Robert J. Sawyer – Halál a vörös bolygón

Nem mindig sikerül egy adott műfajban alkotó írónak megugrani, hogy egy általa bejáratlan területen, merőben más stílusban, netán több zsáner elemeiből építkezve hozzon létre valami újat és egységeset, ami nem szédül bele a műfaji keveredésbe. Robert J. Sawyer ezzel a kötetével a science fiction egy olyan alműfajának területére tévedt, ahol vele együtt az éjfekete noir és a kemény bűnügyi történetek isznak egy asztalnál, a pultnál pedig olyan nagyágyúk mérik a piát, mint Richard Morgan, Philip K. Dick, vagy Alfred Bester. A Halál a vörös bolygón azonban ügyesen és rendkívül szórakoztató módon lavíroz a zsánerek között, és végül tévedhetetlenül betalál. Fosszíliák, korrupt zsaruk, gyönyörű nők. Üdv a Marson!

Aki olvasott már krimit a ’30-as, ’40-es évekből és sikerrel beszippantotta a szöveg, az tudja, hogy egy kis affinitással egészen könnyen rálehet érezni a stílusra. Persze ez a regény korántsem ebben az időben íródott, a műfaj és a hangnem viszont nagyon is onnan eredeztethető, így meglehetősen hamar beszippantott a légkör. Éppen ezért fogalmaztam hozzá egy saját, kitalált bevezetőt, ami a regény történetét és narratív stílusát egybeszőve adja meg az alaphangulatot a kritikához és magához a regényhez. Ez valahogy így hangzik:

Negyven éve fedezték fel őket először. A vörös homokba ágyazódott ősi maradványok úgy ejtették rabul a gazdagokat és szépeket, mint annak idején az arany és a gyémánt. Ezeket manapság már könnyen szintetizálják, az értékük maximum annyi, mint ezen a kietlen, óriási, vörös porcicán a szép szó. A kövületek azonban mind egy-egy valódi, idegen életforma egyedi lenyomatai, minden pénzt megérnek. Itt, ahol az emberi kapzsiság a ritkás levegővel együtt is pont ugyanannyira fojtogató, a bűn pedig a gyenge gravitáció ellenére is pont ugyanolyan súllyal nyomja a vállad, mint a Földön, óriási robbanással tört ki a gyors gazdagodással kecsegtető nagy marsi fosszílialáz. Tömegével érkeznek az önjelölt archeológusok, szerencsevadászok, egy új élet pionírjai, akik Fortuna istennő kéjes mosolyát várva kapargatják a már évmilliók óta élettelen, fagyott marsi talajt. Csakhogy itt nincsenek istenek. Ha közel érzed a halált, csak helyeztesd át a tudatod egy mesterséges testbe, amit nem sorvaszt el az enyhe gravitáció, és este már élvezheted is tovább a félmeztelen felszolgálók és az olcsó whisky nyújtotta illékony örömöket. Hogy én mit keresek itt? Látod azt a kékes fényű pontot az égen? Odahaza akadt egy kis összetűzésem a tisztelt hatósággal, de már megjavultam, rendes vállalkozást űzök. Ha kiraboltak, megvertek, vagy valaki az utadban áll, az irodám nyitva van előtted. Ha azt gyanítod, hogy a nőd éjszakánként a rossz emberrel kefél, az valószínűleg csak én vagyok, szóval jobb lesz ha elhúzod a csíkot! Ha viszont komoly dologról van szó, talán tudok segíteni. A nevem Alex Lomax, magánnyomozó vagyok a marsi búra alatt. Akkor rátérhetünk végre az óradíjamra?

Mint minden valamirevaló keményvonalas detektív noir, úgy ez is egy ártatlan és velejéig becsületes végzet asszonyával kezdődik, amint megbízza a nem kevésbé ártatlan és becsületes magánkopónkat valamivel, ami nyilván pont az, aminek látszik, minden átkozott bonyodalom nélkül. A férjem eltűnt, nagyon aggódom érte, kérem segítsen, rajta kívül nincs senkim, kééérem… Aztán pár pohárkával és egy kettőbe hajtott fizetési csekkel később már röpködnek is a golyók és gyűlnek a hullák. Senki és semmi nem az, aminek látszik, csak a pisztoly csöve, amint egy esős éjszakán, örök kacsintásba merevedve belepillant a homlokodba.

A történet egy marsi telepen, Új-Klondike városának légkondicionált kupolája alatt játszódik, ahol az értékes fosszíliák kiváltotta ipari bumm már túl van az átesésen, és kifulladva kapkodja a levegőt, épphogy csak a felszínen tartva a lakosságot, néhol csupán a létminimum felett pár lépéssel. Negyven évvel ezelőtt, három telepes az elsők közül, felfedezett egy kincsekben gazdag területet a kupola környékén, de a pontos hely a régészek rejtélyes eltűnésével együtt csak egy városi legendává homályosult. Azóta, az Alfa lerakatként elhíresült lelőhely a mesés gazdagságra áhítozók százait csábította a Földről a marsi határvidékre, amelybe végül rendre beletörik a vésőjük, itt ragadva a létezés fél-gravitációján. De van, akinek sikerül. Néhány szerencsés olykor egész szép példányokat tud kiásni a felszín alól, melynek hozományából megváltják az örök életet, egy tudatáthelyező ügynökség mesterséges testjeinek egyikébe költözve. Rég elhunyt színész óriás, legendás sportoló, vagy saját magad fiatalított mása? Infra-optikával tuningolt szemek és különleges ötvözettel erősített karok, amit csak az ügyfél óhajt, nem akadály, minden csak pénz kérdése. Alex Lomax, a Mars egyetlen magándetektívje, egy eltűnt férfi nyomába szegődik, az eset pedig korrupt rendőrökön, illegális áthelyezetteken, rég elveszett űrkompokon és veszettül dinamikus akciókon vezet keresztül, melynek szálai talán a negyven éves rejtélyhez is elvezetik őt.

A kanadai sci-fi író zseni, Robert J. Sawyer, 2008-as Identity Theft című díjnyertes novelláját (melyet a könyv első tíz fejezete tartalmaz, enyhén átdolgozott formában) bővítette ki “egész estés” regénnyé, mikor megírta a rajongói által közösségileg elkeresztelt Red Planet Blues című kötetét. Ez, az író eddigi életművéhez képest meglehetősen kis kaliberű történet nem vállal többet, mint amire a címe is utal. Sawyer fogta a padláson összesöpört Dashiell Hammett és Raymond Chandler könyveit, és belehelyezte őket abba a környezetbe, ahol eddig is otthon érezte magát: a jövőbe. Szereplői cinikus, erkölcstelen, korrupt, önző, de olykor fejlődőképes ösztönlények, egytől egyig teljesen érthető és visszakövethető motivációkkal és hajtóerőkkel. A főszereplőnk – ami talán a legjobb dolog, ami a könyvvel történhetett – szintén egyértelmű irányvonalak mentén lavíroz: pénz, nők. Ez eddig nem túl bonyolult, de nem lenne ez egy jó kis Sawyer-regény, ha Lomax megmaradna ezen a szinten. Sokak által talán nem egy könnyen kedvelhető figura, de ahogy a könyvet olvasva a hátrahagyott lapok száma növekszik, egyszer csak azt vesszük észre, hogy legszívesebben vállon veregetnénk a fazont, és minden kicsinyes és felszínes dolgaival együtt lassan kezdjük a szívünkbe zárni a karaktert, és csak lessük, vajon miféle piszkos kis titkokat ás elő Új-Klondike nano-szénszálas burájával fedett mocskából.

A regény olvasása közben szinte tapintható az író vonzódása a klasszikus krimik iránt, és habár az első lapokon még kicsit sután, a továbbiakban már egyre jobb eredménnyel kezdi felvenni ezt az egyes szám első személyű, a főszereplő által narrált, karcos és laza stílust, ami a műfaj sajátja. Ennek köszönhetően pont olyan sebességgel fogy a pia, dördülnek a lövések, szaporodnak az – olykor kibernetikus – holttestek, sóhajtoznak a gyönyörű nők, akárha egy ponyva bűnregényt olvasnánk a háború utáni Amerikából. Ehhez hozzátartoznak a műfaj kötelező kliséi és fordulatai is, amik itt is tiszteletüket teszik, de jelen esetben ezek korántsem zavaróak. A könyv rengeteg elszórt pop-kult utalást tartalmaz (ámbár korántsem annyit, mint a Vörösingesek, de ott ennek ugye volt funkciója), és habár ezek néhol kicsit erőtlenek, ettől függetlenül azért egy-kettő elég rendesen betalál. Többek között a régi noir filmek, a klasszikus westernek és sci-fik, mind-mind beköszönnek egy fél pillanat erejéig, a Jó a Rossz és a Csúfon és a Star Warson keresztül, a 2001: Űrodüsszeiáig, vagy a Casablancáig.

A technológiai leírások érthetőek, a sztori pedig épp csak annyira szövevényes, hogy minden erőlködés nélkül követni tudjuk, így a regény olvastatja magát, minden a szórakoztatásnak van alárendelve. A nők gyönyörűek és veszélyesek, a pisztolypárbajok gyorsak és halálosak, a marsi whisky pedig még olvasva is végigégeti a torkod. Ha rászánsz egy hétvégét, a kanapén ülve is megizzaszt mire véget ér.

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.