Neon Démon (The Neon Demon, 2016) - duplakritika - Corn & Soda

Neon Démon (The Neon Demon, 2016) – duplakritika

neon_démon_plakat

“Habár külön napon, külön moziban, egymástól sok-sok kilométerre néztük meg a filmet, azért te is biztosan érezted azt a hajszálvékony, láthatatlan fonalat, ami összeköt minket, filmrajongókat. Mondd, hogy igen!– jegyeztem meg Eszternek egy kacsintás kíséretében a duplakritikánk összeillesztése során, ő pedig úgy tűnt uralkodik magán, nehogy bármily jelét is adja az egyetértés teljes hiányának, persze hát nem sok sikerrel. Ekkor viszont már kapcsoltam, hogy tulajdonképpen melyik filmről is írunk mi éppen. “Ezt a mondatot ugyanis a Neon Démon (The Neon Demon, 2016) esetében csakis akkor lehet használni, ha a kijelentés nem más, mint egyértelmű felhívás keringőre – fűzte hozzá, a következő pillanatban pedig egy gombnyomás kíséretében útnak indítottuk duplakritikánkat az év – szerintünk – egyik legvonzóbb filmjéről, Nicolas Winding Refn soron következő audiovizuális násztáncáról, mely nem is keltett bennünk olyan különböző benyomásokat, mint hittük.

Duba Dániel

Nicolas Winding Refn habár már nem az az európai fenegyerek az angolosan sült, nyers, de kellően fűszeres filmjeivel, aki évekkel ezelőtt volt, de azért még most is különleges és felismerhetően sajátos mozgóképeket készít. Egyrészt mert a filmjeiben nem rohan sehova, megengedi magának az expozíciót, másrészt pedig tudja mit szeretne mondani és mutatni. Éppen ezért, aki hajlandó ezekkel a lélegzetelállító audiovizuális képfolyamokkal eltölteni a játékidőt, megkapja amit akar, jó esetben még többet is. Ez annak is köszönhető, hogy képes meglepetést okozni, és szerintem ez a jó filmek egyik legnagyobb ismérve. Ezért is érdekes, hogy a Neon Démontól  semmi olyat nem kaptam, amire ne számítottam volna.

neon_demon_cornandsoda

Ez persze nem azt jelenti, hogy a film ne tetszett volna, csak valahogy elmaradt a meglepetés ereje. Az érzés, amikor az arcodon végigfut egy enyhe csiklandozás a bőr alatt, mint a tüsszentés előtti másodpercben, a mellkasodból pedig pár röpke képkocka erejéig kifut a levegő, hogy azután egy elégedett mosoly kíséretében szökjön vissza a következő pillanatban. Még csak hasonlót sem éreztem a vetítés alatt, csak miután a moziból kilépve megcsapta az orrom a poros körúti levegő. Allergiaszezon.

A dán rendező folytatja a Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives, 2013) által kikövezett irányvonalat, ami alkotói stílusának egyértelmű csúcspontja volt – pályafutásának eddigi csúcspontja pedig ugye a Drive – Gázt! (Drive, 2011) -, ugyanakkor a Neon Démon nem volt képes – és talán nem is akart – túllépni azon, sőt inkább lépett egyet hátra. Míg Refn előző filmjében az egymást követő szimbólumok és a belassított narráció mellett megvoltak azok a motivációs kapaszkodók, amik többé-kevésbé elsimítgatták a rendezői túlkapásokat, a Neon Démon ezek hiányában csak egy szépen berendezett kirakat, ami mellett fájóan sokan sétálnak majd el anélkül, hogy megállnának előtte gyönyörködni.

the-neon-demon-underwear

Jesse, zsenge kora ellenére L.A.-be költözik, hogy egyetlen igazi adottságát, vagy ha lehet így mondani tehetségét kihasználva divatmodell legyen, és ki tudjon szakadni eddigi – sejthetően aligha kegyes – gyerekkora fogaskerekei közül. Habár tapasztalata vagy szakmai tudása egyáltalán nincs, magában hordozza a naivitás és az ártatlanság egyfajta megindító, parfümizált esszenciáját, mely pillanatok alatt képes a hatása alá vonni szinte bárkit. A divatvilág legnagyobb fotósai és tervezői egy villanás alatt meglátják benne azt az érintetlen, foltmentes vásznat, amire érdemes festeni (van, hogy szó szerint, lásd: jelenet a fotóssal a sötétben), ezzel viszont akaratlanul is magára szabadítja ennek a rideg, kíméletlen világnak a ragadozóit, akik legszívesebben foggal és körömmel tépnék szét emiatt.

Az alakítások meglehetősen visszafogottak, mivel a vásznon szinte kivétel nélkül tárgyiasult, plasztikus próbababákat látunk, akiket már kilúgozott, vagy épp most fog ez a kietlen, rideg vadnyugat, amit úgy hívnak, Los Angeles. A film felvillant nekünk pár érdekes karaktert, de nem bontja ki őket igazán, pedig vélhetően sokkal több lenne bennük, mint amit megmutatnak nekünk. Ilyen például a Keanu Reeves megformálta vadállat házi”úr”, a szótlan fotós, vagy a szexuális elhajlásaival viaskodó Jena Malone. Ebből a szempontból egyedül a film utolsó 20 perce mutatja ki a foga fehérjét, ahol is Refn a bekövetkező események miatt már kénytelen egy kis teret adni a szereplőinek. Jena Malone alakítása kétségkívül a legfinomabb, ha most a Szárnyas Fejvadász (Blade Runner, 1982) első része forogna hamarosan, és nem a második, a legtökéletesebb Rachael lenne, mert ott van benne Sean Young hűvös tekintete, de a belsejében hömpölygő, izzó magma is. Neki köszönhetőek a film legjobb és leghatásosabb képei.

Az az erős, hipnotikus hangulat, amire az előzetesek treníroztak minket, csak épphogy pár snittre engedte a véráramba juttatni a mérgét, de még így is elmondható, hogy a filmet kellőképp különös érzés volt nézni. A zene és a képi világ egy egészen gyönyörűen komponált aktusa vonaglik a szemünk előtt, ugyanakkor sajnálatos módon hiányzik belőle az egész velejét adó totális fülledtség és gátlástalanság, de még ott is, ahol bizony elszabadul az őrület. Az események sokszor a kamera látóterén kívül történnek, vagy csak méltatlan módon, egy túl bátor vágással mentik fel magukat a kibontás alól. Egyszerűen Refn nem pörgette be magát kellőképp, láncra verte a démont, és persze lehet hogy ő nyakig alámerült a véres pokolban, csak ezt épp elfelejti megmutatni nekünk, mindössze egy elmosódott, alulexponált képet hozott, hogy dolgozzon helyette a fantáziánk.

A Neon Démon egy rendkívül vonzó, de korántsem annyira veszélyes kis bestia, mint vártam. Kellemes, érzékszerveket simogató performansz, melyet a dán rendező a saját kis közönségének ad elő, sokkal szégyenlősebb formában, mint kellene.

Értékelés: 69/100

IMDb: 7/10

Mafab: 61%

Eszter

„A szépségmítosz a következőképpen mesél: a szépségnek nevezett minőség objektívan és egyetemesen létezik.” – olvashatjuk Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében, és kissé átfogalmazva, de pontosan ugyanezt a mondatot halljuk Nicolas Winding Refn Neon démon (The Neon Demon, 2016) című filmjében, melynek célja ugyanaz, mint a szépségmítoszt górcső alá vevő könyvnek: tükröt tart. Csakhogy ez a tükör nem bocsátkozik magyarázatokba, és nem keres, vagy kínál válaszokat a szépség csapdájával kapcsolatosan, csupán bevezet minket a legerősebb emberi, vagy ha úgy tetszik, női útvesztőbe. Valahogy úgy, ahogy David Lynch tenné.

tnd5842

A Drive – Gázt! (Drive, 2011) és a Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives, 2013)című filmeket jegyző Nicolas Winding Refn legújabb alkotásának ötlete cseppet sem volt meglepő azután, hogy a rendező elkészített egy H&M és egy Gucci kampányfilmet, a kivitelezés viszont mindenképpen elérte a célját: hatást kelt, amit egyértelműen jelez az is, hogy a cannes-i vetítésen gond nélkül kifütyülték a filmet. Pedig a Neon démon messze nem rossz, sőt, nem is egy meg nem értett rendező tévedése, pusztán csak híján van a fogyaszthatóságnak és az arra való bárminemű törekvésnek, ami által sokan a jegy áráról megfeledkezve hagyják el a mozitermet, sokakat viszont – akárcsak engem – már az első képkockákkal megvesz kilóra.

A szabad szemmel is jól látható történet nincs jobban kidolgozva, mint egy pornó: az alig 16 éves, árva Jesse megérkezik Los Angeles városába, ahol megismeri az áhított divatszakma sötét világát és még sötétebb képviselőit, a már befutott modelleket, akik a „mit csináltál, mikor valaki kitúrt a melóból?” kérdésre szemrebbenés nélkül adják azt a választ, hogy „megettem”. Az angyali szépségű Jesse azonban korántsem olyan ártatlan, mint amilyennek kívülről látszik.

1024x1024

A cselekmény tehát nincs túlbonyolítva, de ez jól is van így, Refn célja ugyanis egyáltalán nem a hibátlan történetmesélés, inkább egy olyan plasztikus, ugyanakkor szinte kézzelfogható és belélegezhető atmoszféra megteremtése, mely egyszerre idézi meg a Vogue hasábjait, a fetisizáló pornófilmek jeleneteit és Lynch műveinek képi világát. Natasha Braier kamerája mind a szereplőkkel, mind a nézőkkel könyörtelen. Üres tárgyakként jeleníti meg a filmben felsorakozó nőalakokat, s villódzó, kellemetlenül elsötétedő és váratlanul kivilágosodó, neonfényben pompázó képei által eléri, hogy a Neon démon akár még órákkal a vetítés után is a retinánkban égjen.

A szereplőgárda nélkül azonban csak egy mozgó divatlap lenne az egész film, ám a színészek, különösen a színésznők pazarul teljesítik a feladatukat: a valóban éteri szépségű Elle Fanning remek választás volt a naiv, ugyanakkor mélyen démoni Jesse szerepére, ám nem az övé a legnagyobb dicséret. A Neon démon fékevesztett őrületét a főkolompos sminkest, Ruby-t alakító Jena Malone irányítja szenvtelen játékával, melytől egy-két jelenetnél valóban meghűl bennünk a vér. Ebből már egyértelműen adódik, hogy a húzónév, Keanu Reeves pusztán csak díszlet ebben az igencsak veszélyes nőkről szóló történetben, mely olyannyira szexi, hogy arra nehéz szavakat találni és akkor még Cliff Martinez vonzó, körbeölelő elektronikus zenei orgiájáról még nem is beszéltem.

A forgatókönyvíró-rendező Nicolas Winding Refn új filmjével olyasmire vállalkozott, amit nem mertek volna sokan megtenni. A Neon démon tükröt tart egy még sokáig virágzó mítosz elé, ám ezt úgy teszi, hogy meg sem próbál különbözni tőle. Kínosan erőltetett párbeszédek sora, felületesség, a cselekményről való megfeledkezés gesztusában elrejtett üresség és szemet/fület kápráztató műviség jellemzi, akárcsak a szépség kultuszát, mely mindaddig elhiteti a nőkkel, hogy egymás örök ellenségei, míg rá nem jönnek, hogy valójában barátok. Már ha rájönnek valaha.

Értékelés: 74/100

IMDb: 7/10

Mafab: 61%

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Neon Démon (The Neon Demon, 2016) – duplakritika […]