Csak az élményre figyelj - The Last Guardian - Corn & Soda

Csak az élményre figyelj – The Last Guardian

forrás: Supernatural Movies

Fumito Ueda egy elég különleges szereplője a mai játékiparnak, az általa létrehozott alkotásokkal ugyanis kicsit sem hajlik a megalkuvásra. Teljesen figyelmen kívül hagyja az aktuális piaci trendek taposta ösvényeket, és minden valószínűség szerint magasról tojik a határidőkre. Ez a fajta hozzáállás ebben a mára erősen profitorientált játékipari környezetben nem más, mint egy szép nagy hurok az ember nyaka köré, Ueda viszont láthatóan jól van, alkot, gazdaságilag továbbra is életképes, játékai pedig időről időre elképesztik a különleges játékélményekre vágyakozókat, szerte a világon. Most, hogy végigjátszottam a legutóbbi alkotását, a The Last Guardiant, már látom is, miért.

Az olyan remekművek, melyek mögött nem áll több évnyi, akár évtizednyi kollektív ülepedés a saját befogadói közegükben, gyakran viselik az ellentmondásosság tévesen rájuk aggatott jeleit. Ezeket magán viseli a The Last Guardian is, hiszen nehézkes debütálása óta rengetegen esnek abba a hibába, hogy a játék megítélését a puzzle-platformer, mint műfaj, előzetes elvárásainak fényében, azok bejáratott játékmechanikai húzásainak ismeretében vizsgálják, ami így csak félmunka. Erre még rájön az is, hogy túl hamar a kedvüket szegik a játék kétségtelenül nem mindig felhasználóbarát technikai fogásai, és hát lőni se kell benne. De ez persze nem a megfelelő hozzáállás, nem a megfelelő irány, nem a megfelelő szög.

A játék elején egy 10 éves forma kisfiú ébred egy ősi barlang romjai közt. Nem tudni ki ő, vagy hogyan került a oda, de pillanatokon belül kiderül, hogy nincs egyedül. Egy óriási termetű, láncra vert jószág fújtat mellette. A lény testéből vér szivárog, oldalából lándzsák meredeznek, zihál, láthatóan szenved, éhes szemeivel sakkban tartja a fiút, akiben ennek ellenére ösztönös szánalom ébred a lény iránt. Megkapva az irányítást a fiú felett, lassan közelítve sikerül felkapaszkodnunk erre az óriás kutya-madár teremtésre, majd egyik lándzsát a másik után kitépni a fájdalmasan vonyító lény testéből. Ezután csalódottan állapítjuk meg, hogy a barlangból nincs kiút, a fiú nem fog tudni a felszínre jutni. Hacsak…

forrás: Supernatural Movies

…nem kap segítséget. A lényt Triconak hívják, és miután megszabadítottuk láncaitól, meglehetősen bizalmatlanul, de hozzánk csapódik, akár egy kóbor kutya, aki egy kis törődés reményében hazáig követ. Innen a következő lépes annak felismerése, hogy ha nem akarunk ezek között az ősi romok között elpatkolni, valahogy meg kell értetnünk Tricoval, hogy az egyetlen esélyünk az életben maradásra, ha összedolgozunk. És ez bizony nem lesz egyszerű, több okból sem.

Egyrészt Trico természetében osztozik, nem csak egy hűséges kutyán, de egy önfejű macskán is. Akinek pedig van macskája, az nagyon jól tudja, hogy kiszenvedni egy alapvetően szocializálatlan ragadozóféléből az együttműködés leghalványabb jeleit, nos… próbálkozni lehet, csak készüljünk fel a magas vérnyomásra. A türelmetlenebb játékos pedig pár perc hiábavaló mutogatás, szólongatás, idomítási kísérlet után – amikre válaszul a lénytől csak egy kiadós vakarózás telik –, jó esetben félreteszi kicsit a játékot, rossz esetben porrá zúzza a kontrollert a padlón, még rosszabb esetben a TV-n. A net tele van “irányíthatatlan az egész”, “bugos a rendszer” és “tököm az egészbe” típusú hozzászólásokkal, a gyors eredményeket váró játékos pedig azt hiszi, A The Last Guardian az irányítási problémák végeláthatatlan óceánja, és ebben a formájában egyszerűen játszhatatlan. De akár hiszitek, akár nem, ez nem bug, ez feature.

A The Last Guardian egyik legnagyobb kihívása megbékélni azzal, hogy nem gyakorolhatunk teljes kontrollt a lény felett, hiába csapkodjuk a kontrollert. Az egyik alapkoncepciója a játéknak ugyanis az, hogy nem csak az ősi falak közül kell a játék végére megszabadulnunk, de a tőlünk merőben különböző természetű, de ugyanabban a szorult helyzetben lévő vadállathoz vezető rögös utat is be kell járnunk, ami által a két szereplő egy idő után egyenrangú és elválaszthatatlan társakká lesznek. Amikor erre rájövünk, minden könnyebb lesz, és talán azt is észrevesszük, hogy Trico legalább annyira idomítja a játékost, mint mi őt, ami döbbenetesen élethű, önálló személyiséggel rendelkező karakterré teszi ezt a kis makacs dögöt. Algoritmusok és scriptek valóságos mágiája dolgozhat a lény tollas felszíne alatt, mert az néha teljesen váratlanul olyan dolgokat művel, amivel újra és újra csodálkozásra késztet. Ezek a pillanatok egészen elképesztő, eddig játékban soha nem látott jelenetekkel szolgálnak a végigjátszás során.

forrás: Supernatural Movies

Nem lenne fair dolog nem megemlíteni a játék valódi hibáit, amik jórészt a közel tíz éves fejlesztési időből eredeztethetőek. Nem lehetetlen, de komoly erőfeszítéseket igényel ráérezni a kamerakezelésre és a fiú irányítására, amiknek köszönhetően leginkább a szűkebb tereken való navigálás okoz majd fejfájást. Grafikailag a The Last Guardian – akárcsak Ueda frissen felújított klasszikusa, a Shadow of the Colossus – egy páratlan művészi alkotás. A hihetetlen méretű tereken, a nem emberi léptékű mélységek és magasságok közt a játékos porszemnek érzi magát, amit egy enyhébb fuvallat is lesodorhat a sziklákról.

Ezeket a fiú által bejárhatatlan távolságokat Trico segítségével fogjuk áthidalni, egyszerűen felkapaszkodva a hátára, ráhagyva az ugrálások és mászások nagyobbik részét. Itt viszont megint előjön pár technikai kiforratlanság hiszen néha kifejezetten ügyetlenül van megoldva a lény hátán való kúszás-mászás. Ugyanilyen frusztráló pillanatokat okoznak majd az időközönként elkerülhetetlen harcok, amik elől a fiúval csak elmenekülni tudunk, megint csak Tricora hagyva a piszkos munka nagy részét. Ezen apró technikai bakik azonban ne szegjék a kedvünket, a végén ez mind mit sem fog számítani.

forrás: Supernatural Movies

A tény, hogy a The Last Guardian fejlesztése majd’ tíz évet ölelt fel, a még a szokásosnál is kénkövesebb “development hell”, valamint a célplatform időközbeni generációváltásának számlájára írható – szerencsére a végeredményen ez mit sem változtat. Az élmény, amit a játék során kapunk, semmihez sem hasonlítható, az utolsó egy órájában pedig megkockáztatom, hogy a videojátékok egyetemes történetének talán legszebb pillanatai peregnek majd a szemünk előtt – japán gyökereihez híven elhagyva minden felesleges sallangot, kristálytisztán, okosan közvetítve, letaglózó erővel. Így a The Last Guardian valami önmaga játék valóján túlmutató élménnyel gazdagít, és ez nagyon ritka.

Értékelés: 95/100

Végigjátszva egy PS4 Pro-n.

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] Félelmetesen hatásos, hogy a játék központi karaktere milyen erővel váltja ki a játékosban az empátia érzését, szinte kikerülhetetlenül. Nem sok olyan virtuális karakter létezik, amelyik képes erre. A felszín alatt megbúvó szimbolikájával, a Senua-t játszó Melina Juergens megrázó motion-capture alakításával, kíméletet nem ismerő brutalitásával, és ezzel kontrasztban a megváltó erejű katarzisaival a Hellblade olyan érzelmi rétegeibe is eljuthat az arra fogékony játékosoknak, ami ezen a platformon szinte teljesen ismeretlen élmény, és általuk az olyan fantasztikus játékok mellé emelkedik, mint az Uncharted 4 vagy a The Last Guardian. […]

  2. […] Félelmetesen hatásos, hogy a játék központi karaktere milyen erővel váltja ki a játékosban az empátia érzését, szinte kikerülhetetlenül. Nem sok olyan virtuális karakter létezik, amelyik képes erre. A felszín alatt megbúvó szimbolikájával, a Senua-t játszó Melina Juergens megrázó motion-capture alakításával, kíméletet nem ismerő brutalitásával, és ezzel kontrasztban a megváltó erejű katarzisaival a Hellblade olyan érzelmi rétegeibe is eljuthat az arra fogékony játékosoknak, ami ezen a platformon szinte teljesen ismeretlen élmény, és általuk az olyan fantasztikus játékok mellé emelkedik, mint az Uncharted 4 vagy a The Last Guardian. […]