Voltam Ibojkánál - Corn & Soda

Voltam Ibojkánál

Oláh Ibolya Voltam Ibojka című különleges, vagy hétféle zenei stílust tartalmazó új lemezéről egy korábbi cikkben már beszélgettem Presser Gáborral. A lemez érdekessége, hogy Ibolya megannyi arca látható-hallható a dalokban, mert minden alkalommal új szerepbe bújik bele, hol többé, hol kevésbé azonosulva azzal. Érdekes volt meghallgatni a „másik felet”, hogyan látta ő a három évet felölelő munkát a dalszerzővel.

Ibolyával egy kávézóban találkoztunk, és legalább annyit beszélgettünk diktafon nélkül, mint vele: karrierről, életről, megélhetésről, Magyarországról. Az interjú után, a kávézóból kilépve mosollyal az arcán integetett vissza az utcai kirakaton át.

Presser Gábor a tehetsége miatt is szívesen ült le vele dolgozni, mikor 2015-ben a Vígszínház oldalában Ibolya erre felkérte.

Fotó: Lettner Kriszta

Oláh Ibolya: Nyílt napok voltak a Vígszínházban, és Pici bácsi ült jókedvűen az utcai padon, én meg odamentem hozzá, iszogattam, beszélgettünk. Megkérdeztem, dolgoznánk-e együtt egy kicsit, ő azt válaszolta, viccesen, hogy nem. Aztán két hét múlva felhívott, hogy menjek be a Vígszínházba. Ez 3 éve volt. Előtte 2004-2005-ben dolgoztunk együtt.

Corn and Soda: Milyen volt vele dolgozni?

OI: Nehéz, hogy őszinte legyek. Nagyon izgalmas volt. Nagyon maximalista és tudatos ember, nagyon tudja, mit akar. Jó pedagógiai készséggel van megáldva, tudja, hogy kell az emberhez szólni.

C&S: Ismert téged, szerinted, ha személyre szabott színpadi estet mert írni neked?

OI: Pici bácsi úgy szokott fogalmazni, hogy az által ismert meg engem, hogy együtt dolgoztunk a hároméves munkafolyamat során. Mindig kérdezik őt, milyen Ibolya, hogy lehet vele dolgozni. Azt mondja, amit tapasztal, hogy nagyon könnyedén, nagyon jó vele, nem érti, mi a bajuk velem, mivel tökéletesen működik az összhang. Pedig abban az időben, amikor ezt elkezdtük, nem volt könnyű Pici bácsinak: akkor betegeskedett Somló Tamás, akivel nagyon jó barátok voltak.

C&S: A dalok terén teljesen egymásra találtatok? Vagy volt némi egyet nem értés, mi kerüljön rá a cd-re?

OI: Mindig nagyon nyitott volt. Elmondta, hogy Ibojka, ami nem tetszik, azt nem fogom megcsinálni. Nagyon sok verset olvastam el. Mondtam, hogy ezt is szeretném, azt is szeretném, ő is mutatott, de nem volt semmi kötelező, nagyon szabadon dolgozhattunk.

C&S: Ezekben a dalokban én téged látlak. Szoktál olyat énekelni, ami nem rólad szól, nem te vagy?

Fotó: Lettner Kriszta

OI: Minden egyes dalban van egy női karakter, ami nem feltétlenül én vagyok, hanem belebújok. Ezt nem lehet tanítani. Valaki tanulja, mégsem tudja megcsinálni. Én kifinomult érzékkel tudok dolgokat megközelíteni, és azokban a dalokban önazonos tudok lenni. Ez nem egyszerű. De csak akkor tudok azzá válni, ha belebújok. Ezáltal nagyon hasonlítanak bizonyos dalok az egyéniségemhez.

C&S: Presser Gábor említette a Jó éjszakát című dalt, amely Sulyok Máriáról szólt. Az miért nem került fel a cd-re?

OI: Nem éreztem. Próbálgattuk – nem vetettem el. Mondtam, hogy adnék neki egy esélyt. Aztán mindketten úgy éreztük, ez nem fog menni. Volt egy pár dal, amellyel nem tudtam azonosulni: nekem nagyon fontos a harmónia, az, hogy hogy milyen hangvételű a dal, milyen a szövege.

C&S: Előszóban olvastam, hogy csiszolhatatlan gyémánt vagy – miért?

OI: Pici bácsi úgy mondta, hogy nem könnyű darab és csiszolhatatlan. Mert olyan fajta kincs van bennem, amelyet nem lehet mindenkinek érteni. Olyan dolgokat csinálok, ami szinte már nem evilági. Ezt onnan tudom, hogy nagyon sok kritikus így lát. A költők szólalnak meg hasonlóképpen. Azt a fajta réteget tudom megmozgatni, például, a művészvilágot, akik tipikus művészek, költők vagy festők. Persze, az is meghallgatja, aki nem ilyen. Nagyon sok olyan ember létezik a világban, akik amellett, hogy érzékenyek és megvan a saját fájdalmuk, érzik a mérhetetlen fájdalmat és mélységet a dalaimban, miközben hallják a hangomat, mégis másképp látják-hallják meg a dalban, mint én.

C&S: A dalokban rengeteg érzelmet vonultatsz fel. Színpadon kívül is ennyire emocionális vagy?

OI: Igen. Egyrészt én egy nagyon sokoldalú ember vagyok. Nagyon szeretek mosolyogni, bolondozni, viszont elég érzékeny is vagyok. Amikor egy mély lelki fázisban vagyok, mint mondjuk a lemez készítésekor, akkor minden nagyon nehéz. Van, hogy ha hangosabban mondanak valamit, elsírom magam, vagy ebéd közben sírom el magam, vagy reggel arra ébredek, hogy sírok. Ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat lehet érezni a dalaimban. Minden egyes dalba beledöglik az ember, legalábbis én. Ez a sírás is ennek a lemeznek a velejárója volt, nagyon megviselt. Mivel tudod, hogy nagyon-nagyon szép és meghatározó dolgot csinálsz, óhatatlan, hogy kicsit megborul a lelked, elméd, annyira benne vagy ebben a munkában. Volt olyan dal, amiben gyakorlatilag megírta a halálát a költő, és nem tudtam rá felkészülni, mert mindig elsírtam magam. Ez alatt a 3 év alatt egyszer szidott le Pici bácsi, mert nem ment a dal. Ezt picit túlzásnak is éreztem, mert nekem kell azt átélni. Szép Ernőtől a De szégyen élni például nagyon nehéz dal. Mondjuk ki, az egész nem könnyű hangvételű anyag, az ember lelkét megroggyantja. Bele is fogytam.

C&S: Közelebb kerültél Presser Gáborhoz a munka során?

OI: Nagyon megszerettem, és azt gondolom, ő is engem. Nem tudom elképzelni, hogy még egyszer eltűnjön az életemből. Fontos emberekké váltak számomra: ő is, párja is. Neki abban az időben muszáj volt sokat dolgoznia, mert nehéz volt megélnie azt, hogy elmennek körülötte. Ő sem fiatal már, meg kell szoknia, hogy a barátai meghalnak. Azt mondta, úgy érzi, a Padlás után ez a második, amire azt mondja, „életem gyümölcse”. Biztatott, hogy én is legyek büszke, mert nélkülem nem lehetett volna ilyen. Próbálta ezt más előadókkal is, de nem adták vissza neki ugyanazt. Volt az Ibolyántúl című előadásomon és megemelte a láthatatlan kalapját, mikor gratulált. Akkor megihlettem. Nagyon szeretem a sanzont, Edith Piaf ide is van tetoválva a nyakamra, de rengeteg műfajt hallgatok, és jó kipróbálni magam ezekben. Operaénekes nem tudnék lenni a hangommal. Meg kellett találnom azt a fajta technikát, amivel egy ilyen vagy olyan dalt megcsinálhatok jóra. Pici bácsi nagyon szereti a füstös hangomat, de nem mondja ki, ha jó valami, csak a szája félig elmosolyodik. Ritkán, a lemezkészítés folyamatának végén azt mondja nekem, hogy nagyon jól dolgoztál, Ibojka, köszönöm. Rengeteg mindenben hasonlítunk, maximalisták vagyunk mindketten. Van olyan, hogy amire ő azt mondja, jó, arra én azt mondom, lehet ennél jobb – megpróbálhatom, Pici bácsi? Ő erre azt válaszolja, persze, Ibojkám. Ezeket értékeli, mert utána tényleg jobb lesz. Van úgy, hogy egy dalt egy hétig nem hallgatok meg, mert úgy érzem, nincs még rendesen hangszerelve, utána viszont hallom, hogy nagyon jó.

Fotó Lettner Kriszta

C&S: Gitározni nem akartál a lemezen?

OI: Nem, ez most nem került szóba.

C&S: Kedvenc dal a lemezről?

OI: Nincs kedvenc. Mindegyik az. Minden egyes dal emlékeztet valami apró, pici dologra a munkából, ami fűződik hozzá, és még értékesebbé teszi azt.

C&S: Mik a jövőre vonatkozó terveid?

OI: Az együttesemmel szeretnék egy kicsit többet koncertezni, dolgozni, dalokat írni. Próbálunk kicsit művészibb dolgokat nyújtani, és úgy tűnik, jól veszi a közönség. Mosolygunk a színpadon, mert szeretjük egymást és szeretjük, amit csinálunk. Ezt érzi a közönség.

C&S: Lehet úgy élni ma Magyarországon, hogy nem vagy „megfelelő fehér ember”?

OI: Nem, nem. Ez ma lehetetlen.

Ez is tetszeni fog...