„Nem kell mindig óriási dráma, hogy bevonódhassunk. Ilyen az emberi természet." - Thomas Hellum Interjú - Corn & Soda

„Nem kell mindig óriási dráma, hogy bevonódhassunk. Ilyen az emberi természet.” – Thomas Hellum Interjú

Március 3-án rendezték meg a Think:Nordic konferenciát. A rendezvény célja elsősorban fontos társadalmi problémák bemutatása, illetve azok lehetséges megoldásainak ismertetése volt az észak-európai országok példáján keresztül.

thomas hellum interjú

Forrás: Sajtóközlemény

A Skandináv Ház rendezésében öt külföldi előadó tartott előadást saját területéről. A meghívott vendégek Magnús Karl Magnússon (Izland) kutatóorvos és egyetemi professzor, Lasse Schelde (Dánia) építész és várostervező, Rasmus Ekholm (Finnország) startup-szakértő, Thomas Hellum (Norvégia) televíziós producer, valamint Mattias Goldmann (Svédország) klímaszakember voltak.

A rendezvény előtt lehetőségünk nyílt elbeszélgetni Thomas Hellum televíziós producerrel. Thomas 1992 óta a norvég közszolgálati csatorna producereként dolgozik, és többek között az ő nevéhez is fűződik a Slow TV, amelyet gyakran csak a „világ legunalmasabb televíziójaként” emlegetnek. A műsor koncepciója szerint hosszú és unalmasnak tűnő eseményeket mutatnak be valós időben. Így született meg az első adás 2009-ben, amely a Bergen-Oslo vonalon közlekedő vonat több mint 7 órás útját közvetítette élőben. Őrültségnek hangzik? Az is. Ennek ellenére a műsor óriási sikert aratott az országban, a populáció 20%-a követte figyelemmel az első műsort.

A Slow TV azóta számos adáson van túl, köztük a Bergen-Kirkenes hajóút bemutatásán is, amelynek menetideje 134 óra. A Slow TV 2011-es témája ezzel be is került Guinness Rekordok Könyvébe, mint a világ leghosszabb élő adása, letaszítva ezzel a korábbi csúcstartót a maga – immáron nevetségesnek tűnő – 13 órás műsoridejével. Ezzel a módszerrel olyan témákat is képernyőre vittek, mint a pulóverkötés hosszadalmas folyamata, vagy a horgászat izgalmai, ahol csupán az adás harmadik órájában lett meg az első kapás.

A koncepcióról, az ötlet eredetéről, a műsor sajátosságairól és hasznosságáról beszélgettünk a Slow TV producerével:

Thomas Hellum // Forrás: Sajtóközlemény

Beszéljünk először a mottójáról, ami így hangzik: „Az élet akkor a legjobb, ha egy kicsit furcsa.” Miért ez a mottója?
Azért, mert mindig is ez volt az irányelvünk az új projektek kapcsán. Ha azt mondjuk egy ötletre: „Nem. Ez túl nagy őrültség. Ezt nem lehet megcsinálni.” – és nevetünk rajta, akkor már sejtjük, hogy talán más embereknek is ez lesz a reakciója, és nem is annyira elvetélt ötlet. Pontosan azért csináljuk, mert azt gondolják róla majd, hogy őrültség. Azért, mert tudjuk, hogy a miénk kiemelkedik majd a műsorok tömkelegéből. Ha az élet csak a mainstreamről szólna, és folyton ugyanazokat csinálnánk, unalmas volna. Az élet akkor a legjobb, ha egy kicsit ki van tekerve, és néhány dolog nem úgy van benne, mint ahogy gondoljuk, hogy kellene; ezt értem furcsa alatt. Olyannak kell lennie, ami egy kis támogatást nyújt, megnevettet vagy különböző érzéseket indít el benned. Valami, ami kiemel a napi rutinból.

Nem arról van szó inkább, hogy az élet nem furcsa önmagában, inkább a műsorok furcsák ehhez képest általában? Hiszen szerkesztik, megvágják őket.
Egy megszerkesztett műsor is el tud mondani valamit az életünkről természetesen. A Slow TV egy olyan idővonalon fut, ami nincs szerkesztve. A sztori ez esetben a nézőre van bízva, de természetesen e mögött is csak producerek állnak, akik eldöntik, hogy mit mutatnak meg és mit nem. Egy hagyományos műsorban kivágják az unalmas részeket. A Slow TV ezeket is megtartja az érdekes pillanatok mellett. Csak itt éppenséggel neked kell eldöntened, mi izgalmas és mi nem az. Ez csakis a nézőn múlik, nem a produceren. Hiszen honnan tudhatnánk előre, melyik pillanat lesz érdekes? Nem tudjuk, mert ilyen az élet.

