Westworld évadkritika - pótoljuk, amivel adósok maradtunk - Corn & Soda

Westworld évadkritika – pótoljuk, amivel adósok maradtunk

westworld-16-1200x800

Fotó: Twitter

A Westworld sorozatról eddig csak egy pilot kritikát olvashattatok nálunk, de most íme a mi évadkritikánk az egyik legjobb tavalyi sorozatról.

Azt, hogy miért csak most, inkább hagyjuk. Lusták vagyunk és csúnyák, ez van. Koncentráljunk inkább a lényegre, ami a tudatra ébredő robotok története.

A sorozat már december elején véget ért, így ennyi idő távlatából, mikor újragondolom a sorozat eseményeit, már másképp tudok rájuk, illetve magára az egész évadra nézni. Nincs már meg bennem az izgalom, az a kellemes érzés a gyomromban, amikor befejeztem a sorozatot, és már a sokkhatás is rég elmúlt, amit az évadzárótól kaptam, mégis még mind a mai napig emlékszem rá, hogy mikor véget ért, csak ültem és meredten bámultam a stáblistát, mert annyira letaglózott.

Szóval sok idő eltelt már és az is felmerül bennem, hogy ennyi idő után ugyan ki fogja elolvasni soraimat, mégis inkább ezt írom szerda este, minthogy a Szulejmánt nézzem, ugyanis annál még egy tökönrúgás is kellemesebb szórakozás, de megint elkalandoztam.

A kiinduló pontokból, amikről a pilot kritikában írtam, egy tudatosan és jól felépített kerek történet felé haladtunk részről részre, még ha ez időközben, leginkább az elején nem is úgy tűnt. Többfelől is azt hallottam vissza a Westworld-ről, hogy az első három-négy rész gyakorlatilag ugyanazt mesélte el újra és újra. Bizony kellett némi kitartás ahhoz, hogy a katarzisig érjünk, de megérte, ugyanis végül még az érzet, hogy az elején egy helyben állunk is értelmet kapott.

A történetet mind a robot, mind az alkotóik szemszögéből is végignézhettük. Minden egyes szereplő háttértörténete alaposan ki lett dolgozva, ami miatt végül a motivációikat megérthettük. Na, itt jön most egy büdös nagy SPOILER! szóval aki még nem nézte végig a sorozatot az most itt hagyja is abba a cikk olvasását.

Az írók képesek voltak arra, hogy minden nézőt egy egész évadon át megvezessenek és csak a végén mutassák meg nekünk azt, hogy mindaz, amit végignéztünk két különböző idősíkon történt. Míg mindenki a pofánkba tolt misztikumokkal – miszerint ki ember és ki robot, kicsoda lehet Arnold – volt elfoglalva, addig ők sunyiban a háttérben apró utalásokat rejtettek el az eltérő idősíkokról, valamint magáról Arnoldról is, akinek a személye maga is egy hatalmas csavar volt a történetben.

bernard

Fotó: Twitter

Egyszerűen felrobbant az ember agya, ha belegondolt, és nem pusztán az olyan csavaroktól amiket senki sem látott előre, hanem attól a részletességtől, ahogyan ezt tették. Példának megemlíteném a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának metaforáját, aminél szebb hasonlatot sorozatban még nem igazán láttam. Plusz őszintén be kell vallanom, hogy nekem is csak ekkor esett le, hogy az a kép valóban egy emberi agyat ábrázol.

Amennyiben mindezekhez még hozzáadjuk a hibátlan hangulatfestő zenéket, amelyek többször is felcsendülnek a kocsma wurlitzeréből, mint a Soundgarden Black hole Sun című száma, valamint a kiváló színészi játékot, kezdve Anthony Hopkins-al és bezárva az utolsó statisztával, aki intésre tökéletes mozdulatlanságba meredt, akkor nem igazán találunk hibát a sorozatban. Oké, talán lehetett volna kevesebb üresjárat, és néhol még dolgozhattak volna a párbeszédeken, de a látvány és a fentebb említettek ezeket feledtetik is.

A cikk végére azért még annyit megemlítenék, hogy nem minden csavar ért totálisan váratlanul, bizonyítván, hogy nem vagyok teljesen hülye. Egyre még idő előtt rájöttem, mégpedig arra, hogy az elcsatangoló kisgyerek Hopkins karakterének a gyerekkori énje.

Értékelés: 90/100 (tíz pont mínusz az említettek miatt)

IMDb: 9.1/10

MAFAB: 92/100

Ez is tetszeni fog...