Mit hoz a jövő? - interjú Tankó Erika színésznővel - Corn & Soda

Mit hoz a jövő? – interjú Tankó Erika színésznővel

Tankó Erika színésznővel a Maladype Bázison bemutatott Euripidész A trójai nők című drámája kapcsán beszélgetünk színházról, a pályájáról, az előadásról és a jövendőmondó Kasszandra szerepéről.

Tankó Erika
Fotó: Kleb Attila

Corn&Soda: A Maladype Színház – melynek 2010 óta vagy tagja – legtöbb előadása egy polgári lakás nappalijában történik meg. Nem hiányzik, hogy esténként nagy színház közönsége tapsoljon neked?

Tankó Erika: Már nem sokáig. Ez az utolsó évadom a Maladype társulatában. Június 1-től már szabadúszóként keresem a lehetőségeket. A kérdésre felelve: az hiányzott és hiányzik, hogy nagyobb közönség előtt játsszak. A Maladypeben csináltunk ugyan nagyszínpadi produkciót is. A Trafóban, a Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban és az Átriumban voltak előadásaink. Viszont a mindennapjaim nem abban a kőszínházi létben teltek, amihez hozzátartozik az, hogy egy szakmai stáb segíti, „kiszolgálja” a színészt, és ahol van egy szervezett apparátus, ami a színészt támogatja annak érdekében, hogy estéről estére a legjobb teljesítményt nyújtsa. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az nem hiányzik.

Ezt a fajta „kiszolgálást” ritkán kaptad meg az elmúlt években?

Volt ilyen élményem a közelmúltban. Akartam egy olyan előadást, ami könnyedebb, nem annyira mély, mint amiben az elmúlt években szerepeltem, amiben lehet lubickolnom, és minden olyan ötletet, színpadi megnyilvánulást megtehetek, amiket a Maladypeben nem annyira kedveltek. Nagyon vágytam egy vicces és könnyen fogyasztható, de persze nem „olcsó” előadásra. A Temesvári Csiky Gergely Színházban adtuk elő Az apró kozmikus félreértés című darabot, ahol van arra apparátus, hogy felépítsék a díszletet, kisminkeljenek, megcsinálják a hajamat és bekészítsék a jelmezemet. Ezeket a dolgokat a Maladypeben mi, a színészek csináljuk. A hajamat és a sminkemet mégis magamnak készítettem el, mert így szoktam meg az elmúlt évek alatt. Az viszont nem hiányzott, hogy nekem kelljen felmosni a színpadot. Tudom, hogy van olyan iskola – mint például Grotovszki lengyel rendezőé -, hogy csapatépítő ereje van annak, hogy együtt egymásért teszünk dolgokat, de azt gondolom, ezt csak egy ideig lehet csinálni. Minden színházi műhely életében vannak szakaszok, ahogy egy színészi pályának is. Nekem most egy hosszú szakasz lezárul.

A Maladype előadások előtt, közben úgy érzem, mint néző, hogy vendégségbe érkezem egy lakásba, ahol ti színészek fogadtok, kiszolgáltok minket.

Az egy kuriózum, hogy az előszobában vendégként fogadjuk a nézőket. Ezzel nincs problémám, nem is bújtam el a helyzet elől. Üldögélek a konyhában és látom, hogy kik érkeznek. Amikor az előadás végén kerültem csak színpadra, akkor én ellenőriztem jelmezben a jegyeket. Még élveztem is. Mindennek több oldala van.

Ritka manapság a tartós társulati elköteleződés. Ragaszkodó típus vagy?

Ezek szerint igen. Hűséges vagyok, főleg ha olyan ügy vagy személy mellett teszem le a voksomat, amivel, vagy akivel százszázalékosan egyetértek, és egy irányba haladunk. A fiatalabb generációk már szabadabban mozognak. Csodálkozva és irigykedve nézem őket.

Tankó Erika
Fotó: Bernáth Ilona

Mit jelent számodra a szabadság?

Épp a napokban gondolkodtam a szabadságról. Mennyire mondhatom magamat szabadnak? Erdélyi falusi lány vagyok. Gyermekkoromban sok szabadságom volt, mert ott volt a természet, az állatok. Nagyon romantikusan hangzik, hogy a természet lágy ölén szaladgáltam, de azzal együtt mégsem mondhatom azt, hogy szabadon nőttem fel. Romániában merev kommunista rendszer volt, és emellett hagyományos, kanonizált gyereknevelést kaptam a szigorú édesapámtól. Kereteken belül volt meg a szabadságom. Ez irányba tette az életemet, de azt nem tudtam, hogy a kereteimen túl milyen lehetőségeim vannak a világban. A szabályozott körülmény rátett engem egy vágányra, majd a katolikus gimnáziumi tanulmányaimban is keretrendszer vett körül. Az iskola igazgatója egy pap volt, aki nagyon megszeretett engem. Ma is jó barátok vagyunk. Vele tudtam olyan dolgokról beszélgetni, amikről édesapámmal nem lehetett, mert a szigorúsága és merevsége mellett a lelki élet nem létezett számára. Azt nyavalygásnak tekintette. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem volt az első olyan hely, ahol azt éreztem, hogy kinyílt a világ, pedig az is egy nagyon kicsiny része az életnek. Az egyetemen eleinte azt éreztem, hogy szabad vagyok, de aztán kiderült, hogy ott is megvannak a korlátok és a szabályok. Adott volt, hogy hogyan kell kinézni, hogyan kell viselkedni egy színműs hallgatónak, mi az, amit gondolnia kell. Ezeket utólag látom így, tehát amikor azt hittem, hogy szabad vagyok, akkor sem voltam az.

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője mennyi szabadságot engedett a színészi munkádban?

A Maladypeben is megvoltak a keretek, amelyekben szabadon lehetett létezni, improvizálni. Balázs Zolinak egyértelmű elképzelései vannak, és határozottan rendelkezik arról a színházról, amit ő csinál. Kilenc évvel ezelőtt találkoztunk, és akkor az a színházi nyelv nagyon vonzó volt számomra, amit ő képviselt. Azt a színházi stílust, amit az egyetemen tanítottak, én elavultnak, művinek, „csináltnak” tartottam. Nem éreztem benne a vért, a szenvedélyt, az életet. Zoli vendégrendezőként adott egy főszerepet a Temesvári Csiky Gergely Színházban. Ezután hívott el a társulatába. Amikor egy színész olyan rendezővel találkozik, aki bízik benne, akkor mindent megtesz a művészi siker érdekében. Megbízott bennem, én pedig őbenne. A jó rendező mindig többet tud a darabról és a szerepről, mint én. Ha ezt elfogadom, akkor nekem csak hagynom kell, hogy végigvigyen az alkotói folyamaton.

Az előbb említetted, hogy könnyedebb szerepre vágytál. A Maladypeben csak fajsúlyos, klasszikus darabokban játszottál?

Igen, de ezt egyáltalán nem bánom. Maladypeben eltöltött első három hónap után úgy éreztem, hogy többet dolgoztam, mint előtte három év alatt. Nagyon intenzív időszak volt az első három-négy év, egy nagyon összetartó csapattal. Reggeltől estig együtt voltunk, sok áldozatot hoztunk, párkapcsolatok mentek rá abban az időben. Én országot, családot hagytam magam mögött azért, hogy úgy csinálhassak színházat, ahogy azt Balázs Zoli elém tárta.

A szobaszínházi közeg, a közönség karnyújtásnyi távolsága mennyiben igényel más színészi eszközöket tőled, mintha a Vígszínházban játszanál?

Nagyon jó, hogy szóba került a Vígszínház, mert Orosz Ákossal öt évig játszottunk együtt a Maladypeben. Ákossal – aki most a Vígben dolgozik – arról beszélgettünk, hogy hogyan lehet a Vígszínházban azt az intimitást és személyességet megteremteni, amit a Maladypeben pár négyzetméteren sikerült. A kérdés az, hogy érvényesülni tud-e a személyesség a nagyszínpadon, és el tud-e jutni a nézőig a hatás? Néztem többször Ákost, és látom, hogy azon dolgozik, hogy meglegyen ez a személyesség. Ő hisz benne, hogy meg lehet csinálni, én azt gondolom, hogy pontosan ugyanazokkal az eszközökkel nem lehet. A kisebb terekben nekem az tetszik, hogy sokkal életszerűbben lehet játszani, személyesebb eszköztárral lehet dolgozni, amelyek által a finomabb rezdüléseket is meg lehet jeleníteni. A nagyszínpadon szélesebb gesztusokra van szükség, amelyeknek eszköztára behatárolt.

