Istenek glória nélkül - Neil Gaiman: Amerikai istenek - Corn & Soda

Istenek glória nélkül – Neil Gaiman: Amerikai istenek

Neil Gaiman eddigi legnépszerűbb műve minden bizonnyal az Amerikai istenek. A regény először 2001-ben jelent meg hatalmas sikert aratva, ráadásul  Bram Stoker-, Hugo- és Nebula-díjat is nyert vele. Majd megjelenésének tizedik évfordulójára kijött a bővített kiadása, azokat a részeket is tartalmazva, melyeket az első megjelenésből kihúztak. Idén pedig a könyvből sorozat is készült, és ennek apropóján az Agave Könyveknek köszönhetően újra megjelent a kötet bővített kiadása új, a sorozat inspirálta borítóval.

Forrás: Agave Könyvek

Amikor elkezdődött az Amerikai istenek sorozat változata, értetlenül néztem, hogy mire ez a felhajtás, de mindenesetre kíváncsivá tett.  Mivel előtte nem olvastam Neil Gaiman-től semmit, így első találkozásom az íróval az Amerikai istenek bővített változata lett. Mielőtt nekikezdtem a regénynek, láttam pár részt a sorozatból, és bevallom, nem igazán nyűgözött le. Sőt! Csupán valami bizarr, értelmetlen katyvasznak tartottam, de úgy éreztem, adnom kell egy esélyt a könyvnek, hátha én is átélhetem, megérthetem olvasók millióinak rajongását. Sajnos, nem sikerült. Vagy nem tudtam eléggé függetleníteni magam a filmen látottaktól, vagy nem igazán sikerült azonosulnom a kötet hősével, mindenesetre rám nem hatott olyan elementáris erővel Neil Gaiman kötete, mint sok más olvasóra a világon.

Maga a regény koncepciója rendkívül kreatív. Az Amerikába érkezettek mindannyian magukkal hozták isteneiket az új világba, akik azóta itt élnek az emberekkel együtt, esznek isznak, ügyeskednek, és próbálják túlélni a mindennapokat népük beléjük vetett hitének maradványain. Azonban az idők változnak, az emberek pedig kezdik feledni óhazájuk mitikus alakjait, s új isteneket kreálnak maguknak. Az imádat már a sztrádák, tévé, internet új isteneinek jut. Azonban az öregek nem akarnak harc nélkül eltűnni, ezért hatalmas összecsapás készülődik a régiek és az újak között. Ennek a véres és kíméletlen harcnak a közepébe csöppen bele Árnyék, aki éppen frissen szabadult a börtönből. Mivel imádott felesége szabadulása előtt egy nappal meghal, élete céltalanná válik, így elfogadja Szerda úr ajánlatát, hogy legyen sofőrje és kísérője. Árnyéknak azonban hamarosan rá kell jönnie, hogy a világ nem teljesen olyan, mint amilyennek eddig hitte. Ahhoz pedig, hogy megértse, milyen erők irányítják, legelőször önmagát kell megtalálnia.

Lenyűgöző, hogy Neil Gaiman mekkora ismeretanyaggal, tudással rendelkezik a legkülönbözőbb népek hiedelemanyagára vonatkozóan. Emellett érdekes elképzelés, és pláne nagyon is kézenfekvő, hogy a manapság, amikor az emberek már nem igazán hisznek semmiben, a tévé, internet, sztrádák isteneit kezdik el imádni. De hiába van meg az érdekes alapanyag, ha maga a megvalósulás valahol mégis félremegy.

A legnagyobb problémám magával a főhőssel, Árnyékkal volt. Egyszerűen képtelen voltam azonosulni vele, izgulni érte, aggódni vagy gyűlölni. Tulajdonképpen semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, mivel a regényben végig olyannak tűnt, mintha ott sem lenne, vagy csupán egy üvegablak mögül szemlélné a vele történő eseményeket. A passzivitása megakadályozta, hogy bevonjon magával az eseményekbe. A mű többi hőse vele ellentétben aktív, cselekvő karakter, azonban őket sem tudtam megszeretni. Bár nagyon izgalmas megismerni közelebbről a germán, az egyiptomi vagy akár az indiai mitológia alakjait, kedvelni képtelenség őket.  Az isteneket  mindenki magasztos, hősies alakoknak képzeli általában, azonban Neil Gaiman nagyon is antropomorfizálja őket, mígnem lecsúszott, idegesítő vagy éppenséggel szánni való alakokként állnak előttünk megfosztva minden glóriától.

A szereplők mellett  a történet lassú folyása is zavart. Végig olyan érzésem volt, mintha több mint hatszáz oldalon keresztül valami nagyszerű és forradalmi jelentőségű eseménynek az előzményét olvasnám, ami végül aztán nem következik be. A regény szerkezetét emellett folyamatosan megszakítottak betét-novellák, amik egyébként nem zavartak, sőt, sokszor érdekesebbek és izgalmasabbak voltak mint maga a törzstörténet. Ráadásul a befejezéskor várt hatalmas katarzis élménye is elmaradt, ami azért szerintem elvárható lenne egy valamire való regénynél.  Így csupán csalódást éreztem, mint a gyerek, akit végig valami nagyszerű meglepetéssel biztatnak, és a végén kiderül, hogy nem kap semmit.

Az egész műben talán a nyelvezetét szerettem igazán. Ilyen erőteljes, színpompás és egyedi képi világot nagyon kevesen képesek teremteni. Neil Gaiman igazi varázslója a szavaknak, az általa teremtett nyelvi univerzum rendkívül gazdag, és az olvasót szinte magába szippantja teljesen.

Összességében az Amerikai istenek egy kreatív ötleten alapuló, gyönyörű nyelvezettel írt, mégis lélektelen alkotás. Számomra pont a legfontosabb írói ígéret nem teljesült: nem találtam meg Amerika lelkét. Talán, ha a főhős vagy az istenek érzelmileg közelebb kerültek volna hozzám, akkor sikerül magával ragadnia a regénynek. Így még ma sem értem, miért rajong érte olyan sok olvasó a világon. Ez úgy látszik, örökre titok marad előttem. Így elsősorban Gaiman-rajongóknak ajánlom a könyvet, és azoknak akik szeretnek irodalmi különlegességeket olvasni, mert valóban az.

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

Ezek is tetszhetnek...