbiakhoz. Majd pont az ellenkezője történik, mint, amire számítanék: ahelyett, hogy még jobban begyorsítana a lemez, inkább váratlanul behúzza a kéziféket a következő számmal, a Fényhozó (Senki)-vel. Ennek a dalnak van egy kis Paradise Lostos íze, különösen az Erased ugrott be valamiért. Majd következik Keringő, ami hangszerelésével és bátor gyermekkórusával feloldja ezt a feszültséget. Igaz, a szöveg itt is nagyon üt és közel sem egyszerű, de ez mondható a lemez leginkább rádióbarátabb tételének. Itt jön rá a hallgató, hogy bizony, ebben a táncban nem ő vezet. A hirtelen, de nem kirívó váltásokkal, hangulatingadozásaival, kiszámíthatatlanságával a zenekar úgy játszik velünk, mind a kilenc számon át, mint a filmrendező, aki folyamatosan megvezeti a nézőt. Az embernek olyan érzése támad, mintha bekötött szemmel ült volna fel egy hullámvasútra: nem tudni, mi következik. Rég taglózott már le lemez ennyire első hallgatásra, mint a Sötétanyag.

Azonban annak, hogy kifejezetten figyelni kell a szövegekre, van egy egyszerű, de kevésbé romantikus oka: úgy tűnik, minden énekhang (legyen az fő ének, vokál vagy épp a Keringő gyermekkórusa) kissé halkra sikerült. Ez, a keverésbeli gond már az előző lemezen is zavaró volt és sajnos itt is visszatért. Ettől eltekintve a hangzás kissé lágyabb, mint a Tízen volt, de így is profi minőségű, egységes és egyedi.

Forrás: Popshop

Amit még a lemezzel kapcsolatban mindenképp ki kell emelni, az a borítóterv. Hihetetlenül jól sikerült kompozíció, mind a digipak, mind a limitált kiadású bakelit borítója, önmagában meghozza a kedvet a lemez meghallgatásához.

A Sötétanyag teljes, negyvenkét perces játékideje úgy elillan, hogy az ember ugyanúgy meglepődik a végén, mint minden más pillanatán. Tipikusan többször meghallgatni való lemez, ami ugyanúgy nehezen fekszik két vállra, ahogy a Tíz fekete dal is tette. Ezt pedig nem azért mondom, mert eladtam volna a lelkem az Ördögnek, megvettek ők maguknak ezzel a lemezzel – megint.

Ez is tetszeni fog...