Ha jön az álom – PUF koncertbeszámoló

„Lecsó! Gyere le, igyál egy pálinkát!”– üvöltötte két sorral mögöttem egy kulturáltan részeg arc a tömegből, amikor a zenekar tagjai már a színpadon készülődtek fél kilenc előtt néhány perccel.
Valahogy így indult a közönség soraiból ez a nem átlagos PUF koncert augusztus 27-én a Budapest Parkban, ahol legutóbb május közepén játszott a zenekar. A korosztályt tekintve elég nagy volt a szórás, a fiataloktól kezdve az ős-PUF rajongókig sokan verődtünk össze ezen a csütörtök estén, talán mert vége az idei fesztiválszezonnak és gyakorlatilag a nyárnak is, talán mert jó volt az idő, de legfőképpen azért, mert a Pál Utcai Fiúk volt az est főszereplője, akik egy különleges koncertet ígértek nekünk erre az estére.

Miután a zenekar készen állt a koncertre, Lecsó egy hosszabb monológba kezdett, amiben elmondta, hogy a Park egyik tulajdonosának kérése volt, hogy tartson a zenekar egy átlagtól eltérő koncertet, így végül kitalálták, hogy mi lenne, ha esetleg eljátszanák az elejétől a végéig valamelyik régi lemezüket, ilyen úgysem volt még. A választás végül az 1990-ben megjelent Ha jön az álomra esett, aki ismeri, annak felesleges bemutatni, aki pedig most hall róla először, az többek között ide kattintva meghallgathatja. Mindössze néhány nappal a koncert jelentették be a facebook oldalukon, hogy a ’90-es lemezt fogják újrajátszani a Parkban, amire az emberek láthatólag egyből ráraboltak, és ezzel párhuzamosan elindult egyfajta nosztalgia-hullám is, amivel persze nincs gond, de nem kell a PUF-ot azonosítani a régi évekkel, amit eddig láttam tőlük koncerteken az rendkívül lendületes, energikus volt, és ami külön jó, hogy nem félnek hozzányúlni a régi dalokhoz, ha kell, akkor leporolják őket egy kicsit, újra hangszerelik, és ugyanazzal a lendülettel játsszák tovább őket, mint az újabb számokat.

Az alap felálláson túl (Potondi Anikó, Molnár Balázs, Farkas Zoli, Varga Laca, Szűcs Krisztián, Leskovics Gábor) kellett ehhez az estéhez szaxofon és billentyű is, így az eredeti felállásban játszó Eőry Tamással, valamint a rendszeres vendégnek számító Dióssy D. Ákossal bővült a zenekar, amivel láthatóan törekedtek arra, hogy megszólalásban is a ’90-es lemez hangulatát hozza ez az este.
És aztán eljátszották azt a bizonyos Ha jön az álmot, úgy szaxofonnal, billentyűvel, Lecsó kicsit recsegős eredeti gitárjával, autentikusan, számsorrendre is figyelve, úgy, ahogy az eredeti kazettán is szerepelt ez a tíz szám… és én csak álltam, és néztem őket, és ha kívánhattam volna bármit, hogy hol szeretnék lenni, akkor is ott szerettem volna lenni a Parkban.
Persze lehet mondani, hogy elfogult ez az írás, hogy agyondicsérem őket, hogy még egy rendes Fekete Lyukas koncerten sem voltam ott, hogy még meg sem születtem, amikor kijött ez a lemez, de annyi biztos, hogy 25 év telt el azóta, hogy megjelent a Ha jön az álom, és ezalatt a negyed század alatt ezek a dalok egy perccel sem lettek idősebbek, nekik megállt az a bizonyos idő, ami nekünk nem, de ez így van jól.

És hiába járunk már 2015-ben, még mindig jön az álom, és ugyanez a sors vár majd egyszer a Legelő és a Ha jön az élet c. albumokra is, mert a mondanivaló nem változik, írhatunk bármilyen évet, a két dolog szorosan elválik egymástól. És ez így van jól. Ettől válik egyedivé és megismételhetetlenné a PUF, és az kurva fix, hogy nem lesz még egy ilyen együttes, de nem is kell senkinek, a többi csak utánzat lenne hozzájuk képest, gyenge koppintás.

Egyébként a lemez legnagyobb részét rendszeresen játssza a zenekar, kivéve, persze amit nem, így az Anikó-Lecsó duójává fejlődött címadó dal mellett a Vér és szerelem, a Tedd a dolgodat, valamint a Hideg napok voltak azt est érdekességei ilyen szempontból. Utóbbi szám kezdése előtt a Lecsót pálinkával kínáló, ám még mindig kulturáltan részeg arc üvöltötte be az „Anikó, szeretlek!”sort, amit valószínűleg a színpadról nem hallott, ám nem hagyjuk, hogy elvesszen az információ az augusztusi éjszakában. Nos, szeretjük mi is, de nem csak őt, hanem a zenekar minden tagját, Totyának pedig külön köszönjük, hogy játszott ezen a koncerten, és reméljük lesz majd szaxofon, valamint billentyű is a későbbiekben.

Miután eljátszották az összes számot erről a lemezről, a maradék bő fél órában elővették az ugrálósabb, lendületesebb számokat, így volt még Legelő, Szerelemharc, Mi kell hozzá, Milyen állat, Gólya, Balatonszepezd, Lecsónak jó lesz, és a Bállal zárták ezt a tízpontos estét, amit nem lehetett nem élvezni.

A kérdés mindössze annyi, hogy vajon hány évig tart még a bál? Ha így folytatják, akkor személy szerint azt kívánom, hogy soha ne legyen vége.

*A képek a Pál Utcai Fiúk facebook oldaláról származnak.