Memo (Memo, 2016) - kritika - Corn & Soda

Memo (2016) – kritika

memo_16_9_yo

Képzeljünk el egy furcsa, ám mondhatni áhított helyzetet: ettől a perctől kezdve többé semmit sem felejtünk el, az agyunk egy olyan tároló, mely örökre megőriz mindent. Az összes egyetemi kurzuson elhangzó információt, az olvasott cikkek mondatait, az utcai párbeszédekből elcsípett szófoszlányokat, és gyakorlatilag mindent, ami hasznos. Innen nézve tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem találunk a dologban, ám a „mindenre való emlékezés” tényleg és pontosan azt jelenti, hogy mindent megjegyzünk. „Tudja, milyen emlékezni tízezer fogmosásra?” – teszi fel a kérdést Ervin a Memo című filmben, mely már így önmagában is elég lenne ahhoz, hogy belássuk, „a boldogsághoz elengedhetetlen a rossz memória”.

Az Aranyélet forgatókönyvét is író Tasnádi István 13 évvel ezelőtt kézbe vett egy, az ’50-es években született orvosi tanulmányt, mely a hipermnéziát ismertette. Be kell látni, a kifejezés nem túl gyakori, ez pedig nem véletlen. A hipermnézia ugyanis egy olyan ritka mentális betegség, amit a történelem során csak két embernél diagnosztizáltak, s amelyet így lehet a legegyszerűbben meghatározni: rendkívül jól, illetve tökéletesen működő memória, és a felejtésre való képesség hiánya. Tasnádi István az említett tanulmányból aztán azonnal forgatókönyvet írt, azt pedig betette a fiókba. 2013-ban e forgatókönyvből született meg a Szegedi Nemzeti Színház Memo – A felejtés nélküli ember című darabja, most pedig elkészült a Memo című tévéfilm, mely méltóképpen festi le azokat az emberi drámákat, melyekben kulcsfontosságú szerepe van az emlékezésnek.

20160720memo

Főszereplőnk Lónyai Péter, a fiatal és eltökélt pszichiáter, aki a nyolcvanas évekbe helyezett történet elején épp a csupán csak elméleti háttérrel megalapozott, hipermnéziáról szóló disszertációját védi, mely nem igazán nyűgözi le a bizottságot. A sors azonban lehetőséget ad a kezébe, hiszen hívást kap egy elmegyógyintézetből, hogy a jelek szerint az egyik betegük, Seress Ervin hipermnéziás. Lónyai saját felelősségére hazaviszi Ervint az intézményből, s kísérletezni kezd rajta – és így derül ki a pszichiáter fő motivációja, ugyanis a túlzottan jól működő emlékezet kutatásával valójában az amnéziában szenvedő édesapján akar segíteni.

memo-1

A Memo legerősebb – és leghumorosabb – jelenetei kétségkívül azok, melyekben Ervin és Lónyai apja kettesben maradnak a bezárt lakásban. (Az ajtó mindig zárva van, hiszen az apa nem találna haza egy rövid sétáról sem.) A tévézés szinte kizárt, Ervin agya olyannyira telítődött, hogy csak bedugott füllel és bekötött szemmel érzi jól magát, a memóriajáték pedig rövid és unalmas időtöltés, ha valakinek egy másodperc is elég ahhoz, hogy megjegyezze, hol vannak a párok. A humor mellett viszont a feszültség, a dráma is előkerül a filmben, ráadásul pont e két karakternek köszönhetően, akik végül tudtukon kívül segítenek egymásnak. És itt azonnal meg kell jegyezni, hogy a hipermnéziás Ervint alakító Molnár Áron és az apát megformáló Haumann Péter olyannyira kitettek magukért, hogy néhány közös jelenetüknél legszívesebben visszatekernénk a filmet. A történet kulcsa azonban Lónyai doktor, kinek szerepére remek választás volt Lengyel Tamás, aki visszafogott, olykor hűvös játékkal végig egyensúlyban tartja a filmet.

mg_0619

Tasnádi István alkotása rendkívül szórakoztató, ugyanakkor legalább ennyire drámai is, hiszen amellett, hogy tudományosan megalapozott és hiteles, emberközeli tud maradni. Úgy nyúl a mentális betegség e témaköréhez, ahogy kevesen teszik – pedig mostanság nem kell messzire menni egy amnéziáról szóló filmért –, és ez nem csak annak köszönhető, hogy az amnéziát és a hipermnéziát egyazon történetben mutatja be. Ez persze fontos eszköze a filmnek, hiszen e két jelenség nagyon jól ellenpontozza egymást, s rajzolja ki, hogy az emlékezés és a felejtés milyen elképzelhetetlen módon képes befolyásolni (tönkretenni) az ember életét.

memo-11jpg-182a818622020867d8ee71fa8b318a40

Mindenképpen ki kell emelni Csukás Sándor operatőri munkáját, mellyel nemcsak megfesti a nyolcvanas éveket, hanem vissza is visz minket oda (illetve bizonyára visszaemlékezteti azokat, akik nem kilencvenben születtek), továbbá Monori András zenéjét, valamint a precízen kidolgozott forgatókönyvet és a remek történetvezetést. De amit én hangsúlyozni szeretnék, az valami más: a Memo Tasnádi István sokadik jó forgatókönyve, viszont az első nem színházi rendezése. Ez mindaddig egy száraz tény, míg nem láttuk a filmet, az utolsó képkockákat nézve azonban értelmet nyer, és azt mondatja velünk, hogy várjuk a következőt!

Értékelés: 77/100

IMDb: 7,5/10

Mafab: NA

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: