Száz fecni - Corn & Soda

Száz fecni

Az eltűnt idő nyoma című új könyvében fotográfiáról, irodalomról, magáról vall Bartis Attila. A könyvet 2019 októberében mutatták be a Margó Irodalmi Fesztiválon.

Az 51 éves író, fotográfus Marosvásárhelyen született, 1984 óta Budapesten, az utóbbi pár évben többnyire Jáván él. Jelenleg ez az a hely, ahol a legjobban érzi magát, ahogy írja, nem ment el, csak egyszerűen nincs itt. Jáván készült el a Vége című regénye – ami nem mellesleg nagyrészt fotográfiáról szól – és született meg egy gyönyörű album, A szigeteken, amelyben 2014 – 2017 között Jáván készült fotóit láthatjuk. A könyv megjelenésével egyidőben a Mai Manó Házban is kiállították képeit, amelyek – Kemény István szavaival – „felszabadítanak minket egy kis időre az evilágiság és a jelenben létezés kényszere alól.”

Az eltűnt idő nyoma töredékekből áll. Százat választott ki a szerző az 1989-2019 között keletkezett – eredetileg nem az olvasóközönségnek szánt – jegyzeteiből. Gondolatok, kérdések a fotográfiáról, az életről. Mi a fénykép? Milyen hatással lehet a gondolkodásra, az irodalomra? Ilyen és hasonló kérdésekről elmélkedhetünk Bartis Attilával a könyvvé összeállt fecniket olvasgatva.

Szerinte a fotográfia legfontosabb tulajdonsága a pillanatnyi valóságtól való függés. A kép az exponálás pillanatában a véletlen műve. Nem mondható el ez az irodalomról, véletlenül nem születnek gondolatok. Azt mondja, hogy nem jó képet készíteni nehéz, hanem lemondani egy-egy jó képről.

A fényképek jó esetben történeteket hordoznak. Számára talán az egyik legszebb, fájó történetet, az az apró kis kép, amely az életében a legfontosabb kép lett, amelyről 1990-ig szentül hitte, hogy őt ábrázolja, nem a háromévesen meghalt nővérét, s amelyet édesanyja a haláláig egy ébenfa medálban hordott. Nem lehet véletlen, hogy a Séta főhősének neme a kép történetének megismerésével egyidőben dőlt el.

Megrázó esemény van a hibásnak hitt kép mögött is, amelyről a nagyításnál derül ki, hogy nem hiba, hanem egy bakancs okozta csonttörés az apa homlokán. És persze vannak történetek meg nem született képekről is, amelyeket soha nem sikerül elkészíteni, csak megírni.

Bartisnak a ma készült képek sokaságával elsősorban nem esztétikai problémája van, nem is a fotóművészetet félti – az megtalálja a saját útjait – azt sajnálja nagyon, hogy ezeknek a képeknek nincs történetük. Hiányzik belőlük a rejtély, a titok.

A képek nagyon erősen hatnak ránk, Bartis Nick Ut a vietnámi háború idején készült fotóját hozza fel példának. A Napalm girl olyan sokkhatást váltott ki az amerikai társadalomból, hogy az szembefordult a kormányzattal, ezáltal nagyban hozzájárult a háború végéhez. Van, amikor a fénykép nem csak dokumentál, hanem beavatkozik a világ alakulásába.

Nagyon szépen mondja el a fotográfus, a művész-ember felelősségét a jávai pénztároslány története. Nem használhatunk embereket eszközként művészi elképzeléseinkhez. Nem kelthetünk bennük – minden szándékunk ellenénre – hiú ábrándokat. Ez minden művész számára nagyon fontos és nehéz feladat.

Bartist a fényképezés nagyon erős kapocsként köti össze a valósággal. Úgy érzi, amikor fényképez sok szempontból kívülálló, de mégis, sokkal inkább jelen van a világban, mint amikor ír.

Fotó: Tóth Gergő

“Mint egy idegen test, amelyik hajdan befúródott a koponyámba, valahova a látásközpont meg az álomért felelős idegkötegek közé; és ha, eltávolítanák, lehet, hogy túlélném, de megvakulnék. Leginkább ilyesféle dolog a fotográfia.”

Számomra is rettentően fontos a kép, nem csoda, hogy fontos lett ez a könyv is, de ebben a 100 fecniben valami olyasmiről van szó a fotográfia kapcsán, ami sokkal több puszta képnél.

Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető Kiadó, Budapest 2019.

Ez is tetszeni fog...