John 
Az istenek visszatértek
Kerek egy év telt el mindenféle mozi vagy élmény nélkül, és minden egyes lepergő nappal világosabb lett, hogy hiába a magas jegyárak, a titokzatos oknál fogva mindig elém kerülő magas nézők, a hangos szomszédok és az az egy ember, aki pont a legfontosabb résznél dönt úgy, hogy kibont még egy zacskó becsempészett chipset – hiányzik. Ennek ellenére nem rohantam lélekszakadva az újra nyitásnál a legközelebbi művészmoziba. Azt akartam, hogy az „első” alkalom ekkora kihagyás után különleges legyen, valódi élmény. És akkor megláttam Mads Mikkelsen és Thomas Vinterberg nevét egyazon plakáton. Eljött az én időm.
Azért persze elolvastam, mire is fogok beülni az Art+ Cinemában. Ahogyan az olyan gyakran lenni szokott, a baj nem egyetlen konkrét forrásból ered. Egyiküket sem sújtotta katasztrófa, simán csak eltévedtek a folyamatosan ismétlődő, monoton és örömtelen mindennapok körforgásában. Martin látványos elveszettsége a többieket is ráébreszti saját céltalanságukra, ezért közösen úgy döntenek, hogy felpörgetik kicsit a fordulatszámot. Az ötlet egy végtelenül egyszerű felvetésen alapszik, miszerint az emberek véralkoholszintje eleve magasabb fél ezrelékkel, így, ha ezt a szintet folyamatos, de felügyelt ivással tartjuk, az javít az életminőségünkön.
Ez nem a Másnaposok
A film senkit, még magát sem akarja áltatni. Ahol az „alkohol” és a „folyamatos” szavak egy mondaton belül hangzanak el, ott szó lesz az alkoholizmusról is. A Még egy kört mindenkinek van olyan intelligens, hogy pont elég komolyan veszi magát és a nézőt ahhoz, hogy a szájbarágás kínos fröcsögése nélkül sejtesse: ez kemény téma lesz.
Bevallom először volt bennem némi félsz, mert ahol régi férfi pajtások összeülnek életet felrázni, ott általában „másnap” ébredünk és valamiért meg kéne lepődnöm, hogy mindenki rosszul vannak és Másnaposok, és jaj erre senki sem számított egyszer kétszer, háromszor, négyszer… Nem, az alkohol itt nem a parti, hanem egy nagyon is komoly szociológiai problémakör esetleges megoldásának alapját képezi. A négy férfi ugyanis tisztában van vele, hogy az ördöggel pókereznek, mikor azt a filozófiai kérdést viszik el valódi terepgyakorlatra, hogy hol van a határ egészséges örömszerzés és alkoholizmus között? A tét pedig nem kisebb, mint hátra lévő életük.
Azt mondanám, hogy ez a legtermészetesebb film, amit valaha láttam. A dán és svéd filmeknek – pláne így, hogy koprodukcióról van szó – látványra és az események láncolatára is megvan a bevált naturális módszere, amibe ezúttal még Vinterberg különleges szemléletmódja és az egyébként felkavaró tartalom is gyönyörűen belesimul. Van kezdeti pont, katarzis és végpont, de nem egy hullámvasút emelkedőin és lejtőin keresztül jutunk oda. Az élmény sokkal inkább olyan, mint séta közben néha ugranánk egyet, néha pedig kissé megbotlanánk. A dráma és hétköznapiság magától értetődő keveredése a téma ellenére is könnyen fogyasztható, egyszersmind fantasztikus élménnyé teszi a filmet. Vinterbergnek sikerült megmutatnia a mindennapi élet drámaiságát a vásznon anélkül, hogy annak bármelyik aspektusát is túlreagálta volna.
Egy kritikában nem csupán „illik” szót ejteni a színészi játékról, de őszinte leszek, azon kívül, hogy remek, nem tudok róla egyebet mondani, mert ez mindent összefoglal. A filmet nézve néha Mads Mikkelsen esetében is elfelejtettem, hogy egyébként egy világhírű színészről van szó – szerepek és színészek annyira összeolvadtak, hogy bűn lett volna másnak látni őket, mint amik voltak: mulandó, gyarló, de végső soron jó emberek, mint bárki más a nézőtéren.
Ajánlom-e a filmet?
De még mennyire! Az alkoholizmus mérhetetlenül súlyos probléma, ami itthon is szép számban szedi az áldozatait, de a Még egy kört mindenkinek tisztelettel bánik az anyagával. A film követi saját tanácsát és mértékkel bánik mindennel, amihez hozzányúl a fényektől elkezdve egészen az üzenetig. Ez nem egy oktató vagy propaganda film, senki nem fog róla kellemetlen szájízzel távozni. Sőt, habár ritkán iszom, még kedvem is támadt meginni egy pohárkával a szomszédos bárban.