Az Ernelláék Farkaséknál című Hajdu Szabolcs alkotásban főszerepet játszottál, mely szintén egy lakásban lett bemutatva, majd az abból készült kisköltségvetésű film is lakásban lett felvéve. Ebben a filmben is más eszközökkel kellett dolgoznod?

Igen, mert egy nagyobb fejmozdulat, egy odapillantás mást jelent kis térben, miközben bennem, a színészben az érzelmek, az indulatok erősen dolgoznak. Határozott, nagyon pregnáns mozdulat sok lett volna abban a filmben. Az életben pedig hányszor van olyan gesztus, ami természetesen kijön belőlünk, és mégis azt mondanák a szakemberek, hogy a színpadon az már sok.

Tankó Erika és Hajdu Szabolcs
Fotó: Szilágyi Lenke

A frissen bemutatott A trójai nők Euripidész talán legmegrázóbb drámája. A nők az értelmetlen háború által kerültek tragikus helyzetbe. A nők kiszolgáltatottságával kapcsolatban folyik napjainkban valamilyen feldolgozás?

Az évadunk bemutatói pont a kiszolgáltatottságra reflektálnak. A Legyőzöttek és Az elveszettek utazása felolvasó színházi, valamint A trójai nők című előadás mind a kiszolgáltatottság témájához kapcsolódnak. Az egész évadunk arról szól, hogy – minket nőket – legyőztek.

Ha a folyamatról beszélünk, akkor a #metoo mozgalom nyilván elindította azt, amivel kapcsolatban most intenzív történések vannak a társadalomban. A kis létszámú Maladypeben az elmúlt években inkább női dominancia volt. Jelenleg három nő van a társulatban és csak egy férfi, tehát nagyon nehéz olyan darabot bemutatnunk, ami nem a nőkről szól. Ha volt is olyan darab, amire tudtunk vendégművészeket hívni, akkor is női dominancia van a Maladype Színházban. A drámairodalom úgy néz ki, hogy egy műben általában két-három női, és hét férfiszerep van.

Azt gondolom, hogy a nők kitartóbbak, erősebbek és strapabíróbbak a színházi világban. Jobban bírják a megpróbáltatásokat, és nagyobb türelmük van a szakma iránt. Nem adják fel, és nem mennek annyian tönkre. Nyilván van kivétel. Sok a jó és domináns színésznő. Bajban voltunk, amikor erőteljes negyvenes férfi színészt kerestünk egy szerepre. Volt ugyan, de nem tudtuk meghívni. Az alkalmas férfi színészek nagyon elfoglaltak, mert velük nagyon sokan akarnak dolgozni. Nem lehetett őket egyeztetni.

Ez a jelenség a színpadon is probléma lehet?

Igen, főleg amikor szerelmespárt kell alakítani, és nincs meg hozzá a kémia. Nem lehet eljátszani hitelesen a vonzódást akkor, amikor a színpadról hiányzik az elementáris férfierő.

Tankó Erika Kasszandra szerepében
Fotó: Németh Mónika

Kasszandrát alakítod A trójai nőkben, aki szintén erős egyéniség. Ő is áldozat?

Kasszandra inkább a tudásának az áldozata. Tudja a jövőt, mindent előre lát és az az átka, hogy senki sem hisz neki. Amikor elkezdtem foglalkozni Kasszandra szerepével, nagyon érdekeltek az életből azok a helyzetek, amikor pontosan tudjuk, hogy mi fog történni. Tudjuk, hogyan lehetne kivédeni azt a problémát, bajt, amibe belesodródik valaki olyan, aki fontos számunkra, de nem tudjuk megvédeni őt, hiszen neki meg kell tapasztalnia a folyamatot. Meg kell, hogy fizesse a tanulópénzt, tehát nem tudjuk a sorsától megvédeni. Engem ez a fajta tehetetlenség, tétlenségre ítéltetés érdekelt Kasszandra szerepében. Az izgatott, hogy a misztikus képessége, ami számára áldás és teher egyben, hogyan tud emberi lenni. Nem egy hősnőt, papnőt akartam megjeleníteni, aki kinyilatkoztat, hanem olyan szereplőt, akit közel tudok hozni az emberekhez.

Milyen volt Szabó K. Istvánnal, a darab rendezőjével dolgozni?

Sokat vitatkoztam Szabó K. Istvánnal, mert az ő színházi nyelve, eszközei valamennyire mások, mint az enyém. A rendezői és színészi elképzelés ütközött, sokszor szikrázott. A kérdés az, hogy hol kezdődik, vagy végződik a színészi alázat. Ő a rendező, és én vagyok a médium? Alá kell-e rendelnem minden tudásomat és az idegrendszeremet a rendező elképzelésének, miközben én is gondolkodó, érző lény vagyok, és van véleményem a világról? Akármilyen, de az enyém. Kérdés volt bennem, hogy lehet-e közös nevezőt létrehozni? Nem volt egyszerű, de Szabó K. István nagyon jó ember és kész volt a párbeszédre, miközben A trójai nők egyértelműen az ő rendezése. Nem azt mondom, hogy mindenben az ő akarata győzött, de megértettem az ő gondolatait, és be tudtam építeni a szerepbe. Két ízlésnek az integrációja jött létre Kasszandra szerepében. Voltak lemondások a részemről, de ez a színészi munkával jár.

Több előadásotokat adtátok elő „házon kívül”, mint például a Trip Hajón, vagy fesztiválokon. Hogy tudtatok az új terekhez idomulni?

A társulat képes ezekhez a szituációkhoz alkalmazkodni. A fesztiválokon nem egyszer kaptunk olyan termet, ami teljesen más, mint a lakás. Meg kell ilyenkor találni azt, hogy hogyan tudjuk az előadás javára fordítani a helyzetet. Kasszandra is azt nézi, hogy hogyan fordítja javára azt, hogy legyőzték. Az anyját arról győzködi, hogy a nehézségek jó oldalát is nézze. Azt mondja: legyőzték, leigáztak minket, de ne nyavajogjunk már! Ez korunkra is érvényes. Ne nyavajogjunk már annyit! Kasszandra felhívja az anyja figyelmét arra, hogy a fiából hős lett. Hektór jó ember volt, aki soha nem konfrontálódott, de a háború eredményeként hősi halott lett. Az ő neve örökké fenn fog maradni. Kasszandra azt is sugallja, hogy bármilyen nehéz a helyzetük, próbálják meg magukat jól érezni. Tudja a saját végzetét is, de a bekövetkeztéig nem akar keseregni. A trójai nők egyik üzenete, hogy ne csak egysíkúan nézzük az élet dolgait.

Tankó Erika Kasszandra szerepében
Fotó: Ilovszky Béla

Ezt a saját életedre hogyan vetíted?

A rossz mellett mindig ott a jó. Június 1-től már nem tartozom a Maladype Színházhoz. A megnyugtató társulati létemnek vége lesz. Voltak szerepeim, folyamatosan számítottak rám. Ennek vége, amit felfoghatok rossznak, de jön az új, ami még ismeretlen, és az jó lehet. Eljön a szabadságom, amiről majd kiderül, hogy mennyi korlátot jelent a számomra. Sok kérdésemre még nincs válaszom, de az elkövetkezendő időszak feleletet fog adni valamennyire. A mozaikdarabok kezdenek lassan a helyükre kerülni.

Sokan mondják neked, hogy ez merész lépés a részedről?

Igen, mert az én korosztályom, vagy a nálam idősebbek másban szocializálódtak. A szüleim úgy gondolkodnak, hogy legyen egy rendes munkahelyünk, és menjünk onnan nyugdíjba. Ez már nagyon régen nincs így, miközben az új korszakra nem kaptunk felkészítést, mert nem volt kitől. A huszonévesekhez képest sok dologban zöldfülűnek érzem magam. Az önmenedzselést sem tanultuk. Ha egy színész nem tudja követni a világ változásaival a lépést, akkor nem várhatja el, hogy számon tartsák. Képben, köztudatban kell lennünk, különben nem gondolnak ránk a szakmában.

Tíz éve mutatták be a Boszorkánykör című filmet, melyben főszerepet alakítottál. Azóta A martfűi rém című filmben, a Tanár és az Aranyélet sorozatokban voltak kisebb szerepeid, illetve főszerep Ernellaként. Szoktál castingokra járni?

Évekig nem mentem castingra, mert a Maladype ebben korlátozott. Igen, volt egy főszerepem, de nem tudtam annak a hullámára ráülni. Az Ernelláék Farkaséknál film után sem tudtam kellő energiát fordítani arra, hogy a film sikerének lehetőségét megragadva több médiafelületen megjelenjek, mert nem tudtam összeegyeztetni a színházi munkáimmal. Olyan erős jelenlétet követelt tőlem a színház, hogy a hiányzások nem fértek bele. Ez egyfajta áldozat is volt a részemről. Azt gondoltam, hogy a film sikere kapcsán csak megcsörren a telefon. De nem. Olvastam több interjút arról, hogy a más filmben szereplő kollégáim is így voltak ezzel. Elkezdtek viszont castingokra behívni. Kisebb szerepekre, amiket megkaptam. Nagyobbakra is behívtak már, de az még nem jött össze. A színházak részéről pedig egyáltalán nem voltak megkeresések.

Az is jár mostanában a fejemben, hogy a Maladypeben sok kőszínházban játszó vendégszereplő megfordult, de arra kevés példa van, hogy a kőszínházak visszahívjanak tőlünk, alternatív alkotóműhelyből színészeket. Ezt én nagyon hiányolom. Nagyon szívesen belenéztem volna budapesti színházak próbafolyamataiba, megismertem volna új közösségeket.

Tankó Erika
Fotó: Petru Cojocaru

Az Ernelláék Farkaséknál című film díjakat nyert és kuriózum volt a kis költségvetése. Ernella szerepe nem hozott neked újabb munkákat?

Nem. Tudom, hogy szubjektív műfaj a film, de feltűnt mostanában az a jelenség, hogy ha egy rendező díjat nyer, akkor már szinte automatikusan ott van számára a következő munka lehetősége, miközben a színészekkel ez nincs így, nagyon kevés kivétellel. Nem a népszerűség hiányzik, hanem az, hogy az elismert munkám hozzon újabb lehetőséget. A színházra is igaz ez, mert ha egy előadás rangos fesztiválon díjat nyer, akkor a rendező biztos, hogy dolgozni fog az újabb évadban és automatikusan kedvezőbb megítélés alá esik. A színészek esetében, akik díjazott előadásban játszottak, mindez nem ilyen kézenfekvő.

Hogy állsz az önbizalom kérdésével?

Akkor tudok bízni magamban, ha bíznak bennem, és olyan közegben vagyok, hogy biztos lehetek abban, hogy nem fognak elárulni. Éreznem kell azt, hogy számítok, és fontos vagyok.

Te hogy látod, mitől függ egy színész hatóereje, kisugárzása?

Attól a reakciótól függ, ami ösztönből érkezik, és azt nem lehet agyból produkálni. Amikor a színész abból az őserőből dolgozik, amit nem lehet megmagyarázni, és mégis elementárisan hat. Magamról azt tudom megfogalmazni, hogy az ösztön erősen bennem van, annak ellenére, hogy Balázs Zolinál sokat kellett agyból dolgozni, ami nem baj, mert érteni kell azt, hogy mit játszunk. A Maladypeben sikerült a két pólust kiegyenlítenem, mert azáltal, hogy megértem, hogy mit kell csinálnom, az ösztönöm is elkezd működni, és a kettő összeadódik. Az a szerencsés találkozás, ha egyensúlyban vannak ezek a dolgok, mert a színészi gesztusok nem lesznek öncélúak, és akkor képesek hatni a nézőre. Ha csak ésszel játsszunk, akkor „kopogós” lesz, ha csak ösztönből, akkor őrjöngős lesz a szerepformálás.

Erdélyi faluból származol, és most Budapesten laksz. Hogy éled meg ezt a kontrasztot?

Dolgozni jöttem Budapestre, munkahelynek tekintettem, de már szeretek akkor is itt lenni, ha nem dolgozom. Megtaláltam a számomra hasznos oldalát, és a magam helyét is a városban. Azt még nem döntöttem el, hogy hol fogok élni. Nyilván, ha családom lesz, az akkor dől el. Még átmenetinek tekintem az ittlétemet, nem vertem véglegesen gyökeret.

Eljöttem a falumból, mert tanulni és világot akartam látni. A szüleim mezőgazdaságból élnek. Az egy nagyon nehéz munka. Nekem az egész gyermekkorom a munkával telt. Az én kezemben nem lego-t adtak, hanem kis gereblyét. Megtanultam azt, ha dolgozom, akkor lesz mit ennem. Ez ennyire egyszerű. Ehhez képest a színészi lét nem kézzelfogható munka. Bennem ez nagyon sok ellentmondást szült, és nagyon sok kérdést vetett fel, és a bizonytalanságomnak ez az eredője. A hasznosságom a kérdés, hiszen nem termelek, illetve amit termelek, az elszáll a pillanattal. A film fennmarad, de ott is az kérdés, hogy az mennyire hasznos bárkinek? Szerencsére az Ernelláék Farkaséknál pont olyan film, amelyik tanít. De hogy pusztán csak szórakoztassak?

Varga Mária és Tankó Erika A trójai nők című előadásban
Fotó: Németh Mónika

Az számodra nem érték, hogy a néző a színházból a katarzis érzésével indul haza?

De érték, csak nem abban a világban, ahol én felnőttem. Nekem ezt kell „megugranom”. Még nem értem a végére ennek a lelki folyamatnak. Ha úgy érzem, hogy nem sikerült jól egy munka, nem kaptam meg egy szerepet, vagy amikor nem érzem azt, hogy szeretik azt, amit csinálok, akkor minden egyes alkalommal előjön ez a kérdés. Miért csinálom? Ez az én utam?

Saját hasznosságodat kérdőjelezed meg, mert nem kézzelfogható, amit csinálsz?

Igen, de nem vagyok egyedül színészként ezzel a kétellyel. Ezért van az, hogy nagyon sok színész fest, ír, zenél vagy valami kézműves dolgot csinál. Nekem nagyon fontos az, hogy nyáron hazamenjek. Muszáj kétkezi munkát végeznem ahhoz, hogy azt érezzem, hogy „én” vagyok. Kapcsolódnom kell a földhöz, mert szükségem van rá. Lelkiismeret furdalásom van olyankor, amikor olyan előadásokra vesztegetem az időmet, ami középszerű, és ami bennem nem indít meg semmit. Tudom, hogy helyette mennyi hasznosabbat lehetne tenni. Például édesanyám megfeji a tehenet. Ez így persze nagyon sarkosan hangzik. Szüleim nem tudnak meglátogatni, mert nem hiányozhatnak három napot. Az ő munkájuk olyan hívatás, amiből nem lehet napokat hiányozni. Ezt nem érzékelik azok, akik intellektuális munkát végeznek. Sokszor azt érzem, hogy a két világ között szakadok szét. Az egyikből indultam és most a másikhoz van közöm, de még nem tudok lemondani egyikről sem. Én a színházi munkámban is két lábon állok a földön, innen tudok fogalmazni, tehát nem tudok „elszállni”. Mindig belép a praktikum.

Hogyan készülsz a szabadúszásra?

Olyan dolgokat lépek meg, amiket a társulati létben nem tettem meg, mert másra fókuszáltam. Ez az állapot megszűnt, és most törekszem arra, hogy olyan embereket ismerjek meg, akiket eddig csak megfigyeltem; miket csinálnak, merre mozog a pályájuk, mivel foglalkoznak, mi érdekli őket? Nem Budapesten végeztem a Színművészeti Egyetemet, hanem Marosvásárhelyen, utána hat évig pedig Temesváron játszottam, ezért kevés emberrel találkoztam a szakmámból, mert nem volt közös platform. Bizonyos értelemben most ismerkedem a kollégák egy részével. Elébe megyek a dolgoknak, mindenkit megkeresek, akiről úgy gondolom, hogy dolgunk lehet egymással. Egyelőre úgy tűnik nem eredménytelenül. Majd meglátjuk…

Sok sikert kívánok az új időszakodhoz.

Köszönöm.

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Mit hoz a jövő? – interjú Tankó Erika színésznővel […]