S ha már ez a konferencia Skandináviáról szól, mit gondol, mennyiben jellemzi ez a fajta gondolkodás a skandináv embereket?
Ezt nem tudhatom biztosan. Annyit mondhatok, hogy a csatorna, ahol dolgozom (NRK – szerk.), egy meglehetősen nyitott csatorna. Nyitottak a furcsaságokra, de a hibázás lehetőségére is. Példának okáért tavaly ősszel volt egy meeting, aminek a témája az volt, hogy hogyan véthetnénk még több hibát. Az az elképzelésünk, hogy ha soha nem hibázol, akkor nem is próbálkoztál eléggé. Ha folyton csak a biztonságos dolgokat léped meg, akkor nem fogsz előbbre jutni. Ezáltal pedig – ha képes vagy vállalni a kockázatot – nyitottabb leszel elfogadni mások hibáit is. Mert szembesülnöd kell azzal, ha valami félresiklik, és ebből megtanulhatod, hogy okulni is lehet belőlük, hogy legközelebb mit kell máshogy csinálnod. Azt gondolom, a Skandináv országokban megvan ennek a kultúrája; egyfajta nyitottság arra, hogy elfogadjuk mások hibáit, ami abból fakad, hogy az emberek maguk hozzák meg a döntéseiket. Ha magad hozol döntéseket, csak rajtad áll, hogy megjutalmaznak vagy kritikával illetnek. Nem feltétlenül csak a munka világára gondolok itt, de a munkakultúránk is ilyen Norvégiában. Nem függünk annyira a főnökeinktől, akik megmondanák, mit és hogyan tegyünk. Lehetőség van kibontakoztatni a saját elképzeléseidet.

Látja ennek a jeleit más kulturális termékekben? Elég ha csak a skandináv filmekre gondolunk például, amelyeknek egészen különleges, mondhatni furcsa atmoszférája van.
Hogy ez skandináv sajátosság-e, azt nem tudom. Annyit mondhatok csak, hogy egy nagy tábla előtt állva egy meetingen, ötleteket gyűjtögetve sosem születhetnek meg az igazán őrült ötletek. Sokkal könnyebben jönnek egy pohár sör mellett, ha mondjuk, pár ember osztja meg az ötleteit. Ehhez elengedhetetlen persze, hogy a csoport többi tagja bízzon az effajta módszerben. Vállalni kell a kockázatot.

Ez vezetett a Slow TV-hez is?
Igen. Egy igazán őrült ötlet. Amikor először felvetettük a 7 órás vonatút ötletét, a felelős szerkesztő (commissioning editor – szerk.) nevetett, mert nem értette, hogy mit akarunk. Megvitattuk, és arra jutottunk végül, hogy a kérdés nem az, mit kockáztat meg ezzel az NRK, hanem az, hogy mit veszíthetnek azzal, ha nemet mondanak egy ilyen őrült ötletre. Ez a dilemma sokkal nagyobb, mint az, ha egy műsor félresikerül. Végső soron ez csupán egyetlen éjszaka, a maradék 364-ben továbbra is mehetnek a hagyományos programok. Ez volt az igazán nagy kockázat. Emiatt adták meg az engedélyt. Megbíztak bennünk, és hagyták, hogy tegyük, amit helyesnek látunk.

Mi volt az a fő elem, ami miatt azt gondolta, hogy valóban sikeres lehet ez az ötlet?
Nagy csapatban voltunk éppen, ebéd közben tárgyaltuk ki az ötleteinket, és egy kollégám vetette fel, hogy csináljunk egy rádióadást Norvégia 1940-es német megszállásának emlékére. Vonjunk be újságírókat, készítsünk riportokat, helyszíni tudósításokat, mintha éppen aznap történne meg. Kiváló ötlet volt, de sajnálatos módon csak két hét volt hátra az évfordulóig, ezért nem lett volna kellő időnk rá. Viszont a beszélgetés haladt tovább ezen a vonalon: vajon milyen történetet lehet még elmesélni valós időben? És mivel éppen egy hagyományos dokumentumfilmet készítettünk erről a bizonyos vasútvonalról, amely száz éves volt ekkor, arra jutottunk, hogy ezt kellene megmutatunk élőben. Persze nevettünk rajta. Néhány pohár sör után mindig felvetődnek meredek ötletek, amiket aztán el is felejtünk. Ám erre másnap is emlékeztünk. Volt benne valami, hiszen még másnap is nevettünk rajta. Igen, furcsa volt. Emiatt még többet beszéltünk róla, és végül beavattuk a szerkesztőket, akik szintén nevettek rajta.

Szóval innen lehet tudni, hogy jó az ötlet?
Igen. Műsorkészítőként – főleg egy tévécsatornánál – olyan sztorit kell találnod, ami mellett az emberek elköteleződhetnek. A nevetés is egy módja az elköteleződésnek. Persze ez működhet a dühvel, izgalommal, bármivel. De a nevetés mindenképpen egy megfelelő összetevő, hogy az emberek nézzék a műsorod.

Ön az NRK-nél dolgozik, ami a norvég közszolgálati tévé. Ha arra gondolunk, hogy a közszolgálati tévéknek milyen feladataik vannak – röviden: szolgálni a közjót –, mit gondol, a Slow TV mennyiben látja el ezt a funkciót?
A legtöbb műsor – a vonat- és a hajóút például – megmutatja az országunkat olyan embereknek, akik sosem jártak az ország másik felében vagy nem engedhettek meg maguknak egy hajóutat. Itt azonban ők is utasként szállhatnak fel anélkül, hogy bármibe is kerülne. Annyi a dolguk, hogy nézzék a műsort, s maguk is utasokká válnak. Általában ezek az utak több ezer euróba is kerülhetnek. Ez is egy módja, hogy visszaadjunk valamit az embereknek. Valamint visszaadjuk a történetet is. A történetet valamiről, amiről azt gondoljuk, megéri: a közös kultúránkról. Kötés, halászat stb. Ezt kellene követnie a közszolgálati csatornáknak, történeteket mesélni a közös kultúráról. Az NRK-nél egyébként is nagy hagyománya van az edukációnak. A 60-as évek óta számtalan edukációs műsora volt, hogy tanítson, felemeljen, rámutasson olyan kulturális értékekre, amikről úgy hisszük, mindenkinek tudnia kell. Mondhatjuk, hogy az edukációs televízió koncepciójára építkezünk. Néha pedig kihasználjuk a norvég emberek sporthoz való kötődését. Például ahogy feszülten figyelnek egy merev képet, várva, hogy az erdőből előbukkanjon egy síelő.

Valójában akkor a fantáziának is komoly szerepe van. Hiszen a néző rá van kényszerítve, hogy hosszú percekig nézzen valamit, aminek látszólag nincs jelentősége.
Néhányan múzeumokba járnak, mert ha egy képet sokáig néznek, az hirtelen kitágul. Olyan részleteket is felfedezhetnek, amelyeket nem tudnának, ha csak elhaladnának mellette. Ugyanez a helyzet a Slow TV-vel. Minél tovább figyeled, ahogy különböző dolgok bukkannak fel a képernyőn, annál több gondolat ugrik elő a fejedben is. Eszedbe juthat a gyerekkorod vagy éppen az, hogy hova utazz el a következő nyáron. Ehhez ugyan túl kell lépni a kezdetekkor a saját türelmetlenségeden. Ott kell ülnöd és nézned, hogy kíváncsi lehess. Nem is feltétlenül szükséges dráma ahhoz, hogy érdekes legyen végül. Gondolj egy légyre, ami az asztalodon mászkál. Még ennek is megvan a maga feszültsége. Vajon merre megy tovább? Ott kint az emberek épp megpróbálnak átkelni az út túloldalára ebben a nagy forgalomban, ez is izgalmas. Nem kell mindig óriási dráma, hogy bevonódhassunk. Ilyen az emberi természet.

Említette korábbi interjúkban, hiszi, hogy ez a műsor működhet más országokban is.
Igen. Nem gondolom, hogy a norvégok sokban különböznének más emberektől. De nyilván Magyarország esetében egy más történetet kellene elmondani. Én nem tudok sokat a magyar kultúráról, szóval nem tudom most megmondani, mi lenne a helyes koncepció. Most csak egy klisével tudok előrukkolni, mint például végigkövetni a Duna magyarországi vonalát. Meg kellene találni azt, ami bele van írva a magyar kultúrába. Kell hogy legyen valami közös, hiszen egy közös országot alkottok. Minden országnak megvan a maga története, amit el kellene hogy tudjon mondani egy Slow TV-féle módszerrel. Viszont teljes hosszában és főműsor időben kell bemutatni akkor, reklámok nélkül. Dániában például egy kétórás vonatútról szóló műsort vasárnap este fél 6-kor tűztek képernyőre. Azt hiszem, ezzel már eleve megüzenték a nézőknek, hogy nem annyira fontos.

Miért jobb a tévében követni egy ilyen eseményt? Hiszen ma már jobbára minden elérhető az interneten?
Van valami abban, ahogy a készülék előtt ülsz, és tudod, hogy emberek százai, ezrei nézik épp ugyanazt. Csak most. Mintha egy közösség volnátok. A Youtube-bal ez esetben az a probléma, hogy ott mindenki kedve szerint fogyaszt tartalmat. Ez a varázs elveszik.

Tud róla, hogy átvették más országok is az ötletet?
Néhányan, igen. Nagy-Britanniában kísérleteztek vele, és azt hiszem, Ausztráliában is. Néhány ország már meg merte lépni ezt, a többi pedig általánosságban nagyon érdekesnek tartja. Nagy-Britanniában a nézők aránya nagyon jó volt. De a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy ugyan Slow TV-nek hívták ők is, de kétórás volt a műsor. Számomra ez semmi. Természetesen ez is szokatlan és újszerű volt. A nézők száma pedig a duplája volt, mint általában. Ebben az értelemben sikeres volt.

Mi a következő téma, amit szeretnének bemutatni?
Idén júniusban lenne 175 éves Edvard Grieg zeneszerző. Erre az alkalomra összegyűjtjük az összes zeneművét egy műsorhoz. Ez 28 óra összesen. Nekünk, norvégok számára ez egyfajta filmzene. Norvégia filmzenéje Edvard Grieg. Ez a terv. Nem szükségszerűen vicces, de egy szép gesztus. Egy újabb történet, amit megéri elmondani.

Köszönöm az interjút!

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: