Petr Stančík - Múmiamalom könyvkritika - Corn & Soda

Petr Stančík – Múmiamalom könyvkritika

A cseh író, Petr Stančík odahaza már egy egészen bejáratott név, a nemrég magyarul is megjelent Múmiamalom című regényével pedig most már nálunk is felveszi a harcot az ismeretlenséggel. Ehhez egy remek fordítás, egy elég beszédes könyvborító és a különleges műgonddal megírt szöveg siet a segítségére. Ennek köszönhetően Stančík regénye jóleső görbületet csal az arcunkra, veretes szövegéhez pedig nem kell gourmet-nak lenni, hogy élvezettel fogyasszuk.

Valahol egy párhuzamos univerzumban Rejtő Jenő és Guy Ritchie egymás melletti pamlagra kerültek egy alulvilágított, füstös ópiumbarlangban, és egy gyors felebaráti szóváltás után közös megegyezéssel átiramodtak a szemközti cseh királyi sörfőzde egyik zsúfolt lerakatába. Aznap este a kettejük közti kreatív energiák úgy találtak egymásra, mint a maláta és a komló egy hordó apátsági sörben, pirkadatra pedig megszületett Leopold Durman, a félelmet nem ismerő, hedonista nyomozó karaktere, amint titkos társaságok, léha örömlányok és a közelgő háború árnyainak kereszttüzében próbálja megfejteni hazája első sorozatgyilkosának rejtélyét, miközben marad ideje végigkóstolni az 1800-as évek végi cseh kulinária és sörkultúra állomásait a legaljától a legtetejéig. Csakhogy Petr Stančík, cseh író a szomszéd asztalnál ülve mindent hallott, és közben szorgalmasan jegyzetelt… Így történt, hogy 2014-ben megszületett a Múmiamalom című regénye.

Az 1860-as évek monarchikus légkörében Durman felügyelő, a regény főszereplője, egy csillagfényes éjszakán beletenyerel élete legbonyolultabb esetébe, amint Prága egy eldugott kis utcájában szó szerint belelép egy hullába. Nagyon hamar kiderül, hogy ez csak a kezdet, amit rituális gyilkosságok követnek városszerte, melyeket egészen különös hasonlóságok kötnek össze. Durman és az egész prágai bűnüldözés szembe találja magát az ország első sorozatgyilkosával, és talán egy titkos társaság világraszóló összeesküvésével is. A feladat újszerűségétől felbuzdulva a felügyelőnk egyik kezében pisztolyával, másik kezében egy félig kilötybölt söröskorsóval neki is lát felgöngyölíteni az ügyet. De előbb megebédel.

Tavaly volt szerencsém részt venni a Múmiamalom könyvbemutatóján (stílusosan egy cseh sörözőben) és végighallgatni, amint az író maga mesél a könyvről és annak születéséről (a szerző az idei könyvfesztiválon ismét jelen volt). A regény ötlete egyetlen gondolatra épült, amihez aztán meg kellett találnia a megfelelő történeti hátteret, végül pedig szőni az egész köré egy olyan szövegkörnyezetet, amivel legalábbis szórakoztató formában adható át ez a gondolat a múlt, a jelen és a jövő kapcsolatáról.

Muszáj letarolni a múltat, hogy létrejöjjön a jövő? Elkerülhetetlen, hogy az örök fejlődést hajszolva leromboljuk a tradíciókat és a régi értékeket ahhoz, hogy kicsírázzon porain egy új értékrend? Maga a múmiamalom egy jelkép, a fejlődés romboló tevékenységének szimbóluma. Egy gőzgép, mely a régi idők hőseinek holttestét porrá őrölve, majd azt a földekre hintve trágyázza a jelent, hogy aztán maga az ipari forradalom bontakozzon ki általa, ami majd az elkövetkező háborúkat generálja, és teszi azokat még embertelenebbé. Ez a fajta keserédes idea végig ott bujkál a könyv lapjain, és furcsa kettősséget alkot így a főhős megmosolyogtató, ironikus karakterével.

Habár a hangulatkeltés működik, és a sztoriban is van fantázia, annak tovább görgetésével nem sokat bajlódik az író. Helyette inkább bejárja Prága arra érdemes tereit, hídjait, kocsmáit és bordélyait, hogy a rákövetkező reggel erősen másnaposan és alighanem pár enyhébb nemi betegséggel sújtva küldje nyomozni a főhősét. A szöveg egészen különleges nyelvi találékonysággal szórakoztat annak dacára, hogy erre azért rá kell érezni az avatatlan olvasóknak. És ezért eshet meg az, hogy az első ötven oldal elfogyasztása nem feltétlenül megy majd mindenkinek a várt gördülékenységgel.

A regény ezzel együtt nem tölt elegendő időt a főszereplőn kívül szinte senkivel és semmivel. Habár a karaktereivel könnyen barátságba kerülünk, mégsem tudunk meg róluk a kötelezőkön kívül a világon semmit. Nincsenek különösebb leírások vagy fejtegetések, a regényben szereplő titkos társaságokkal és világrendekkel kapcsolatban a szereplők fejében működő elméletgyárak gyorsított termelésben ontják magukból az egysoros ötleteket, de egyik a másik után elvész a sokaságban. Ennek köszönhetően a sztoriról spoileresen írni nem is nagyon lehet, hiszen sztori, mint olyan, csak valami távoli mozgolódás mindennek a csibészes stílusban elmesélt gasztronómiai kirándulásnak a hátterében. Hatásos viszont, ahogy Stančík a papíron lévő tintát néhol egy-egy megfelelő helyre cseppentett laudánummal teszi homályossá, ahol a regény fordulatai alámerülnek a misztikum szürreális vízióiban is, ez pedig így izgalmas, új ízeket kever a narratívába.

A felmerülő negatívumok ellenére ez a könyv egy különleges olvasmány, és egyben remek szórakozás, mert a megfelelő olvasóval egy pillanat alatt összekacsint, onnantól kezdve pedig már ki is alakultak a bajtársias érzelmek, a lapok pedig elkezdenek megállíthatatlanul tódulni a jobb oldalról a bal oldalra. Nagy valószínűség szerint köze lehet ehhez Hanzelik Gábor fordítónak, aki ha most azonnal visszavonulna is – befejezve ez irányú pályafutását (ne így legyen) –, létjogosultságot követelhetne magának a kortárs műfordítói munkák között valami szép, ablak melletti helyen.

Ha a történet végi háború után a mi Durman felügyelőnket netán megkínálná az élet egy újabb világraszóló esettel, Petr Stančík író pedig pártfogásába venné kicsit regénye sztorijának szálait, én hétszentség, hogy elolvasnám a végeredményt. Ha tehát már átrágtad az összes McDevittet, Sawyert, Haldemant és Wilsont, Stančík könyve legyen a következő!

A képek forrása: Supernatural Movies blog

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.

Ezek is tetszhetnek...