Színházról, és ami mögötte van – interjú Lovas Rozival - Corn & Soda

Színházról, és ami mögötte van – interjú Lovas Rozival

Lovas Rozi színésznő a Radnóti Színházban sorban kapja meg azokat a kiemelkedő szerepeket, amelyekben jól látható módon otthon érzi magát. A színészettel együtt járó lelki munkáról, a katarzisról, jelenlegi alakításairól, a nők helyzetéről és az új színész generációról beszélgettünk vele a Radnóti Színházban az Egy piaci nap című előadás előtt.

Lovas Rozi
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Falus Kriszta

Corn & Soda: A mostanában játszott szerepeidben nagyon komolyan odarakod a lelkedet a színpadra. Ez Neked „sokban van”? Hogy éled meg?

Lovas Rozi: Természetesen „sokban van.”, de máshogy nem is tudnám csinálni. Annál nagyobb az értéke az alakításnak, minél több a kutató munka. Ezt minden egyes szereppel végigcsinálom. Nem is tudom lehetne-e másképp csinálni. Egy másik emberi lélek felkutatása komoly feladat. Meg kell találnom a vele való teljes kapcsolódást magamhoz.

C&S: A mostani – Radnótis és Hatszín Teátrumos – alakításaid közelebb állnak ezekhez a lelki munkás szerepekhez, mint az előző színházadban.

L.R.: Közel állnak hozzám, igen, de a műfaji kategóriák között nem tudom, hol van a határ. A színészi munka szempontjából sosem gondolom, hogy egy vígjáték vagy egy bulvár darab esetében ne ugyanúgy kellene belehalni egy szerepbe. Mondjuk A művésznő és rajongóiban teljesen más eljátszani egy fajsúlyos főszerepet, mint mondjuk egy bohózatban, de a színészi munka tekintetében nem látok nagy különbséget. De valóban, a mostani időszakom szerepei közel állnak hozzám művészileg. Ezekben érzem magam igazán kiteljesedve.

C&S: Mi volt az az impulzus, ami alapján eldöntötted, hogy színésznő leszel?

L.R.: Nincs egy konkrét impulzus, lassan alakult ki bennem. Gyermekkoromtól kezdve szívtam be magamba azokat az élményeket, érzéseket, amelyek terelgettek. Alapvetően zárkózott gyerek voltam, de sok érzelem, emóció mozgatott és feszített belülről. A művészetek és a humán dolgok már korán vonzottak, azok érdekeltek elsősorban. A könyvek, a színház, a film, a zene.

Lovas Rozi
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Falus Kriszta

C&S: Ezek szerint a humán vonal vonzott és vitt előre Téged?

L.R.: Igen, de szerteágazó volt az érdeklődésem. A nagy történetek, amelyeket színházban, filmekben láttam, nagyon gyakran beszippantottak, és egyszer csak elkezdtem vágyakozni arra, hogy a bennem feszülő sokféle érzést valahogy kiadjam magamból.

C&S: Mint néző, fontosnak tartom, hogy a színházban megéljem a katarzis érzését. Úgy látom, hogy van egy dokumentarista, a visszás dolgokat feltáró vonal – amelyre természetesen nagyon nagy szükség van -, amely azzal együtt nem ad feloldást, hanem benne hagy a negatív érzésben. Te hogy látod a katarzis szerepét a mai színházban?

L.R.: Ez egy nagyon összetett és szubjektív dolog. A színházak törekednek arra, hogy amit előadnak, annak hatása legyen. A nézőknek szól, a nézőkért van. De melyik néző mitől érzi magát megérintve… Van, akinek arra van szüksége, hogy mélyen elgondolkodjon azon, mi történt a 1946-ban a kunmadarasi piacon. Végignézi, végigéli, elgondolkodik rajta, ami megnyitja és kitágítja a lelkét, és megtapasztal egy katarzisnak nevezett érzést. Valaki pedig azt fogja gondolni, hogy minek erről beszélni, mikor úgyis tudjuk, és miért nem inkább a jó dolgokról beszélünk, vagy nézünk inkább pozitívan a jövőbe. Az ő lelkét más fogja megérinteni.

Szerintem alapvető cél minden alkotó folyamatban, hogy hasson. Ez sok mindenkin múlik, rendezőkön, írókon, dramaturgokon, zeneszerzőkön… Kovács Márton zenéje például egészen másképp működik az Egy piaci nap-ban, mint Cári Tiboré a 10-ben. Ki így, ki úgy szeret hatni és azt a hatást hívjuk jó esetben katarzisnak. Vagy lehetünk nagyon szigorúak is, és csak a rendkívül ritka pillanatokat hívhatjuk annak. A 10 című darabunk főpróba utáni első előadásán például olyasmit éltünk át, amivel eddig soha nem találkoztam. A közönség egy emberként állt fel és óriási vastaps volt. Eszméletlen élmény volt mindnyájuknak, akik ott voltunk aznap este a színházteremben. Az elejétől kezdve éreztük, hogy most teljesen egy nyelvet beszélünk a közönséggel. Lehet, hogy azóta volt már hibátlanabbul sikerült előadás, mégsem történt meg ez a hatás. Ehhez a nézők is kellenek.

László Zsolt és Lovas Rozi a 10 című előadásban
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Dömölky Dániel


C&S: Egy hete a Tagadj, tagadj, tagadj előadás előtt beszéltünk röviden és úgy, tűnt, hogy fokozottan izgultál. Miért?

L.R.:  Körülbelül háromnegyedéve nem játszottuk a darabot és ennyi idő alatt azért ki tud csúszni egy szerep az ember markából. De szerencsére jól sikerült este volt.

C&S: Egyet tudok érteni, ott voltam. A művésznő és rajongói című darabban az általad alakított Nyegina színésznő lehetőséget kap a színházában egy jutalomjátékra. Az előadásról beszámoló kritikusok több cikkben is azt írták, hogy ez a főszerep Lovas Rozi számára is egy jutalomjáték. Az?

L.R.: Nagy ajándék egy ilyen szerep. Szeretem, ha egy történetet az elejétől a végéig el lehet mesélni és szélsőségeket lehet bejárni. Jutalom maga a darab, a fordítás, a társulat, Valló Péter rendező munkája. Az egész.

Lovas Rozi a A művésznő és rajongói című előadásban
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Dömölky Dániel

C&S: Sokat foglalkozik napjainkban a film- és a színházművészet – nemcsak a #metoo kapcsán – a nők kiszolgáltatottságával. Több olyan színdarab volt  – Úri muri, Kurázsi mama, A tanítónő, Rómeó és Júlia, Téli rege, A művésznő és rajongói – amiben a pályád során játszottál, és amelyekben hangsúlyosan megjelenik a nők történelmi és társadalmi kiszolgáltatottsága. Nemcsak szexualitás tekintetében, hanem általában fordulnak ezek a művek a női kiszolgáltatottság témájához. Hol tart szerinted ez a folyamat a mindennapokban és a feldolgozásban?

L.R.: Nem tudom megítélni, hol tart a folyamat. Mi alapvetően egy patriarchális társadalomban szocializálódtunk. Ma a férfi-női viszonylatoknak sokkal kiegyenlítettebbnek kellene lenniük a társadalom minden szegmensét tekintve. Komoly törekvések vannak az egyenlőtlenségek leküzdésére. A #metoo mozgalom is erőteljeset dobott az ügyön. Az is igaz, hogy lényegesen több darab íródott abban a korban, amikor ez az egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság még sokkal kiélezettebb volt. Mondjuk A tanítónőben vagy Brechtnél, de mindamellett, hogy egy komoly társadalmi korrajzot is mutatnak ezek a darabok, én minden esetben a nőiség, a férfi-női viszonyok és az emberi lélek bonyolultsága felől próbáltam megközelíteni a szerepeimet.

C&S: Ha nézzük A mi kis falunk televíziós sorozatot, akkor Pajkaszeg lakói között csupa határozott, céltudatos nő van, és csupa tétova, szerencsétlenkedő pasi. Az általad alakított Erika is határozott nő. Mintha a filmekben megjelenne az a jelenség, hogy a férfi-női szerepek megfordultak.

L.R: A fiatalabb generációknál érzem azt, hogy összeszedettebbek, karakánabbak, erősebbek, határozottabbak, sokszor okosabbak a lányok vagy inkább életrevalóbbak. Mintha el lenne bizonytalanodva a férfi nem. Nem hinném, hogy a mostanában divatosnak nevezett mozgalmaknak az lenne a célja, hogy erősebb akarna lenni a női nem, mint a férfi. Viszont az egyenlőség, az egymás felé történő figyelmesség és tolerancia közepette kellene, hogy legyenek olyan karakán fickók, akikre lehet támaszkodni. Tapasztalatom szerint a figyelmesség, a segítőkészség, a korrektség és az empátia inkább erősít egy férfit. Nem attól lesz domináns, hogy megmutatja a fizikai fölényét vagy a ranglétrabeli előnyét. Sőt, ezek talán pont a hiányosságok kompenzálásából is erednek.

Lovas Rozi olvasópróbán
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Falus Kriszta

C&S: Berobbant egy friss színész és rendezőgeneráció, akik pár évvel vannak 25 felett, és felfrissítették a magyar színházi életet. Gondolok több színház fiatal művészére vagy az általuk létrehozott projektekre. Bátorságot, erőt látok bennük. Hogy látod ezt belülről?

L.R.: Én is így látom, de szerintem ez is a feladatuk. Manapság talán lazábban működnek a társulatok, mint a régen. Nagyobb az átjárás, többen dolgoznak szabadúszóként, jobban felelősek magukért a színészek. Nem az a meghatározó, hogy vannak nagy mogulok, akik alá, ha nem tartozol, akkor senki sem vagy, viszont ha igen, akkor olyannak kell lenned, mint ők. Mindeközben vannak nagyon jó, burjánzó műhelyek, amelyek szabadabban, lazábban, nagy művészi elhivatottsággal csinálják a dolgukat. Az egymásra való hatás és az egymás energiáiból való táplálkozás újítani tud. Kíváncsi a köztudat, a színházi közvélemény az új csapatokra, újításokra, a fiatal erőkre. Itt a Radnótiban, a Vígszínházban, a Katonában, az Örkényben, a független társulatoknál, mindenhol látszik, hogy a vezetőség nagyon kíváncsi, nyitott, lehetőségeket ad most, és ezzel egy tehetséges generáció tud is mit kezdeni.

C&S: Jól látom, hogy Te egy nagyon szabad lélek vagy? Te a konvenciókkal nem törődve szeretsz élni?

L.R: Próbálom megtalálni az összhangot önmagam és a világ között, ez fontosabb, mint a konvenciók. Hiába akarok valaminek megfelelni, ha az nem az én utam. Viszonylag makacsul ragaszkodom a szabadságomhoz, döntéseimhez és azokban a dolgokban szeretek benne lenni, amelyeket én választottam, és abba belerakni, belesűrítni az összes létező energiámat, nem pedig olyan dolgokba belemenni, amelyekben csak kompromisszumok árán tudok létezni. Az nem az én világom.

Lovas Rozi és Porogi Ádám A művésznő és rajongói című előadásban
Forrás: Radnóti Színház
Fotó: Dömölky Dániel

C&S: A szerepeidben nehéz emberi helyzeteket kell megjelenítened. Ehhez kell nyitottság, rá kell érezned az emberi dolgokra. Az Üvegfigurák Laura szerepe tele van finom lelki és emberi nüanszokkal, amelyeket Te tökéletesen megjelenítesz.

L.R.: Valami ilyesmi lenne a színész feladata. De az, hogy az adott érzelmet, lelki folyamatot éppen honnan kotorja elő, az az ő magánügye. Én a mindennapokban nagyon kevés emberrel osztom meg azt, ami igazán foglalkoztat. A színpad viszont más. Az csak nyitottan működik.

C&S: Tudod, hogy a rajongód között van egy középkorú és annál idősebb „kemény mag”? Azt írják rólad a közösségi oldalon szó szerint, hogy „Szeretjük Rozikánkat meglehetősen.”

L.R.: Nagyon sokféle emberrel találkoztam már, akitől pozitív visszajelzést kaptam, vagy kedvességet.

C&S: Imádnak Téged Rozikázni, miközben Te egy komoly, intelligens, felnőtt nő vagy, ahogy azt ez a beszélgetés is bizonyítja. Nem zavar ez Téged?

L.R.: Volt bennem valamiféle ellenérzés egy darabig, de már nem zavar. Nem hiszem, hogy a “Rozikázás” mögött buksi simogatás vagy lekicsinylés lenne. Úgy érzem sokkal inkább szeretet.

C&S: Ez tökéletes végszó. Köszönöm a beszélgetést.

Ez is tetszeni fog...

%d blogger ezt szereti: