Álmodnak az androidok - Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, 2017) - Corn & Soda

Álmodnak az androidok – Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, 2017)

forrás: port.hu

Giotto di Bondone, a XIII. – XIV. századi korai reneszánsz festészet első jelentősebb alakja. Eszközei közül ugyan még hiányoztak a mélyebb anatómia ismeretek és a magasabb szintű technikai jártasságok – melyek segítségével a rákövetkező századok művészei már élethűbb emberalakokat voltak képesek a vászonra vinni –, viszont egy olyan képesség birtokában volt, ami ezeknél sokkal többet ért: képes volt megragadni, és a művészetén keresztül döbbenetesen hatásosan átadni emberi érzelmeket. Döntésre kényszerülő, válságban lévő, kétségek gyötörte alakjaihoz a modern művészek is gyakran fordulnak inspirációként. Mikor VIII. Bonifác pápa elküldte hozzá hírvivőjét, művészete értékének bizonyításaképpen ő belemártotta ecsetjét a piros festékbe, és kezének egyetlen finom mozdulatával egy tökéletes kört rajzolt. De vajon művészet-e a tökéletesség? A Sicario (2015) és az Érkezés (Arrival, 2016) rendezője immáron a XXI. század vásznain keresi a választ, de sajnos Denis Villeneuve nem egy Giotto, a Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049, 2017) pedig ugyan a tökéletességre törekszik minden szempontból, a festék néhol csúnyán szétfolyik a vásznon.

A Tyrell Corporation csődbe ment, hátrahagyva a világra a Nexus modelljeinek legutolsó szériáját, melyekre már nem nyomtak szavatossági időt. A 2022-ben bekövetkezett nagy áramszünet alatt a regisztrált replikánsok adatai úgy vesztek el, akár könnyek az esőben (jaj), szabadságra ítélve őket a Földön és azon túl. Emiatt 2049-ben a szárnyas fejvadászok még mindig ugyanazzal az eső áztatta, lágy szintifutamok hangolta komor elszántsággal üldözik őket, mint azelőtt, csak azóta a világ kicsit még sötétebb, még nyomasztóbb, még szomorúbb hely lett. Ebben dolgozik K, az L.A.P.D. egyik tisztje. Fejvadász, replikáns, szerető barátja a virtuális barátnőjének. Miközben kiiktat egy rég óta keresett Nexus 8-ast, akaratlanul egy olyan ügybe tenyerel, ami talán örökre megváltoztathatja az emberek és replikánsok jövőbeni viszonyát.

forrás: IMDb

“A replikánsok olyanok, mint a többi gép. Az egyik hasznos, a másik veszélyes. Amelyik hasznos, azzal nincs dolgom.” Ezt a főszereplő, Deckard mondja a film végzet asszonyának, Rachelnek a ‘82-es Blade Runner egyik legemlékezetesebb pillanatában, még a film elején. Ez a jelenet nagyszerű kivonata annak, ami maga a Blade Runner. A science fiction és a film noir tökéletes és megismételhetetlen audio-vizuális egymásnak feszülése, ezt a 2049 is elismeri, ugyanis közvetetten kimondja a film egy őszinte pillanatában. A második rész rendezője, Denis Villeneuve meg akart felelni az előd szellemének és tovább akarta gördíteni annak örökségét. Nagyon nem volt könnyű helyzetben, hiszen egyszerre irigylésre méltó és félelmetes teher volt az övé, de ez már csak így megy, ha folytatni akarsz egy olyan filmet, ami az évtizedek alatt eljutott a meg nem értettség fázisából a megkerülhetetlen mestermű fázisig. Egyszerre egyetemi tananyag és audio-vizuális mérföldkő, melynek közvetlen hatása a filmtörténelemre a mai napig tetten érhető.

Története egyszerű, de örökérvényű. A cyberpunk alapvetéseit tartalmazó egzisztencialista mondanivalójánál csak az atmoszférája volt sűrűbb, és nem csak amiatt emlékszünk még mindig rá, mert képei és zenéi beleégtek a kulturális örökségünkbe, hanem mert gazdagon tartalmazott olyan kis apróságokat, mint a lófaszozós magyar vonatkozás (mondjuk magyar vonatkozásból itt is akad bőven, elég rápillantani a stáblistára), vagy a Rutger Hauer improvizálta záró monológ a könnyekkel, Tannhäuser Kapuval, C-sugarakkal. Hiába, Ridley Scott ‘82-ben még nagyon is tudta, mitől döglik a légy. Persze korántsem volt tökéletes film, ez abból is látszik, hogy bemutatása évében nem igazán tudtak mit kezdeni vele.

forrás: IMDb

Ez talán a régi és az új Blade Runner közti legnagyobb különbség, Villeneuve alkotása tudatosan, óriási figyelmet szentelve, kimódoltan törekszik a tökéletességre, de közben nem veszi észre, hogy lemarad olyan dolgokról, amik az előd mellé emelhetnék. Sterilen és végtelenül precízen halad 163 percen keresztül az egyébként szépen prezentált végkifejlet felé. A végletekig irányítottan, algoritmusok által kiszámolva ejti sebészi pontosságú bemetszéseit, de az arc, ami végül visszanéz ránk a plasztika után, tökéletességében unalmas, szögmérővel mért vonásai túl ridegek.

A film alatt az az érzés kerülgetett, hogy minden, amitől jó a 2049, azt már 35 évvel ezelőtt kitalálták, a többi meg csak szimplán ott van, és készségesen együttműködik. A Blade Runner 2049 az eredeti film replikánsa.

forrás: IMDb

Általában értékelni szoktam, ha egy film a lassú tempót választja fegyveréül, de a 2049 sok helyen a cselekmény nélküliséget is meghívta maga mellé, ami azt eredményezte, hogy hosszú és felesleges jelenetekkel van tele a 163 perc. A barátnőhöz kapcsolódó momentumok legalább húsz perccel hosszabbították meg a filmet, de igazán érdemi szálat nem adtak az élményhez, se érzelmi, se a dramaturgiai szinten, de Jared Leto teljesen üres pillanatai is megértek volna egy vágó szobai pengeváltást.

A látványvilág viszont, amit Villeneuve és az operatőr, Roger Deakins prezentál nekünk, egészen elegáns és figyelemre méltó. Ügyesen alkalmazott CGI, tele valós helyszínekkel (Hello Magyarország!), valós kellékekkel, valós fényekkel és valós atmoszférával (Vajon hova tűnt Los Angelesből az a sok ventilátor és szellőző, melyeknek állandó forgásban lévő árnyai az első rész meghatározó látványelemei voltak?). Arra mondjuk kíváncsi lennék, a két zeneszerző, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer, mennyi pénzt akasztott le ezért a soundtracknek aligha nevezhető zörejszimfóniáért. A filmet éppenséggel kiszolgálja, de valójában még arra se igazán érdemes, hogy a ‘82-es film score-ja előtt felhangolja Vangelis zongoráját, pedig az egyik legfőbb dolog, amiért vártam a 2049-et, az az új soundtrack volt.

forrás: IMDb

A film túlságosan vonalvezetett képe, gyakran enervált cselekmény nélkülisége, sűrű pityergéseinek ellenére is rideg volta miatt képtelen volt igazán megérinteni. Mint Giotto alakjai egy freskón, emberek és replikánsok keresik a helyüket a világban, de Villeneuve ezúttal nem úgy festett, hogy freskója a kellő erővel fejtse ki a hatását. Nem elég éles a penge, nem elég nagyok a szárnyak, nem mertek elég nagyot álmodni az androidok.

Az igaz, hogy részleteiben egy csodálni való művészi teljesítmény a Blade Runner 2049, amit látni kell, de a teljes kép mégsem tudott lenyűgözni. És ez az állításom úgy gondolom akkor is állna, ha történetesen nem láttam volna az első részt (vagy 10x). Azt sem tartom valószínűnek, hogy klasszikus lesz belőle, de ezt úgysem én, hanem az idő dönti majd el.


Értékelés: 75/100

IMDb: 8,6

Mafab: 79/100

Ezek is tetszhetnek...