Végül mit sem számít? - Corn & Soda

Végül mit sem számít?

Amint az ismeretes, Chester Bennington, a Linkin Park énekese a tegnapi nap során 41 évesen önkezével véget vetett életének. Rajongók milliói gyászolják őt.

chester bennington

Forrás: Bleedingcool.com

Amikor szembesültem a hírrel, bennem is felszakadt valami rossz érzés. Noha meglehetősen régóta nem vagyok már aktív követője az együttesnek, mégis úgy éreztem, hogy ez a tragédia valahogy hozzám is elér. A szociális médiát figyelve pedig arra lettem figyelmes, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Persze nem arról van szó, hogy ekkor szembesültem azzal, hogy életem első és – immáron biztosan – utolsó lehetőségéről lecsúsztam, hogy élőben hallhassam a Linkin Parkot néhány héttel ezelőtt. Valamint nem is arról az álszent empátiagenerálásról, ami általában zajlik a sztárok halálhírekor. Arról van szó, hogy ez volt az első alkalom, amikor nem találkoztam fanyalgó kommentekkel, nagy-nagy megmondásokkal, ahol az emberek lehordják a Chestert gyászoló tömegeket, hivatkozva az álszenteskedésekre vagy arra, hogy nem is ismerték az énekest. (Igaz, az én ismerőseim köre közel sem reprezentálja a világot, sajnos, de engedje meg az olvasó, hogy egyéni percepciók alapján vonjam le a következtetéseket.) Egy szó, mint száz: a tömegek egyöntetűen gyászoltak és borultak ki.

Emiatt kellett feltennem a kérdést, hogy vajon miben volt ő más, mi az oka annak, hogy kortól és nemtől, stílustól és mindentől függetlenül nyilvánították ki részvétüket emberek? Talán azért, mert példás ember volt magánéletében? Talán azért, mert nagyszerű hangja volt? Ugyan. A bánat, úgy gondolom, a Linkin Parknak és annak az eszméletlen hatásnak szól, szólt, amelyet elértek karrierjük során, rajtuk keresztül pedig a rajongók önnön szubjektumuk kicsinyke darabjának elvesztéséért. (Felteszem, David Bowie halála hasonlóképp hatott az idősebb generációkra. Erre nem volt rálátásom.)

Egy bizonyos kortól kezdve mindenkinek volt Linkin Park korszaka. Egyszer, ha csak egy pillanatra is, de mindenkit, aki találkozott velük, megbabonázott az az utánozhatatlan érzés, amit a Linkin Park hallgatása okoz. De mi volt ez a robbanás, amit a banda felbukkanása jelentett a 2000-es évek elején? A legelső, ami igazán szembeötlő volt, az a hihetetlen eklektikusság, amit egy számon belül tudtak létrehozni. Elektromos dobra ránehezülő scratchelés, miközben egy melodikus zongorabetéttel karöltve szól a metálos, agyontorzított gitár, Mike Shinoda rapversszakaiból pedig hirtelenül átkapcsol Chester gyermeki éneklése egy vad, orkánerejű üvöltésbe. Eget rengető élmény, hiszen talán elsőként egyesítettek olyan műfajokat, amik korábban szétzilálták a fiatalokat különböző stílusokra. S ekkor, varázsütésre, a Linkin Park valami olyasmit teremtett, ahol nem volt többé szükség behatárolni magad, hogy ki is vagy, melyik szubkultúrához tartozol, miben is hiszel. A Linkin Park pontosan ezt az önkereső attitűdöt ragadta meg a gyökerénél, és egy kamaszodó, ajtócsapkodó fiatal haragjával egyesítette őket, s vált nemzedékek hangjává. Egyszerre volt menő, dühös és kétségbeesett, egyszerre karmolt és egyszerre húzódott vissza. Sebezhető és sebezhetetlen volt egy időben, nem szégyellte a szorongást vagy a menekülést. Nem akart kiszakadni a társadalomból, új utat mutatni, csak rávilágítani, hogy ha lehetne, ők megtennék. A heves érzelmeket olyan távlatban tudta feltárni, ahogy azt korábban csak egészen máshogy tudtuk elképzelni. Hullámzó, egyszer fent, egyszer lent világával a hétköznap minden szegmensébe beilleszthető volt. Ezért tudott olyan kultuszt kiépíteni maga köré, amely lehetővé tette, hogy több nemzedéken át meghatározó együttese legyen a világnak. Persze nem mellékes sem Chester nagyszerű hangja, sem az, hogy Mike egy rettentő tehetséges producer.

Szóval igen, a Linkin Park észszerű lázongásában nagyon könnyű otthonra lelni főleg fiatalként, de idősebb korban is. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy most sok-sok nemzedéktársam érzi úgy, hogy valami pótolhatatlanul eltörlődött a semmibe. Nyilvánvalóan a gyász szól Chester Bennington tragédiájának is, de úgy hiszem, nem szabad, hogy erősebben szóljon, mint bárki más halála esetén. Az énekes valódi személyét nem ismerhettük, interjúkból és dalokból nem hámozható ki a valódi szubjektum. Megkérdőjelezni nem állhat módunkban semmit vele kapcsolatban. Az egyetlen támpontunk a zene, amellyel megajándékozott minket, s amelyeken keresztül önmagunkhoz juthattunk közelebb. Ezt gyászolhatjuk, ehhez van közünk. Ez a kapcsolat veszett oda, ez a támaszfal omlott le most félig. Félig omlott le, és sajnálatos módon többé nem építhető fel. Be kell érnünk egy félkész támasztékkal.

Chester Bennington megrázó tragédiája ismét ráébresztett minket, hogy az idő elzuhan mellettünk, és ez bizony lesújtó érzés. Chester nemzedékek hangja volt, kitörölhetetlen élmények, megismételhetetlen érzések hangja, akinek hiánya nagyon sokáig érezhető lesz még. Íme, végül mindez mégiscsak számít. Több millió ember a bizonyíték rá.

Ez is tetszeni fog...