PosztPOSZT

PosztPOSZT

POSZT

Június 18-án véget ért POSZT, a korábbiak mellett azonban inkább további kételyeket és kérdéseket hagyott maga után.

Mint ismeretes a januárban újonnan választott vezetés pályázatának egyik leghangsúlyosabb eleme a POSZT gazdasági racionalizálása volt a fizető közönség bevonásán keresztül, melynek érdekében új arculatot és új, közönségbarát programstruktúrát kapott, és e szándék mozgatta a Zsolnay Negyedbe történő kivezénylését is. Amitől sokan tartottak, egyelőre nem következett be: az egykori OFF-program helyébe lépő POSZT fesztivál minőségileg, mennyiségileg nem maradt el a korábbi évektől, sőt, ha sikerül megtartani azokat a válogatási elveket, melyek jegyében az idén összeállt a program (az Országos Diákszínjátszó Találkozók díjnyertes előadásai, a Színház és Filmművészeti Egyetem, illetve a Kaposvári Egyetem előadásai, a független szféra figyelemre méltó előadásai, a versenyprogramból kimaradt előadások, hosszú évek óta sikerrel futó előadások stb.), akkor az a jövőben is garancia lehet egy sokszínű fesztiválra, mely egyszerre mozgathat meg szélesebb közönséget úgy, hogy közben nem csúszik el a kommercializálódás talaján, és helyet ad az utánpótlásnak is. A program összeállításán túl azonban minden más hiányzott – legfőképpen a hőn áhított fizető közönség.

Legelőször is: a fesztivál Zsolnay Negyedbe történő áthelyezése fatális tévedésnek bizonyult. Jóllehet, a Zsolnay alig fél óra gyaloglás a belvárostól, ahhoz már sok, hogy óvoda, iskola vagy munka után erre tegyen egy kitérőt az ember. Míg korábban tömegek álltak meg a Széchenyi tér vásári előadásai és mutatványosai mellett, s jól bejáratottan nagy érdeklődés mellett és nagy sikerrel folytak a Jókai téri gyermekelőadások a MárkusZínház szervezésében (ez utóbbi programsorozat az idén teljesen eltűnt a POSZT palettájáról), addig az idén alig-alig lézengtek a hasonló típusú programokon a Zsolnayban. A szervezők menet közben még mentették, ami menthető, a délelőtti szakmai beszélgetéseket például az ötödik napon visszahelyezték a belvárosba, ám ez önmagában nyilván kevés volt ahhoz, hogy visszatérjen a fesztiválhangulat. A Zsolnayba való kihelyezésnek azonban nemcsak a pécsi közönség volt vesztese, hanem azon fellépők, társulatok is, akik jóval szerényebb közönség előtt voltak kénytelenek játszani, és azon zenekarok, akik ötven-hatvan, esetleg száz ember jelenlétében igyekeztek vért izzadva fergeteges hangulatot csiholni a nagyszínpadon.

A helyszínváltoztatásból fakadó problémákat további szervezési anomáliák súlyosbították, például rossz helyszínre, rosszul időzített előadások: az első napra tett Furcsa hurok, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása például negyed házzal sem futott, a Szputnyik Mentőcsónak Egység Szociopoly-ja egyenesen el is maradt, az E78-ban futó előadásokra többször is behallatszottak az esti koncertekre történő készülődés zajai. A Pécsi Nemzeti színészbüféjét esténként panaszáradat töltötte be, miszerint a szervezők nem ismerik a szakmát, a meghívott társulatokat és a meghívott alkotókat, nincsenek szakmai jegyek, az alkotók nem tudják egymás előadásait megnézni, s számos dolog nem az előre megbeszéltek szerint történt. A nem hivatalos információk szerint ugyancsak szervezési problémák miatt maradt el a legjobb rendezés díját elnyerő előadásnak, A te országodnak a szakmai beszélgetése is a Forte Társulattal. Ha már a költséghatékony működésnél tartunk: érthetetlen, hogy miért nem működik együtt az új vezetés a Pécsi Nemzeti rutinos stábjával, mely egyébként is működik a fesztivál ideje alatt is, és amely ismeri a helyszíneket, a szakmát, és több évre visszamenő folyamatos tapasztalatokkal rendelkezik.

Fizető közönség híján tehát a találkozó „saját lábra állítása” egyelőre annyiban merült ki, hogy visszavágták a szakmai jegyeket (nemcsak a kritikusokét, a sajtó képviselőiét, de a meghívott alkotók – színészek, rendezők stb. – is rendre lemaradtak egymás előadásairól), és spóroltak az alkotók szállásán és étkezési költségein (l. a Forte Társulat esetét fentebb). A POSZT gazdaságilag történő racionalizálása talán jogos igény, ám óhatatlanul is át kellene gondolni, hogy min, hol és hogyan érdemes spórolni, s megoldást keresni arra, hogy miként tudná biztosítani a találkozó továbbra is a szakma szélesebb rétegei számára a találkozón történő részvételt, hiszen az alkotók egymással való találkozása, az ezek során kialakuló beszélgetések és viták – és itt nemcsak a versenyprogramhoz kapcsolódó hivatalos szakmai beszélgetésekre gondolok –, olyan ismeretségekhez és együttműködésekhez vezethetnek, melyek hosszú távon gyümölcsözőek a magyar színházi szakmára nézve.

Faluhelyi Krisztián

Ez is tetszeni fog...