Robinson család a (Z)Űrben – Lost in Space (2018) – kritika - Corn & Soda

Robinson család a (Z)Űrben – Lost in Space (2018) – kritika

A sci-fi műfaja több évtizednyi hányattatott sorsa után az elmúlt évtizedben ismét menő, okos és nagyszerű filmeket és sorozatokat hozott el nekünk. Mi több, a stúdióknak is igen jó bevételeket produkált, ezért egyre több és több scifit készítettek, több-kevesebb sikerrel. A Lost in Space című sorozat ezt a hullámot szeretné megülni, az eredmény azonban sajnos igencsak vérszegény lett.

forrás: IMDB

A Lost in Space számomra ismert cím volt, hiszen 1998-ban azonos címmel készült egy jó kis családi sci-fi, amely az akkori „kamasz énemnek” nagyon tetszett. Olyan színészek játszottak benne főszerepet, mint William Hurt, Gary Oldman és Joey, akarom mondani Matt LeBlanc – tökéletes szereposztás, és könnyed, mégis akciódús film. Sajnos, a Netflix sorozatírói úgy gondolták, ebből a felállásból nem tartanak meg semmit, csak azt, hogy egy családot helyeznek a középpontba.

A könnyed és akciódús forgatókönyvet lecserélték unalmas, borongós hangulatra és beszélgetésekre. A pilot epizód egy pontján még az is eszembe jutott, hogy talán valaki a DC-univerzumból ugrott be szövegeket írni, mert nagyjából az a stílus érezhető, mint a DC filmek/sorozatok esetében. A párhuzam pedig egyébként szinte végig jelen van a két univerzum között.

A Lost in Space az eredeti matériától (képregény, illetve az 50 éves eredeti sorozat) jócskán elrugaszkodik, annak csupán az alapfelvetéseit tartja meg, azokat is kifacsarva, ami egyáltalán nem tesz jót a történetvezetésnek. A karakterek sematikusak, kilúgozottak és csupán csak a negatívumokat őrizték meg azokból, akiket a képregényből, illetve az eredeti sorozatból ismerünk. A párbeszédek üteme lassú és feszültségtől mentes, mondanom sem kell, az egész sokkal inkább hajaz egy szappanoperára, mint egy science fictionre. És ha még ez sem lenne elég: ott van a CGI és a látvány túlhype-olása és túlzásba vitele annak érdekében, hogy a nézőt elvakítsa a csillogás, hátha úgy nem tűnik fel neki, mennyire gyenge alkotással is van dolga.

forrás: IMDB

A szomorú az, hogy az összehasonlítást félretéve is bőven vannak problémái a Lost in Space-nek. A legnagyobb baj a karakterekkel van. Nincs egyetlen szereplő sem, akiért egy picit is izgulhatnánk, vagy akár együttérezhetnénk vele. Túlságosan idegenek, érzéketlenek, és egyáltalán nem működnek igazi emberekként. Mintha a forgatókönyvíró egyetlen embert alkotott volna meg, akit különböző színészekkel játszat el – egyébként egészen skizofrén helyzetet teremtve vele. Nota Bene.: Ha ez lett volna a cél, még tetszene is, de itt sajnos ez csupán hibának fogható fel. Ez a probléma leginkább a gyerekeken érződik. Nincs az a 10 éves gyerek – akármilyen okos is – , aki úgy beszélne, még inkább úgy gondolkozna és érezne, ahogy itt bemutatják. A középiskolai törikönyvemből jutott eszembe közben egy sor, amikor azt írták, hogy a középkorban azt hitték, hogy a gyermekek csupán apró felnőttek, akiket akként is kell kezelni. Nos, eleink szemüket morzsolgatnák e sorozat láttán, mert itt pontosan ez történik.

forrás: IMDB

A karakterek, illetve a forgatókönyv sutaságát egy valamivel azonban lehetett volna orvosolni: ha olyan színészeket választanak, akiknek játéka miatt esetleg megbocsáthatóak lennének ezek a hibák. Sajnos azonban a szereplőgárda ugyanolyan rossz, mint maguk a karakterek. Mintha most álltak volna életükben először kamera elé… A mimika teljes hiányával vagy éppen túljátszásával, mozgáskoordinációs hibák garmadájával találkozunk, de olyan szinten, hogy egy elsősökből álló színjátszócsoport is simán lejátszaná őket.

Az egyetlen, ami pozitívan értékelhető, az a látvány. A CGI nagyon szépen működik, a robotok, a hajók, az idegen állatok mind-mind szépen vannak kivitelezve, egyes esetekben pedig elég kreatív megoldásokkal is találkozhatunk. A robot, aki a család mellé szegődik, nekem kifejezetten tetszett, rendkívül érdekes volt a kialakítása.

forrás: IMDB

Összefoglalva: a Lost in Space egy izgalmas családi sci-fi sorozatnak ígérte magát, legalább olyannak, mint néhány éve a Terra Nova – Az új világ (Terra Nova, 2011) volt. A feladatot azonban nem tudta teljesíteni (még annyira sem, mint a Terra Nova). Egy unalmas, Disney-matinénak se elegendő tartalmat szedett szét több mint 13 órára, úgy, hogy közben semmi érdemlegeset nem tudott nyújtani –  vagy újítani az eredeti sorozathoz/filmhez képest –,csupán egy borúsabb világképet és pocsékabb karaktereket. Összességében nagy csalódás lett. Remélhetőleg a Netflix a jövőben, ha sci-fire gondol, akkor inkább az Expedíció (Annihilation, 2018) vagy a Stranger Things (Stranger Things, 2016) vonalát fogja tovább vinni, ezt a műfajt pedig meghagyja azoknak a csatornáknak, amelyek tudnának is vele kezdeni valamit. Ha mindenképp sci-fi rebootokat akarnának csinálni, akkor inkább egy Babylon 5 (Babylon 5, 1994) vagy Firefly (Firefly, 2002) jusson eszükbe, az inkább vágna a Netflix profiljába.

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: