Megríkat a Szólít a szörny (A Monster Calls, 2016) - Corn & Soda

Megríkat a Szólít a szörny (A Monster Calls, 2016)

Szólít a szörny

Forrás: Port.hu

A Szólít a szörnynek úgy álltam neki, hogy egy kedves kis mesét vártam, majd meglepetésemre a film alaposan gyomron vágott, és úgy megcsavarta szívem, hogy végül könnyek szöktek a szemembe.

Ez azért alakult így, – mármint az hogy úgy pityeregtem a filmen, mint egy ovis, aki éppen megtudta, hogy nincs mikulás,- mert előtte csak egy előzetest láttam róla, ami alapján azt vártam, hogy A Barátságos óriáshoz hasonló alkotáshoz lesz szerencsém. Ahogyan arra a bevezetőben is utaltam, ez egy elég nagy tévedés volt a részemről, ugyanis a Szólít a szörny egyáltalán nem gyerekeknek való. Sőt (!), igazából olyan embereknek sem ajánlom, akik túl érzékenyek, ugyanis iszonyatosan komor és egy kőkemény témát dolgoz fel.

A megítélésében vétett hibám egyébként bizonyos szempontból érthető, mert a gyász, illetve az emberi élet mibenlétében való könyörtelen valóságot a film olyan varázslatos képi világgal és történet meséli, amitől könnyen hihetnénk, hogy egy könnyed kis fantasy-hoz, vagy családi filmhez van szerencsénk.

 

Forrás: Indie Wire

Az egész eseménysorozatot a 12 éves Conor szemén keresztül szemlélhetjük, akinek a sajátos világnézete és látásmódja miatt a képzelet és valóság gyakran összekeveredik a filmben. A történet szerint Conor anyja halálos betegségben szenved, apja elhagyta őket, ráadásul ha ez még nem lenne elég, az iskolatársai zaklatásának is naponta áldozatává válik. Így mondhatni, hogy a főszereplő srácnak nincs könnyű élete, és pont emiatt menekül egy olyan világba, ahol csodák történnek, boszorkányok, sárkányok és hősök élnek. Igazából így a filmnek azon részeiben, amikor a főszereplő fiú mindennapjait nézzük, egyetlen olyan perc sem akad, mikor ne rándulna a gyomrunk görcsbe, mert a szenvedéseit olyan részletességgel és puritán egyszerűséggel tárják a szemünk elé, amit egyetlen érző lelkű ember sem tud könnyen végignézni.

Az iskolai zaklatásokban mind az őt gyötrő fiúk, mind az áldozat viselkedésében hiteles eseményeket és párbeszédeket hallunk, majd mikor az kerül előtérbe, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel egy szerettük elkerülhetetlen végét, abban is ugyanezt a technikát használják a film készítői. Ennek is köszönhetően a néző teljes mértékig átérzi a karakterek fájdalmait és dühét, amitől szinte már nekünk is kedvünk támad szétverni egy a végletekig giccses nappalit.

 

Forrás: YouTube

Ezzel a mérhetetlenül depressziós realitással állítják szembe azt a mesevilágot, amit Conor képzel el, és aminek a vízfestékes megjelenítési módja kölcsönöz olyan varázslatosságot, amiben nem csupán a főhős, de még mi nézők is némi megnyugvást lelhetünk. A filmnek emellett meglehetősen nagy erőssége, hogy nem egyszerűen szembe állítja a két világot egymással, hanem párhuzamot is húz közöttük, amit valószínűleg azért intéztek így a készítők, hogy száz százalékos biztonsággal megértsük az üzenetet, amit az első perctől csak finoman sugallanak felénk, majd a történet zárásával szinte a képünkbe ordítják azt.

A festői képi világ és a szántszándékkal nyomasztó hangulat mellett egyetlen nagyobb negatívumot találtam a filmben, ami bár a főszereplő gyereken ütközik ki, de nem színészi, hanem rendezői hiba. Jól láthatóan igazi profi gárdát kaptak össze a produkcióra, de ez okozhatta azt, hogy a 12 éves fiút játszó Lewis MacDougall munkájában nem bíztak annyira, ezért az erősebb érzelmeket megjelenítő részeknél az ő dialógusait érezhetően visszább fogták. Pedig a srác játéka alapján nyugodtan bízhattak volna rá ekkor is komolyabb monológokat, illetve párbeszédekben való részvételeket. A cikk írása közben, mikor a színészek munkájára gondoltam, azon is elmorfondíroztam, hogy melyik színésznek volt a legnehezebb dolga, de ennél az alkotásnál lehetetlen ezt megállapítani. A gyereknek nem lehetett könnyű megjelenítenie azt a borzalmas bűntudatot, amit az ember egy haldokló szerette mellett érez, neki mégis sikerült, de ugyanígy volt ez a  többi színésszel is. Felicity Jones-ról egy percig sem gondoltuk a film alatt, hogy egészséges ember lenne, Sigourney Weaver tökéletesen hozza azt a típusú nagymamát, akitől gyerekkorunkban menekültünk, Liam Neeson pedig olyan természetességgel alakította a figurát, mintha a való életben is egy több ezer éves hallhatatlan, mitikus varázs fa lenne.

Az említett hiba mellett egyébként az sem ártott volna a filmnek, ha a gyötrelmek mellett több pozitívumot, vagy több olyan részt tesznek a történetbe, amin picit mosolyoghatott volna a néző, mert ezek hiányában a film végeztével a néző keserű szájízzel áll fel, mert az üzenet könyörtelen és letaglózó.

Értékelés: 85/100 Az említett rendezésben elkövetett bizalmatlanság és az érzelmi kiegyensúlyozatlanság miatt.

Mafab: 87

IMDb: 7.5/10

Ezek is tetszhetnek...