Simon Márton: "Ha egy villamoson csönd van, a villamos tökéletesen megfelel versírásra." - Corn & Soda

Simon Márton: “Ha egy villamoson csönd van, a villamos tökéletesen megfelel versírásra.”

Szeptemberben jelent meg Simon Márton harmadik kötete, Rókák esküvője címmel, amely már az előjegyzési listán vezető helyet foglalt el – ez lírai művek esetében meglehetősen ritka. A költői létről, az alkotásról, provincializmusról beszélgettem a költővel.

Corn and Soda: Gratulálok a könyvedhez, nagyon jól sikerült. Mennyi idő alatt született meg?

Simon Márton: Összesen körülbelül két és fél év alatt készült el. Összetett kérdés, hogy mi számít egyáltalán készülő verseskötetnek. Nagyon sokat jegyzeteltem már akkor is, amikor évekig nem írtam verseket, és ezeket a jegyzeteket később felhasználtam. Aztán 2016 tavaszán már olyan szövegeket is írtam, amelyek egy része bele is került a könyvbe. Akkor még mindig dolgoztam egy csomót más szövegekkel. Voltak elképzeléseim, hogy milyen legyen a kötet, bár egész más lett a végén. A könyv kétharmadát tavaly Krakkóban írtam meg egy ösztöndíj három hónapja alatt. A korábbi versek nagy részét kidobáltam, kihúztam, plusz voltak a jegyzeteim, azokkal kezdtem el foglalkozni. Gyakorlatilag három hónap alatt írtam huszonvalahány verset.

C&S: Egyféle profilra állítasz be egy kötetet, vagy inkább egy adott időszak verseit gyűjtöd össze?

SM: Ez a kettő között félúton van. A Polaroidok nagyon erős koncepcióra épült: kitaláltam, milyen legyen és olyan lett. A Rókák esküvőjénél már nem ez volt a helyzet. Amit kitaláltam, az nem működött. Akkor jutott eszembe, hogy ha nincs egyértelmű irány, merre kell menni, felesleges erőltetni. Valószínűleg mesterkélt is lenne. Inkább nagyjából egy irányba tartó, de polifonikus kötet az, ami működhet. Arra törekedtem, hogy egységes legyen, még akkor is, ha közben vannak benne különböző jellegű szövegek. Az a visszatérő igényem, hogy egy köteten belül szeretnék különböző dolgokat megcsinálni. Az új kötetben vannak hosszú, narratív, mesélő szövegek, és személyesebbek, darabosabbak egyaránt.

Fotó: Jelenkor Kiadó

C&S: Krakkóban ezek szerint termékeny időszakod volt?

SM: Nagyon termékeny. Krakkóban a visegrádi irodalmi ösztöndíjon vettem részt. A Villa Decius volt a szállásom, ami kinn van a város szélén egy óriási park mellett, a háta mögött a legnagyobb európai ősfás erdővel. Nagyon különleges és szép természetvédelmi terület. Ez azt eredményezi, hogy a semmi közepén ülsz, és oda vagy téve, hogy írjál. Óriási könnyebbség, hogy koszt-kvártély van, és csinálod, amit kell. Másfelől minden létező fegyelmezetlenség ellenére eluralkodik az emberen egy elég komoly önfegyelem. Egy cseh költővel, Igor Malijevský-vel, egy szlovák prózaíró-költővel, Agda Bavi Pain, és egy helyi, krakkói újságíróval, Maria Hawranekkel együtt voltam ott. Sok közös programot csináltunk, de legtöbbször a dohányzóban találkoztunk, mert mindenki dolgozott. Mindenkinek megvolt a maga munkatempója. Tudtam, hogy a cseh költő az hajnalban ír, délelőtt meg sétálgat a városban és fényképez. Én délután keltem, este ettem, aztán hajnalig-reggelig dolgoztam. Mindenki folyamatosan ezt tette.

C&S: Inspiráltátok egymást? Át tudtátok adni egymásnak a műveiteket?

SM: Keveset. Viszont nagyon sok lengyel költőt olvastam. Igyekeztem legalább a vállalható minimum szintjén képbe kerülni a lengyel irodalommal, hiszen két Nobel-díjas költővel is büszkélkedhet. Ez nagyon komoly inspirációt adott. Akikkel együtt voltam, azoknak nagyon kevés szövege volt lefordítva olyan nyelvre, amit én is értettem.

C&S: A kelet-európai térségben élő író-költő társaid hozzád hasonlóan dolgoznak mást is az írás mellett, vagy ők ebből meg tudnak élni?

SM: Ők is dolgoznak, sőt.

C&S: Ez egy trend, mit gondolsz? Egyáltalán szerinted mi kell ahhoz, hogy ma Magyarországon a költő költő legyen, és ne kelljen mellette programszervezőként dolgoznia?

SM: Biztos, hogy nem egyszerű ezt elkezdeni. Önmagában az írásból ilyenformán maximum a prózaírók, a populáris szerzők legsikeresebbje él meg. Másfelől, azért ez nem ilyen keserű kenyér. Például, a műfordításból, az ehhez kapcsolódó tevékenységből, ha nem is lehet balatoni nyaralót venni, de nem feltétlenül halsz éhen. Ez is egy döntés, a szellemi szabadfoglalkozás egy verziója. Egyébként néha nem tesz rosszat, hogy mással is kell foglalkozni. Én lennék a legboldogabb, ha csak verset kellene írnom, de valójában jól jön a munkám is. Voltam már csak slammer és műfordító, négy éven keresztül csináltam, szerettem is, de tele van kiszámíthatatlansággal, amire nem lehet egy életet alapozni. Egy idő után mindenki többre vágyik, én is. A Rókák esküvője is, a többi könyvem is egy fegyelmezett, tervezett, hosszú munka eredménye. Fegyelmezett, tervezett, hosszú munkát nem lehet úgy csinálni, hogy vagy enni nincs mit, vagy folyamatosan részegen fekszem valahol. Ennek megvannak a kötöttségei, hogy működni tudjon.

Fotó: Jelenkor Kiadó

C&S: Van olyan elképzelésed, vágyad, hogy mit szeretnél elérni öt éven belül? Hová szeretnél eljutni?

SM: Konkrét projekttervem több is van, de nem tudom, mit szeretnék elérni vagy hová szeretnék eljutni. Van elképzelésem, hogy milyen spoken word anyagot fogok csinálni a közeljövőben. Van mindenféle ötletem verseskötetekre, amik remélem, a jövőben megvalósulnak.

C&S: Mitől függ, hogy valami vers lesz, vagy spoken word?

SM: Ez tematikailag eltérő. Politikai jellegű szöveget, verset nem írok, slam-ekben sokat foglalkozom ezzel. Régóta már projektekben gondolkodom. Tudom, hogy mikor mit kell csinálnom, és a szövegek, amiket írok, verseskötetben lesznek-e, vagy slam-ben. Ha egyszer azt gondolom, slameket kellene írni, és van hozzá több, használhatónak tűnő ötletem, majd ezeket újabbakkal egészítem ki, akkor valószínű, hogy inkább vers lesz. Ha valami olyasmi jut eszembe, ami semmiképpen sem működik színpadon, akkor az mindenképpen vers lesz, és fordítva.

C&S: Mi kell neked ahhoz, hogy írjál? Múzsa? Vagy fájdalom? Esetleg pont boldogság?

SM: Ha azt mondom, hogy belső feszültség, személyes indíttatás nem kell ahhoz, hogy írjak, akkor hazudom. De önmagában ez nem így működik. Az a legrosszabb, ha kizárólag fájdalom miatt ír az ember. Az egy borzasztó ócska sztereotípia, hogy a művészet és a szenvedés egyenes ágon össze van kapcsolva. Leginkább azért, mert nyilván mindannyian szenvedünk. Azok is, akik rezzenéstelen arccal, csöndben ülnek. Buddha tömören annyit mond: a lét szenvedés. Mindenkinek megvannak a traumái, problémái, feldolgozhatatlan félelmei. Ezek nélkül, feszültség, élményanyag nélkül ritkán van motiváció írni. Én a szenvedésnek az önsajnáló, melldöngető zokogását nem bírom elviselni. József Attila írta, hogy „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”. Erről van szó, így kell csinálni. Az íráshoz nekem nyugalom és csönd kell. Semmi más. Olyankor lehet a legnehezebb kérdésekkel foglalkozni. Borzasztó nehezen koncentrálok, zajban nem tudok gondolkodni. Csöndben tökéletes. Ha egy villamoson csönd van, a villamos tökéletesen megfelel versírásra.

Fotó: Margó Irodalmi Fesztivál

C&S: Az új kötetedben van olyan vers, amibe nem akartál mondanivalót tenni? Vagy mindegyiknek van üzenete?

SM: Persze, ez benne a pláne. A trükk. A Zen-buddhizmusnak vannak a koan-jai, az alapja a zen-gondolkodásnak, a tanításnak. A koan egyik sajátossága az, hogy direkt értelmetlen, hogy azon keresztül tudj aztán bármit megtalálni. Én azért nem mentem el odáig, hogy milyen „egy tenyér, ha csattan”. De pont ezek a látszólag teljesen tartalmatlan, vagy oda nem illő, logikátlan részek azok, egy zavarba ejtő pillanat az, amely kulcsa a jobb megértésnek. Az esetleges dolog, hogy én mit találtam ki, meg mit szeretnék szubjektíven, szerzőként megértetni, és lehet, hogy ez teljes kudarc, nem működik. Abban bízom, hogy valamelyest azért működőképes. Létezik ma már mesterséges intelligencián alapuló versíró algoritmus a neten. Kipróbáltam. Érdekes lehetne valamelyik versírásra szakosodott robottal íratott verset publikálni. A megírt szövegeket azonban nem tudtam jó szívvel benne hagyni az anyagban, mert egyszerűen nem az enyémek. Ha egy könyvben megjelenik egy mondat a nevem alatt, akkor muszáj tudnom odaállni melléjük. Ezek mellé viszont nem tudnék.

C&S: Említetted, hogy soha nem írnál politikai célzatú verseket, de esetleg közéleti dolgokról, Magyarországgal kapcsolatos érzésidről írnál?

SM: Van sok olyan versem is, ami általánosabb, semmiképpen sem csak valami „szívügy”. Én sem tudom magam függetleníteni, ha már a politikánál tartunk, attól, ami ma a közéleti kommunikációban zajlik. Minden józan észt, logikát nélkülöz. Azt szokták mondani ilyenkor a “nem alkotó” emberek, hogy oda kell állni és megmondani az igazunkat, képviselni, amit gondolunk. Ez viszont életvitel szinten iszonyúan nehéz. Ezért nem tudok mást, mint a különböző ismerőseim petícióit újra és újra aláírni, ami mérhetetlenül elkeserítő és fárasztó.

Fotó: Jelenkor Kiadó

C&S: A verseid, szerinted, mennyire provinciálisak? Egyáltalán lefordíthatóak idegen nyelvre úgy, hogy megmaradjon a hangulatuk?

SM: Ez egy nagyon jó kérdés. Valaki egyszer fordított a Polaroidokból németre, akkor meg voltam győződve arról, hogy ezt biztos nem lehet lefordítani. De a német rokonaimnak megmutattam, és ők azt mondták, hogy tökéletes, abszolút érthető, és nagyon jó fordítás. Van egy fiatal, amerikai műfordító, Balogh Tímea, aki most nagyon sok szövegemet lefordította angolra. Ennek egy részét már publikálta is a Poetry in Translation oldalon. Timi lefordított több szöveget az első kötetemből. Én azokat magyarul érzelmességükben is visszafogott szövegeknek tartom, viszont angolul kizárólag Timinek köszönhetően nem lett iszonyú szánalmas “férfi picsogás””. Szóval valószínűleg minden lefordítható. Mondjuk, Parti Nagy Lajos kivételével.

C&S: Kalocsán születtél, Battonyán nőttél fel, előtte Hódmezővásárhelyen laktatok, majd Pápára jártál gimnáziumba. Inkább vidéki ember vagy, aki feljött Pestre vagy egy vidéken született pesti?

SM: Viszonylag hamar, az egyetemen kitaláltam már, hogy költő akarok lenni. Azt tapasztaltam, és most is úgy látom, hogy ahhoz, hogy ezeket a kitűzött céljaimat elérjem, és bizonyos formában élhessek, nekem Pesten kell lennem. Persze, Szegedről, Pécsről, Debrecenből, Miskolcról is számtalan példát tudunk mondani, hány kiváló író és nagyszerű alkotó származik. A szívemhez nőtt Pest, de ha megkérdezik, hová valósi vagyok, azt szoktam mondani, hogy battonyai vagyok. Battonyán pedig csak hat évet laktam, de egy nagyon meghatározó időszakban, és borzasztóan jó barátaim, jó élményeim voltak ott.

C&S: A családodhoz mennyire szorosan kötődsz? Most Pesten vagy. Mennyit találkozol velük? Mennyire fontos neked, hogy időnként hazautazzál, vagy ők ide?

SM: Harmincnégy éves vagyok. Pont most kerültem abba a fázisba, amikor már megbecsülöm a nagyon ritka alkalmakat, amikor találkozom a családom nagyobb szeletével. Abszolút megbecsülöm. Alapvetően nem voltunk nagyon összejáró, szorosan összetartó társaság, én most kezdem érezni az igényt rá.

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: