Piknikezés a Quimbyvel + Interjú - Corn & Soda

Piknikezés a Quimbyvel + Interjú

Az első bálozók izgalmával és egy csinos kis notesszel indultam életem első sajtótájékoztatójára. A sors úgy hozta, hogy ezt egyik kedvenc hazai zenekarom, a Quimby hívta össze. Az alkalom pedig az volt, hogy a banda idén ünnepli 25. születésnapját, melynek keretei közt november 26-án jubileumi nagykoncertet adnak a Papp László Sportarénában Micsodaország címmel, s ugyanekkorra jelenik meg legújabb, tizenötödik nagylemezük is.

quimby micsodaország

Az arénában igazi quimbys sötétség lapult, a kis színpad mögött pedig egy, a banda fellépését hirdető kamion húzódott meg. Rögtön szemet szúrt, hogy ez nem hagyományos sajtótájékoztató, ugyanis itt budai vendéglőkre emlékeztető kis asztalkák, illetve babzsákok biztosították az ülőhelyet, hogy szó szerint az együttes lábai előtt heverjen a sajtóvilág. Mindezek körül piknikasztalkák sorakoztak, rajtuk mindennel, mi szemszájnak ingere. Jómagam egy pohár Piroska szörppel huppantam le, mely színében a rozéfröccsöt idézte, ám itt alkohol hiányában a Quimby volt a mámorfelelős. Ehhez pedig, mint tudjuk, nagyon értenek a srácok, hisz 25 éve csinálják. Az együttes alig állt fel az emelvényre, Kiss Tibi már ránk pirított nyitóbeszédében – természetesen a maga humoros módján –, hogy régebben még mi is többet cikkeztünk róluk. Beszédében kitért arra is, hogy ma már a Quimby szinte családi zenekar, évente számtalanszor nyílik lehetősége a rajongóknak látni őket. Az ő szavaival élve „a nagymama és a házi kedvenc között, szarral bekent aranykeretben” van a helyük manapság. Öniróniában tehát nem szenvedtünk hiányt, mint ahogy információkban sem. A rövid koncert előtt még elárulták, hogy idén jelenik meg az angol nyelvű dalaikból összeállított English breakfast című lemezük is, számtalan külföldi rajongójuk nagy örömére.

wp_20160913_10_54_59_pro

Mindezek után következtek az új dalok. Elsőnek a Lejárt lemezeket adták elő. Karcolós gitártorzító süvített bele a fülünkbe, majd Livius démoni hangján zendített rá a szemünkben lakozó bús sanzonok fényére. Erős kezdés után pedig még erősebb folytatás jött a Forradalom című szerzeménnyel, mely talán a legjobb volt az előadott zenék közül. Dinamikus, robbanékony hangzás, fiatalos lázadással elvegyítve. Ki ne élvezné ezt? Közben akarva-akaratlanul is rácsodálkoztam: Kedd délelőtt egy babzsákon heverészve testközelből figyelhetem az ország Kiss Tibijét szólózni? Ez lenne a Mennyország? Nos, ha az nem is, Micsodaország mindenképp. Harmadiknak a csapat trombitása, Dodi állt előre a mikrofonhoz, hogy betekintést nyújtson elméjének legeldugottabb zugaiba egy újabb fékezhetetlen, szürrealista dallal, mint amilyen az Unbekannte Schmerzen is volt. Mintha csak egy Salvador Dalí kép elevenedett volna meg előttünk a Méznyaló hallgatása közben. Ezek után előkerült az akusztikus gitár is, és egy angol nyelvű szerzeményt hallgathattunk meg, melyet Tibi elmondásai szerint a szíriai viszály, és általánosságban a megbántás törvényszerűségei ihlettek. Ötödiknek ismét Livius vette át a mikrofont, és kezdett bele egy forró, pattogós, karnevál hangulatú számba, a Tükrök olcsón-ba. Végezetül Tibi hangolta lejjebb gitárját, s vele együtt a hangulatunkat, hogy elénekelje a Siratót, melynek megírására egy haláleset inspirálta, s maga a dal témája is az elmúlás.

wp_20160913_12_44_38_pro

A családias koncert végeztével rátértünk magára az évfordulóra, a Micsodaországra, valamint az elmúlt 25 évre. Elárulták, hogy a jubileumi fellépésre egy 3 órás produkcióval készülnek, melyben nagy hangsúlyt kap a látvány is, hogy egy varázslatos mesevilágot teremtsenek a közönség számára, kizárólag erre az estére. Elmondásaik szerint teljesen alárendelték magukat az előadásnak, hogy dramaturgiailag minden a legmegfelelőbben történjen. Ehhez vendégfellépőket is hívtak, akiknek nevét azonban nem árulták el, csupán azt, hogy az ő szerepük azon elemek pótlása, amikkel ők nem rendelkeznek. Továbbá szót ejtettek még az angol és magyar nyelvű slágerek dilemmájáról, a kiöregedő rocksztárok hibáiról, s arról, hogy nem szabad egy zenekarnak a múltban élnie. Abban biztosak lehetünk, hogy ők ezt nem is teszik.

A sajtótájékoztató után a csapat trombitásával, Kárpáti Józseffel alias Dodival volt szerencsém elbeszélgetni pár perc erejéig:

Először is arra lennék kíváncsi, te hogyan élted meg ezt a 25. születésnapot a bandán belül?
Ezt nehéz lenne így összefoglalni, mert nagyon sok a momentum, kezdve azoktól az évektől, amikor a zenekarhoz kerültem – nem is kerültem, hanem meghívtak a zenekarba –, egészen a másfél éves leálláson keresztül a mai napig. Könnyebb dolgom lenne, ha ki kéne emelni valamit, csak nem tudom, milyen alapon emeljem ki. Nagyon nehezet kérdeztél. Mert ha azt mondanám, „Hát, fordulatos volt.” vagy ilyesmik, az úgy érzem, nem mondana sokat.

