Történelem, történet nélkül - A pontlövész könyvkritika

Történelem, történet nélkül – A pontlövész könyvkritika

Egyszer volt, hol nem… Napóleon

1792-ben járunk, a vértől pirosló Franciaországban. Az ország a feje tetején állt, a királypártiak és a köztársaságiak közötti helyzet elharapózott. La Fayette börtönben sínylődik, szabadulását követően pedig örökre deportálják szülőföldjéről – hősünkké tehát a szabadlábon lévő Szalma Jason válik, aki az olvasót a történettel, La Fayettet pedig Franciaországgal tartja folyamatos összeköttetésben.

Nagyjából ennyi is, amennyit a könyvről zanzásítva össze lehet foglalni. Általában nem tartanám tanácsosnak kizárólag második kötetről beszélni az első nélkül, de jelen esetben egy olyan történetről van szó, aminek mind az előzményét, mind a következményét ismerjük. Ha nem is mélyrehatók az ismereteink, de kollektívan Napóleon mindenkinek rémlik.

Hova lett a címszereplő?

Bevallom, kissé zavarba hozott ez a könyv. Az első része, a Megölni a királyt az volt, aminek látszott: nagyon részletes, történelmileg hiteles, ám a valóságnál kissé színesebb regény mindenki kedvenc franciájáról. A folytatásban La Fayette jóformán alig kerül a „színpadra”, sőt, a könyv második felében a jelenlegi főszereplőnk és az első regény mesélője, Szalma Jason is kikerül a rivaldafényből. Érthető, hogy egy előbb bebörtönzött, majd száműzött személy nem igen lehet hiteles szószólója a francia forradalomnak, végső soron azonban nem La Fayette a címszereplőnk? Nos ebben a regényben valóban csak annyi marad.

De hogy teljesít a poszter-férfi nélkül a könyv? Az első felében nem rosszul: Szalma Jasonnel történik az élet, zajlik körülötte a forradalom. Ebben a szakaszban valóban regényről beszélhetünk, méghozzá jóról. Szalma Jason nem csupán átsuhan a történelmen, hanem a részévé válik, miközben emberhez méltón a saját jólétéért is folyamatosan küzd. Egy érdemes férfi érdekes életét követhetjük nyomon, ami valóban megérdemli a figyelmet és remekül illeszkedik a korszakba.

A másodikkal mindig baj van

A könyv második fele már kissé csalódás volt, ha úgy veszem, hogy egy regényt olvastam. A karakterek csaknem kiíródnak az eseményekből és lassan, de biztosan a történelem veszi át a főszerepet. Ez nem feltétlen lenne probléma. Izolde Johannsennek megvan a tehetsége hozzá, hogyan legyen egyszerre színes és hiteles. Nem az orosz realistákra jellemző nyomott őszinteséggel, de lehengerlő pontossággal mutatja meg a 18. század brutalitását. Előadásában, ha kissé túlrészletezve is, viszont érthető láncolattá válik a történelem e kusza, merényletekkel, tervekkel és rémségekkel átszőtt időszaka. Ennek ellenére éreztem kissé keserű szájízzel tettem le a könyvet, mert inkább hatott történelemnek, mint történetnek.

Konklúzió

Mindent összevetve nem mondanám, hogy rossz A pontlövész, ellenben nem is olyan jó, mint amilyenre számítottam. Akinek tetszett az első része, annak a második rész lapossága ellenére is ajánlom, mert folytatásként megállja a helyét és a hiányosságok ellenére pontot tesz minden i-re. Azoknak, akik szeretnek mélyen és szenvedélyesen elmerülni a részletekben és érdeklődnek a korszak vagy a francia forradalom iránt, azt mondom bátran olvassák el, mert számukra gyönyörűség lesz.

Ez is tetszeni fog...