Régen minden jobb volt? A Függetlenség Napja:Feltámadás – duplakritika

Mindig sejtettük, hogy így lesz. Tudtuk, hogy visszajönnek. Egyszer győzött az ember a Föld ellen támadó elképesztő túlerővel szemben, de az idegenek nem nyugodhattak bele a kudarcba. Szükségük van a világunkra, és tudják, hogy hatalmas technikai fölényük segíti őket.

Arra viszont nem készülnek, hogy ez a fölény már minket is segít. Az űrből érkezett támadó járművek roncsai elképesztő tudáshoz segítették az emberiséget. A Föld népei összefogtak és együtt készültek a második támadó hullámra. De minden hiábavaló: arra az erőre, amivel lecsapnak, nem lehetett felkészülni. Mi azért, Zaphirusz szerkesztőtársammal megpróbáltunk felkészülni, de hiába, ami a moziteremben ránk várt, arra tényleg nem lehetett felkészülni…  Hajtás után olvasható A Függetlenség Napja: Feltámadás duplakritikánk.

NBence: Bevallom eleinte rendkívül szkeptikusan álltam hozzá gyermekkorom egyik nagy klasszikusának folytatáshoz. Szkepticizmusom azonban már az első trailerek felbukkanásától is sokkal inkább megalapozott félelemként volt definiálható; Roland Emmerich most egy ostoba folytatással készül tönkretenni élete főművét és egyben mindazt, amiért rendezőnek egyáltalán számításba veszik még mindig a tengerentúlon. Mert ne szépítsük a megalomén rombolás-mániás direktor a Csillagkapu (Stargate, 1994) és A függetlenség napja (Independence Day, 1996) kivételével csak A hazafi (The Patriot, 2000) című, amerikai történelmi mozival tudott valami potensebb dolgot lerakni az asztalra – és ez utóbbi is inkább Mel Gibson érdeme, mint az övé. Kétségtelen, hogy a két fentebb említett sci-fije a maga nemében kultmozi lett, viszont azért az elmúlt tizenhat(!) év nem a nagy sikerektől volt hangos, sőt! A 2012 (2009) és Az elnök végveszélyben (White House Down, 2013) olyan mélypontjai voltak ennek a jól induló karriernek, hogy innen nagyon kevesen képesek visszakapaszkodni a komolyan vehető rendezők sorába. A német direktornak mégis sikerült, mert csak rábíztak újabb 165 millió amerikai dollárt, hogy a lehető leglátványosabban szórja azt el. Na és akkor vissza a félelmeimhez, amelyek akkor kezdtek kicsit enyhülni, amikor az utolsó előzetesek is mozikba kerültek. Mert itt már felvillant némi reménysugár, hogy legalább egy jobbféle popcornmozit sikerül összelapátolni. Ehhez képest is értek azért meglepetések…

Zaphirusz: Megmondom őszintén, én nagy elvárásokkal ültem be a moziba. Tudatosan kerültem mindenféle hírt és trailert, ami a filmhez volt köthető, még a régi részt se néztem meg újra a vetítés előtt. Tudtam, hogy nagy, látványos filmet akarnak forgatni, és úgy gondoltam, végre itt a lehetőség, hogy egy jó kis idegen inváziós filmet nézzek, mert valljuk be őszintén, utoljára a Bosszúállókban láthattunk valami ahhoz hasonlót, amit minőséginek lehet hívni. Én szurkoltam a rendezőnek és a franchisenak is. Bevallom, hasonló sikerre számítottam, mint ami a Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road, 2015) esetében történt. Ehhez képest mind a színészválasztás, a látványvilág és a történet ilyen mértékű újrafelhasználása meglepetésként ért.

Történet, meglepetések helyett

 NBence: Na igen, a meglepetések, azok nem a történettel értek engem. Sajnos eleve egy eléggé magas lécet kellett volna itt megugrania a produkciónak, hiszen mivel lehet arra rálicitálni, hogy az idegenek egyszer már teljesen ki akarták irtani az emberiséget?! Kiirtják még egyszer? Ugye, hogy abszurd helyzet? Jó pont jár a létszámban akár kosárlabdacsapatként is kiállítható írói stábnak azért, hogy legalább valamivel próbálkoztak. A sztori szerint ugyanis az emberiség elmúlt húsz alternatív éve az újabb idegen invázióra történő felkészüléssel telt; földönkívüli technika felhasználásával és különféle űrbázisok létrehozásával. Ezek bemutatása legalább érdekes része a kissé túlnyújtott felvezetésnek, amely elég nagy szeletet harap ki az egyébként standard két órás játékidőből. Ahogyan az is csak falja az értékes perceket, hogy a film láthatólag képtelen eldönteni a rengeteg szereplője közül kire is koncentráljon. Dekoncentráltan ugrálunk helyette össze-vissza, aztán azon kapjuk hirtelen magunkat, hogy eltelt több, mint fél óra és az idegenek egyszer csak berúgták az ajtót és leszálltak az Atlanti óceánra. Ez sajnos igaz a végkifejlettre is; a kapkodás és feszesnek gondolt forgatókönyv miatt már azelőtt elérkezünk a fináléhoz, hogy egyáltalán felfoghatnánk, hogy itt éppen a második grandiózus invázió zajlik a bolygónkért.

Zaphirusz: A történet az, ami a leginkább érdekel engem egy film esetében. Legyen innovatív, érdekes, fordulatos, jól felépített világgal, karakterekkel. Itt egyiket sem kaptuk meg. Az első snitteknél érkezik a felvezető infó: az elmúlt 20 évben fejlődött a technika, ergo a Földön béke honol. Ekkor erőteljesen megszorítottam a székem karfáját és nagy önuralomról tettem tanulságot, hogy nem kiáltottam fel, hogy „mi van”? Miért következik az egyik a másikból? Néhány snittel arrébb, megjelenik az első földönkívüli. Összeül a világ vezetősége (ha jól emlékszem négy állam!!!) A történet folyamatos önellentmondásokat, logikai bukfenceket követ el, felsorolni se lehet azt a káoszt, amit teremt. Nézzünk néhány furcsaságot. A film elején kiderül, hogy egy afrikai ország teljes hadereje harcolt a földönkívüliek ellen éveken keresztül, aminek hatásaként tudati szinten megtanultak kommunikálni velük, és mellesleg lefordították a nyelvüket. Ez az egész világnak nem tűnt fel, csak 20 évvel később. Néhány karakter szintén kifejleszti ezt a kommunikációs képességet, de semmi magyarázat nincs arra, hogy ez miért alakult így. A karakterek egymáshoz való viszonya szintén nélkülöz mindenféle logikát. Ez különösen az újgenerációs színészeknél jelentett problémát.  Valóban, engem is nagyon zavart a folyamatos ugrálás helyek és személyek között, valamint kifejezetten zavaró a három-négy szerelmi szál erőltetése, amit semmilyen történetbeli vonalvezetés sem indokolt.

A látványvilág még mindig Emmerich mesevilága?

NBence: A különbőző sequelek, rebootok, folytatások valamint a megkerülhetetlen apokaliptikus hangvételű alkotások fémjelezte mai mozitrendbe illeszteni A Függetlenség Napja: Feltámadást üzleti szempontból nem tűnt túlzottan kockázatos vállalkozásnak. Az viszont ez előzmények fényében mégis meglepett, hogy Emmerich nem volt képes érdemben rálicitálni korábbi munkáira és nem pusztán azért, mert zömében a legegyszerűbb megoldást választotta – mindenből egy számmal nagyobbat és fényesebben robbanót rakott bele a folytatásba. Az idegenek tényleges inváziójáig egy markáns, sötét – 3D-ben egyébként az emberi szem számára kicsit nehezen feldolgozható – képi világ baljósan uralja a vásznat. A zömében éjszaka/űrben játszódó jelenetek ennek ellenére néhol érdekes megoldásokat hoznak és képesek valódi feszültségkeltő elemként funkcionálni. Ekkor még erősen reménykedtem benne, hogy valami Gareth Edwars-os, művészies blockbuster érkezik, de csalódnom kellett. A folytatásban csak ipari mértékű rombolást és CGI hegyeket kapunk – amelyek kétségtelenül látványosak, de annyira buta a körítés, hogy felesleges pazarlásnak érezzük az elköltött milliókat. Emmerich számomra egyértelműen azon rendezők közé került, akik fölött egész egyszerűen átlépett a technikai fejlődés, és nem igazán érzik az öncélú látványfokozáson kívül milyen potenciál rejtőzhet a digitális, számítógépes fegyvertárban. A függetlenség napja úttörő és letaglózó filmes arzenálja sokkal jobban működött 20 évvel ezelőtt.

Zaphirusz: A látványvilág rám összességében inkább pozitív benyomást tett. Szépen voltak kidolgozva az alternatív jelen egyes részletei, az idegenek űrhajóit szintén ügyesen oldották meg, különösen érdekesek voltak számomra az ökoszisztémával rendelkező kaptárhajó. Egyes jelenteknek grafikai kidolgozásánál viszont néhol valóban úgy tűnt, minthogyha egy videojátékból néznék egy-egy snittet. Különösen kirívó London szétrombolása volt. A 3D, ahol megjelent (Holdbázis) ott ügyesen alkalmazták, viszont a film nagy részében nem tett hozzá semmi pluszt az élményfaktorhoz.

Nagy öregek, újratöltve

NBence: A fentiek után úgy tűnhet csak bosszúságot és értelmetlen időtöltést jelentett nekem a film, ez azonban messze áll az igazságtól. A filmről ugyanis nem jöttem ki egyértelműen negatív szájízzel, ez pedig nagyban volt köszönhető az önkritikus humornak és a reaktivált, veterán szereplőgárdának. A nagy öregek játéka ugyanis annyira kellett ennek a produkciónak, mint egy falat kenyér. A Star Wars esetén jól levezényelt generációváltás ugyanis itt egyáltalán nem működött. A főszereplőnek szánt Jake Morrison (Liam Hemsworth) és Dylan Hiller (Jessie T. Usher) duó karakterileg rendkívül egysíkú, az őket alakító színészek pedig egy ZS-kategóriás filmben sem érdemelnének betétszerepet. A fiatal színészek közül magam sem hittem el, de egyszerűen mindenki annyira semmitmondó, hogy kár rájuk az időt pazarolni. Emmerich azonban legalább itt meghúzta a kötelezőt és leszerződtette – a meggyőzhetetlen Will Smithen kívül – az egész, régi szereplőgárdát. Jeff Goldblum és Bill Pullman játéka maga az éltető levegő a filmben. Az öreg Julius (Judd Hirsch) még mindig sziporkázik, ha megkapja a reflektorfényt, és ugyanez igaz az első részben furcsa körülmények között távozó Dr. Brakish Okunra (Brent Spiner) is.  A szintén veterán, de korábban nem szereplő William Fichtner pedig kissé egydimenziós karakterében is kisujjból leiskolázza a fiatal mezőnyt – reméljük a készülő harmadik részben komolyabb terhet is helyeznek a vállára.

Zaphirusz: Nálam a film  leggyengébb eleme a szereplők összeállítása volt. Az új karakterek megalkotása felháborítóan elhanyagolt lett, szinte csak sztereotípiákkal találkozhatunk, és annak is a legrosszabb változatával. Megjelenik a fehér ember, mint a tökéletes megmentő (alias, Thor kisöccse), akit segít az agresszív, de spiritiszta fekete diktátor, és az ázsiai szépség, akinek annyi a dolga, hogy jól néz ki a filmvásznon. Az írók mintha direkt törekedtek volna arra, hogy leessen a nézőnek, hogy a „fekete” és a „nő” nem beszél, vagy elejtenek egy semmitmondó egysorost. Kifejezetten irritálóra sikeredett az is, ahogy a tudósokra felhúzták ezt az elnagyolt meleg szerelmi szálat. Értelmetlen, fölösleges és elképesztően sztereotip jelentek voltak. Nem tudom eldönteni, hogy humorosnak szánták-e őket, vagy megindítónak, de egyik sem sikerült – 2016-ban még komolyan itt tartunk? Egyedül az idősebb generáció hozza a kötelezően az elvárható szintet, abból is az exelnököt játszó Bill Pullman az, akinek a játékára azt mondhatjuk, hogy igen, így kell játszani egy nagyköltségvetésű filmben. Ahogy NBence már pedzegette, igen, itt ő a „nagyöreg”, ha tetszik, a film Han Solója, akiért (esetleg) újra megnézzük a filmet, és eléri, hogy karakteréért érezzünk is valamit. Will Smith nekem nagyon hiányzott a gárdából; hiszen az ő jelenléte feltételezhetően legalább olyan erőteljes lenne, mint Jeff Goldblumé, és vele együtt talán a humorfaktorból is többet, vagy legalább minőségibbet kaptunk volna.

Most akkor jó volt vagy rossz?

NBence: Az összegzésnél bizony nincs könnyű dolgom, mert a régi motorosok és a mókázásuk szerethetővé tette a filmet, de ha előbújik belőlem a szigorú realista, akkor tudom, hogy ennek a végelszámolásnál nem szabadna túlzottan fajsúlyos szerepet kapnia. Nagy szerencse ugyanakkor, hogy a filmgyártás nem (mindig) egzakt tudomány, mert így a Feltámadás a hibái ellenére, részterületeire is kaphat értékelhető osztályzatot. Nem ez lesz a nyár popcornmozija, de még csak egy közepes folytatásnak sem tekinthető. Egyszerűen annyira alulírt karakterekkel és sztorival rendelkezik, hogy még Emmerich védjegye sem menthetné meg, de nem is menti, mert a látványvilág sem lóg ki annyira az elmúlt évek nagyköltségvetésű filmjei közül.  Viszont minden hibájával együtt annyira jó volt érezni helyenként a 90-es évek hangulatát és látni annak nagy öregjeit, hogy mégsem visz rá a szívem a kegyetlenkedésre – de ezután egy szót se, hogy túlzottan szigorú vagyok. 60/100

Zaphirusz: Nekem nagy csalódás volt a film minden szempontból. Engem se a rendező védjegye (pusztítás pusztítás hátán), se a nosztalgiavasút nem ragadott magával, mert annyira szembe ment az első rész hangulatával, és szerethetőségével. Én ezt az alkotást még a közepes popcornmozi kategóriába se sorolnám. Pozitívumként csak az űrhajós csatajeleneteket tudom kiemelni, amik szépen komponáltak, illetve a régi gárdát, akik megmutatják, hogy ha a fiatal titánokat kihagyták volna, egy jóval érdekesebb filmre válthattunk volna jegyet. Egyedül a látvány miatt mondom azt, hogy 30 fok melegben, szombat délután, ha nincs jobb dolga az embernek egy jó hideg ital mellett meg lehet megnézni. Igaz, jobban járunk, ha inkább DVD-ről berakjuk otthon az első részt. Feltámadás? Nem. Függetlenség napja? Annak is csak nehezen felismerhető. Reméljük a belengetett harmadik részre szerez magának a széria egy olyan rendezőt és színészgárdát, akik tudnak is ezzel az örökséggel valamit kezdeni, és nem kerül a Transformers-sorozat szomorú sorsára, ez a franchise.  45/100

IMDb:6,1

Mafab: 66