És hogyha véletlenszerűen ki kellene emelned egy ilyen fontos momentumot, az mi lenne?
Én 2000-ben kerültem a zenekarba. Az érdekes momentum, amikor az első koncertre csak úgy próba nélkül elmentem. Ott mondták a többiek, hogy figyeljem a dalokat. Majd kapok egy mikrofont, ők játszani fogják a számokat, amelyek közül természetesen nem ismertem mindet, ám ők azt feltételezték, hogy igen. Ez azonban nem így volt. És mondták, hogy játszhatok bele dolgokat, amit úgy gondolok, hogy bele lehet helyezni. Ha jól emlékszem, Gödöllőn egy pincében volt ez, ahol még hideg is volt, mert nem volt fűtés, és sál volt rajtam. Egy nagyon-nagyon régi mohair sál, amit még az apukámtól örököltem. Nagyon szerettem ezt a sálat. A maga kikopott módján is hordtam, és ha csak egy mód volt rá, felvettem. Ez volt rajtam, mielőtt kezdődött a koncert. A Liviusszal meg azzal hülyéskedtünk, hogy ezt a sálat dobálgattam a vállamon át azzal a felkiáltással, hogy „Le symbolisme!” Ez például egy olyan pillanat, ami úgy látszik, számomra nagyon nagy jelentőséggel bírt, mert ebben kiderült számomra az, hogy az én őrült – idézőjelesen, meg ténylegesen is őrült – személyiségem illeszkedik a zenekarhoz. Teljesen simán ment, mindenféle különösebb, fölösleges gesztus nélkül.

Úgy vettem észre, hogy a bandán belül mindenkinek megvan a maga szerepe. Te miben látod a sajátodat, mi a te funkciód?
Azt szoktam mondani, és ez az igazság, hogy én a karaktert erősítem. Amit én hozok, például a trombitahang, azt úgy igyekszem csinálni, hogy ez egy Quimby trombitahang legyen. Ahogyan a szólisztikus részeket kitalálom, vagy együtt kitaláljuk, és egymáshoz fűzöm a különböző hangokat, az mind-mind egyfajta karaktert erősít. Mindig, amire szükség van. Stilárisan elég sokféleképpen kell játszanom a hangszeren, mindezt pedig úgy kellene tennem, hogy ez összeálljon egy olyan hanggá, ami az enyém, és azon túl egy Quimby trombitahang is. De ugyanúgy az éneklésben, mindenben próbálom elérni ezt az állapotot.

Jól érzem, hogy ez inspirál a saját számaidnál is? Mert elég egyediek, ha mondhatom ezt, kicsit az őrület és az elegancia határán mozogva.
Igen, igen. Pontosan ez az, amit én gondolok, és nagyon szerencsés az – és visszatérnék ehhez a gesztushoz, amit kiemeltem 2000-ből –, hogy ennek van helye. Nem egy olyan társaságba keveredtem, ahol kizártak az ilyen kalandozások. Nagy szerencse volt, hogy a zenekar ennyire nyitott volt akkor 2000-ben, mikor oda kerültem. Persze megvolt ennek az oka, nyilván szükség volt erre, különben nem lehetett volna előrelépni.

Mennyire nehéz így 16 év után egyszerre megújulni és megőrizni is valamit az egyediségből?
Ami a trombitálást illeti – ha csak arról beszélünk –, az rabszolgamunka. Rabszolgahangszer a trombita. Rendszeres gyakorlást igényel. Akkor vagyok nyugodt, hogyha egy nap minimum három óra gyakorlás megvan. Ez a három óra lehet persze elosztva is, sőt én nagyon szeretek úgy gyakorolni. Teszem azt, játszok fél órát, kicsit leteszem, majd megint negyvenöt perc, aztán kis szünet. Van úgy, hogy egyetlen dolgot gyakorolgatok tizenöt-húsz percig, aztán megint leteszem egy kicsit. Ha csak a trombitát nézzük, akkor ez teljes lekötöttséget jelent. Ebben még nincs benne a próba, a szövegírás vagy a színházas jellegeknek a gyakorlása, vagy tulajdonképp minden, ami a színpadon történik. Az teljes lekötöttség reggeltől estig.

Akkor te ebben látod a Quimby sikerét? A szorgalomban, a kalandozásban?
Így van. Jó, ezt nagyon nehéz így felfejteni, de azért a hat egyéniség megadja a választás lehetőségét. Aki hallgatja a zenét, az látja ezeket az arcokat. És valahogy mindenkinek lesz egy kedvence. A zene eleve magába olvasztja ezt a sokféle személyiséget. Emellett pedig még a rajongók láthatják a bandát az aktuális állapotában. Éppen mindig azt, ami történik. Ha előfordul, hogy nem is nagyon mozgunk a színpadon, vagy ritkább a nagyon kavargó, rapszodikus, erőteljes mozgás, akkor is képes mindenki a saját személyiségét sugározni. Méghozzá elég erőteljesen. Szerintem ez az, amitől nem lesz talán unalmas.

Végezetül üzennél-e valamit a rajongóknak a nagykoncert előtt?
Én az üzenetem a hangszeremmel tudom leginkább elmondani. Amit énekelek vagy üvöltözök – mert nálam a rikácsolás az, ami inkább történik –, az egyetlen üzenet, amit el tudok mondani, külön mást  nem mondanék emellett.

Ez is tetszeni fog...