Régi horror új álarcban - Stephen King: Az (2017) duplakritika

Régi horror új álarcban – Stephen King: Az (2017) duplakritika

Forrás: IMDb.com

Szépen hangzó ígéretek, bohócsmink, piros lufik. Pennywise azonban több, mint amennyinek elsőre látszik. Maga az eredendő gonoszság testesül meg benne, melyet képtelenség megnevezni, egyszerűen csak úgy hívják: Az. Andy Muschietti újrateremtette Stephen King klasszikusát, az eredmény pedig minden várakozást felülmúlt. A rajongói nyomásnak engedve az Egyesült Államokban már beharangozták a második rész várható megjelenését. Az Az (It – 2017) vetítésén jártunk, hogy megtudjuk, miért. Duplakritika Zaphirusszal.

Láng Emi

Az. Egy gonosz, alakváltó entitás, akinek az eredetéről senki nem tud semmit, ám a kezdetek óta jelen van, és rettegésben tartja Derry városát. Vajon sikerült Stephen King regényéből a filmvászonra adaptálni ezt a hidegrázós élményt? Ha ez nem lett volna elég kihívás Andy Muschietti számára, valami olyat kellett alkotnia, amivel felülmúlja az 1990-es adaptációt és újrateremti a Tim Curry által zseniálisan megformált főgonoszt. A film körüli felhajtás azt sejtette, hogy tényleg nagy dobásra számíthatunk, így végül az örök hitetlenkedő páncéljával felvértezve ültem be a vetítésre, eltökélve, hogy nem hagyom magam elkábítani sem Stephen King nevétől, sem Pennywise trükkjeitől.

Nem igazán emlékszem, mikor láttam utoljára ütős horrort, olyat, amit a székemhez szögezve, torkomban dobogó szívvel rettegtem végig. Időszerű volt már egy új horrormozi érkezése, amely a háta mögé utasíthatja a régi nagy klasszikusokat, melyek mára elvesztették valamikori dicső fényüket, mert a félelemküszöbünk a műfaj fejlődésével együtt tolódott, és bizonyos effektek láttán már a szemünk sem rebbent.

Muschietti pedig, a nagy várakozásokkal ellentétben, pofátlan húzásával arcon legyintve a nézőt, bátran nyúlt a műfajban bevált kötelező elemekhez, legyenek azok bármennyire is sablonosak. Mintha-már-láttam-volna érzetekkel a film a klasszikus horror marad, vele együtt pedig szinte ugyanaz a rettegés, amit régen gyerekként az Elm utca réme keltett bennem. Ami egy rövid vágás erejéig ránk is kacsint a vászonról, egy utcatábla formájában.

Az utóbbi idők könyvadaptációinak bukását látva jogosak lehetnek a fenntartásaink a filmmel kapcsolatban. A forgatókönyvírók azonban bátran megnyirbálták a történetet, meghagyva az alapkoncepciót, az eseményeket átemelve 1989-be, megtűzdelve olyan – számomra inkább felejteni való – kult elemekkel, mint a zörgős szabadidőruha és a New Kids on the Block. Ennek ellenére: nem marad benned hiányérzet, nem agyalsz azon, hogy a könyvben másként lett volna, mert a film pörög, ontja az információt, egy pillanatra sem enged elkalandozni. Szinte kínos aprólékossággal vezeti fel a történetet, ismertet meg minket a hét gyerekkel és hátterükkel. A Vesztesek klubja, a tizenévesekből álló csapat minden tagja egytől egyig egyéniség, és –  a nevükkel ellentétben – csupán a félelmeik teszik őket potenciális áldozattá.

A kulcsszó pedig a félelem, ez mozgatja a szálakat. Pennywise, éhségét csillapítandó a gyerekek rettegését szívja magába: amint megérzi, megindul a nyálelválasztása és mélytengeri ragadozókhoz hasonlatos fogsorával veti magát az áldozataira. Lesütött feje takarásából kivillanó eszelős tekintete pedig elég ahhoz, hogy megfagyjon az ereinkben a vér. Bill Skarsgård játékának köszönhetően új gonoszt avathatunk, alakításában garantáltan retinánkba ég Pennywise arca, amely még elalvás előtt is élénken lebeg majd a szemünk előtt. Én személy szerint a gyerekszínészek játékától tartottam, de kellemes meglepetésként ért, milyen jól megállták a helyüket – bár Bev és Pennywise között véltem felfedezni némi hasonlóságot, de erre utaló szándékosságra nem mernék megesküdni.

A humor viszont – bár horrorról van szó – szintén egyik erőssége a filmnek. Ahogy a tizenévesek egymást cseszegetik, odamondogatnak és beszólogatnak egymásnak, pusztán a közösség erejét erősítve. A humor mögött, a háttérben azonban ott vannak a személyes tragédiák is. Bill, akinek elragadta kisöccsét Az. Eddie, akit az anyja életképtelen, magányos, beteges kölyökké akar formálni. Richie, aki a nagy dumája mögé menekül, hogy ne kelljen részt vennie a valóságban; és Bev, aki talán a legsúlyosabb terhet cipeli magával, aki már annyi mindent megélt, hogy neki szinte minden mindegy, és Az sem kelt benne félelmet, mire tragédiája kicsúcsosodik.

A humor és a rettegés abszurd kettőssége felfogható az életrevalóság és a sebezhetőség szimbolikájának, de nem kívánok ilyen mélységekig elmenni. Kérdéseket vet fel és elgondolkodtat, annyira éles az ellentét, hogy képtelen vagyok rendezői bakiként értelmezni. Gondoljunk csak a kiégett, romos ház előtt lebegő, könnyed piros lufira! Tény, hogy nagyon sok kérdés vetődik fel, és legalább kétszer annyi lehetséges magyarázat is van rájuk, de ez is csak a filmben megnyilvánuló potenciált fejezi ki, hisz nemcsak vizuális élményt ad, de el is gondolkodtat.

Az összes fenntartásom ellenére tetszett a film. Élvezhető mozi, amelynek hatása órákkal később sem múlik el. Véleményem szerint sikerült felülmúlnia Tommy Lee Wallace verzióját, és végeredményben egy sokkal félelmetesebb Pennywise-t kaptunk. Kíváncsian várom a folytatást, de egy dolog biztos: többé már sohasem fogok ugyanúgy tekinteni a bohócokra.


Zaphirusz

Az idei év egyik leghype-oltabb filmje Stephen King horrorklasszikusa az Az volt. Tinédzserként olvastam el először a regényt, amiből a film készült, és annak idején igencsak megragadta a fantáziámat. A moziba nagy várakozással léptem be, direkt egy késő esti előadásra, remélve, hogy majd borzongok egy jót. A moziterem tele  volt, és annak ellenére, hogy a film 18+-os kategóriába tartozik, 12-16 évesekből is bőven voltak a teremben. Ez már akár gyanús is lehetett volna…

A film története szerint Derry városkában járunk, ami hogy-hogy-nem, Stephen King kedvenc amerikai államában, Maine-ben van. Kicsi városka nagy titkokkal. Gyerekek eltűnése, lepukkant házak, lidérces álmok és szörnyetegként viselő emberek lakják. Egyedül egy csapat gyerek az, akik normálisnak tűnnek a városkában – ők próbálják felderíteni a gyerekeket elrabló és lemészároló bohóc kilétét.

A történet ma már kliséhalmaznak tűnhet, de ne feledjük, hogy egy több, mint 20 éves sztoriról van szó, és ezeknek a kliséknek a többségét pont Stephen King teremtette. A forgatókönyv több mindenben eltér a könyv történéseitől, hogy csak a legszembetűnőbb dolgot említsem: az ’50-es évek helyett a ’80-as években játszódik a cselekmény, viszont a gyerekek személyiségét szépen hozza, amit a szóhasználatukkal is próbálnak illusztrálni. Néhol kellően komor, néhol kellően vicces – pont, mint egy tinédzser lelki világa – folyamatosan száguldozó vasút, ami próbál az új és ismeretlen területeken lavírozni.

Forrás: mafab.hu

A szereplők nagyrészt rendben voltak. Ügyesen játszottak a gyerekszínészek, olykor kifejezetten bájosak voltak, máskor meg harcias viselkedésükkel nyűgöztek le minket. Ez sajnos nem volt igaz a címszereplő Az-ra, Pennywise-ra. Rettenetes játéka idegesítő és irritáló volt – félelmet nem keltett, inkább szánalmat, megvetést éreztünk irányába. Mind a maszk, mind a CGI keltette effektek bénára sikeredtek, ami elrontotta a karakter hitelét. Ezzel el is érkeztünk a negatívumok sorához. Mert abból sajnos van bőven.

Semmit, de semmit nem lehetett komolyan venni a filmben. Nem aggódtunk a főszereplőkért, érezni lehetett, hogy mindenki életben marad. Nem féltünk a bohóctól, sem a zombiktól, sem semmilyen galád dologtól, amit a készítők a szemünk elé varázsoltak. Amikor a vetítésen már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy esetleg az én ingerküszöbömet nem üti meg ez a típusú horror, akkor fölöttem unott hangon szólt oda egy kb. 16 éves lány a barátjának: „Én azt hittem be fogok ….-ni a félelemtől, de ez basszus gáz!” Igen, tényleg gáz volt. A hanghatások voltak egyedül valóban topon, és néha elérték, hogy megdöbbenjünk, vagy esetleg egy pillanatra megugorjon a pulzusunk, de ennyi azért szerintem kevés egy igazán jó horrorhoz.

A technikai dolgokról úgy egyébként tényleg jókat lehet elmondani. Szépen fényképezett film, ügyes vágások, és középkategóriásan tetszett a zene is, de biztos, hogy nem fogom dúdolgatni sose. Sőt, valószínűleg néhány nap múlva már nem is fogok rá emlékezni, ahogy magára a filmre sem. Lehet, így lesz mindenkinek a legjobb.


Értékelés (Láng Emi): 76/100

Értékelés (Zaphirusz): 55/100

Mafab: 88/100

IMDb: 8,2/10

Ezek is tetszhetnek...