Sziget 2016 beszámoló

A Sziget fesztivál virágkorát éli, a huszonnégy év alatt sose fogytak el a bérletek ilyen gyorsan, ráadásul nem egy nap teljesen teltházas volt. Gerendai egyre populárisabbra alakítja a fesztivált, még ha ez azt is jelenti, hogy a régi fesztivál zenekarokat egyre inkább felváltják a tátogó,magukra várató dívák és a DJ-k. Azért mi élveztük a Sziget 2016-ot.
Az első, vagyis hivatalosan a -1. nap tipikus beköltözős, fellépők szempontjából félgőzös nap volt. De kezdjük a történetet elölről, mert már a beköltözés is kalandos volt.
A Filatorigát megállónál egy óriási kupac ember várt, és mindenki csak annyi infóval tudott szolgálni, hogy valamiért le van zárva a bejárat, és hogy ne ott tömörüljön a tömeg, már a hévmegállón sem engednek tovább. Kisebb nyomozásba kezdtem, és egy másik várakozótól megtudtam – nem nem a biztibojoktól, rendőröktől,szervezőktől -, hogy a fesztivál területén találtak egy elhagyott táskát, és amíg nem vizsgálták meg, nem engedhetnek be több embert.
Remek, gondoltam, ha minden elhagyott tárgynál kiürítik a fesztivált, igazán kalandos hetünk lesz. Szerencsére ez nem történt meg. Így fél órán keresztül azon szórakoztam,ahogy a rendőrök „Tíz minüt, húsz minüt” szöveggel visszaküldik a külföldi szitizeneket a tömegbe, mert ugyebár minden külföldi tud magyarul számolni.
A kezdeti viszontagságok után egészen gyorsan bejutottunk a fesztiválra, ahol örömmel konstatáltuk, hogy bár a színpadok és sátrak kifejezetten közelebb kerültek egymáshoz, nem feltétlenül nyomja majd el egymást két koncert, a kajafelhozatal idén is színes, az italok se drágultak és WC is van bőven. Ráadásul a látvány minden egyes utcában elképráztatott a feldíszített fácskákkal és díszvilágítással.

Az idén elhunyt Dan Panaitescu – a szervezőcsapat oszlopos tagja -, után elkeresztelt nagyszínpad programját a legendás punkzenekar spinoffja, Marky Ramone’s Blitzkrieg (USA)-je nyitotta, akik meg is alapozták a nap lendületét, sok-sok ismert és kevésbé ismert dalukkal. Mondjuk negyed annyi fiatal lánykát se láttam ugrálni,mint ahányan Ramones pólóban feszítenek a belvárosban nap, mint nap, de ez valahogy nem is lepett meg. Pedig volt „Hejjhóleccgó„, de még What a Wonderful World is, hogy aztán mindenki boldog legyen.
A hangulatot és a tömeget a brit Skunk Anansie emelte magasabbra, és hozta a megszokott őrült formáját. Ők már többször bizonyították a Sziget nagyszínpadán, hogy még mindig megállják a helyüket. Az énekesnő olyan lendülettel veti bele magát a buliba, hogy ha rajongó vagy, ha nem, nem mersz egy helyben maradni, mert a végén lejön a színpadról és ő rángat meg. Sajnos a koncert alatt annyira bőrig áztunk, hogy úgy döntöttünk, ezt a napot rövidre fogjuk, nem akarunk tüdőgyulladással fesztiválozni egy hétig, úgyhogy útba is vettük a kijáratot.

A nulladik, avagy a Rihanna napon az előző nap remek időjárásának köszönhetően sok ember prüszkölt és hordozta a százas papírzsepit, de ez cseppet sem lazított a fesztiválhangulaton.
Mi Jake Bugg koncertjén kezdtük a napot, akihez pár éve már volt szerencsém ugyanitt.Telesen véletlenül sétáltam bele a koncertjébe, és ott is ragadtam a bő egy órára, amit a Színpdon töltött az akkor még tiniéveiben járó srác. Idén már beszámoltunk új albumáról Bencével, azért nagyon rajongtunk, a koncert is hasonlóan színvonalas volt. Bár a sok Riri rajongó körülöttem minduntalan azt hangoztatta, hogy jaj ők mindjárt elalszanak ezen a kisfiún, de nem mindenki twerkelheti végig a koncertjét táncosokkal. Szerencsére Jake nem is váratta rajongóit fél órán keresztül és egy remek koncertet adott. Pont optimálisan váltogatta régi és új, lassú és gyors, híresebb és kevésbé híres számait ahhoz, hogy végül senki se vágja be az unalmast a picit több, mint egy óra alatt, amit a színpadon töltött.
Ezt követte a nálunk már lassan állampolgárságot kapó Parov Stelar, akik idén is jól megtáncoltattak mindenkit, aki a színpad közelébe tévedt. A két – vagy három? – évvel ezelőtti bakit idén kijavították és a korlátozott befogadóképességű A38 sátor helyett a nagyszínpadra tették őket, hogy senki ne maradjon le a táncmulatságról. Elő is készítették Ririnek a terepet egy jó electroswing bulival, és jöhetett az, amire mindenki várt. Majdnem mindenki.
Mivel a művésznő fél órát váratott magára, én teljesen lecsúsztam Rihannáról, amit a kifelé menet látott szomorú arcokból ítélve nem is bánok. Esküszöm láttam embereket sírni! Ugyanakkor hallottam néhány megátalkodott rajongót, akik hangosan vitatkozva védték kedvencük állítólag minősíthetetlen koncertjét.

Még szerencse, hogy pont ekkorra tették be a svéd Movits! zenekar koncertjét az A38 színpadra, akiknek a kihagyásához nekem jóval több kell, mint egy Rihanna. Ez a zenekar még egyszer se okozott csalódást, és bár egy kukk sok, annyit se értek a szövegből, amit Johan, a zenekar énekese/rappere elhadar, boldogan végig haladzsázok minden egyes fellépésükön, amire eljutok. A fiúk annaka nem túl népes tömegnek is láthatóan örültek, akik őket nézték meg Rihanna helyett, és a fesztivál egyik leglendületesebb koncertjét adták. A swing, jazz, pop és hiphop elemeket keverő zenekar nem egy új rajongót zsebelt be a fellépés alatt , ráadásul néhány a nagyszínpadtól odatévedt, csalódott koncertezőt is jobb kedvre derített, és párszám után fergeteges bulit kanyarított. A koncert felére a sátor is megtelt, sőt, még közös énekelés is volt rögtönzött svéd nyelvkurzussal. Legalább ezek az emberek nem rossz szájízzel távoztak az első igazi nap előtt.

A hivatalos első napot korán kezdtük,hiszen már háromnegyed ötkor a francia Jain koncertjén ugráltunk. Az elbűvölő fiatal lány teljesen megtömte a sátrat, ez valószínűleg a rengeteg francia szitizennek köszönhető, bár minket is egy perc alatt megvett kilóra a kisasszony. Ennyi báj, közvetlenség és kedvesség nem is tudom, hogy fér el egy lányban. Ráadásul hihetetlenül tehetséges, profin felvezetett minden számot,mégse volt felesleges rizsa két dal között. Ráadásul az utolsó dalnál egy hörcsöggolyóban végig is mászott a közönség felett, és egy új számot is írt nekünk meglepetésképpen.
Őt követte a holland, nem kicsit extrém külsejű Kovacs, aki boldogan újságolta, hogy ő bizony tudja, hogy az ő neve nálunk vezetéknév és gyorsan keresett is néhány névrokont a közönségben. Kovacs sokkal komolyabb, felnőttesebb hangzást képvisel az őt megelőző Jainnál, úgyhogy az ő koncertje teljesen máshogy volt zseniális és makulátlan. Dalai egytől egyig olyanok, mintha egy James Bond filmből ragadták volna ki őket, amiláthatóan unalmas volt néhány koncertező számára, mert első hallgatásra egyformának hathatnak a dalok. De a rajongók és a zenészek lelkesedése átragadt mindenkire és egy remek koncertről távoztunk a nagyszínpadhoz, ahol ekkorra jó nagy tömeg gyűlt össze a Bastille koncertjére.
A Bastille fiúk hozták a megszokott formát, és még az se esett kétségbe, aki évek óta szatyorban élt, és még semmit nem hallott a brit srácoktól, mert idén és elénekelték a TLC Scrubs-ját és az Of the Night-ot. A koncertet természetesen a Pompeii-jel zárták, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel a közös énekléssel valamilyen rekordot tuti megdöntött a közönség. Ez van, ha egy zenekar olyan zenét ír, amit nem lehet nem szeretni.
A 13-a egy régi vágású Sziget napra hasonlított leginkább, egy zúzós Bring Me The Horizon koncerttel kezdtünk, amin rengeteget láttam a 10 évvel ezelőtti énemből,így rögtön el is fogott a nosztalgia. A koncertet illetően én személy szerint pozitívan csalódtam. Rengeteg rosszat hallottam a BMTH fellépéseiről, és bár Olly-nak az énekesnek tényleg hamar elfogyott a hangja, de legalább próbálkozott. Nem hagyott mindent a felvételről szóló vokálra, a közönség is besegített, a zenekar többi tagja is, és így egy egészen korrekt koncertet kaptunk. A zene és a hangulat jó volt, mégha kurta kis setlisttel érkeztek is.
Őket követően sokkal nyugalmasabb vizekre eveztünk a Sigur Rós-sal, és bár látszott, hogy a tömeg nagy része nem tudja min szürcsöli a fröccsöt, mégis rengetegen ültek a „fűbe”, hogy végighallgassák a koncertet. Szerintem ők tökéletes választás voltak a Muse elé, a hangzás kifejezetten hasonló, csak Rós-ék sokkal nyugodtabbak, és ha létezik ilyen,külsőségesen visszafogottak.
Muse-on is voltunk néhányan, és bár a hangosítás csapnivaló volt, a lelkesedés ezt is megmentette. De komolyan,kifejezetten elől álltam, és a leghangosabb számoknál is tisztán hallottam,ahogy a körülöttem álló emberek beszéltek/énekeltek. A koncertre ugyanakkor egy szavam se lehet, de hogy is lehetne, amikor egy profi fesztiválzenekarról van szó.

A vasárnapot választottuk ki a ” ma akkor bulizunk hajnalig” napnak, ez részben sikerült is, meg nem is. Elrángattak életem első Halott Pénz koncertjére, amit inkább nem részleteznék, nem az én zeném, de sokan élvezték körülöttem. Jó nekik.
Ezután a fesztivál legnagyobb főnixe, a kanadai Sum 41 lépett színpadra, akik az utóbbi években két borzalmas koncerttel látogattak el Magyarországra. Ez többek között az énekes magánéleti zűrjeinek volt köszönhető,viszont az utóbbi időben ő is összeszedte magát és a zenekar is, idén új albummal jelentkeznek és ez az koncerten is látszott. Ez volt az a Sum 41 amire anno megboldogult fiatalkoromban buliztam. Bár azt nem értettem, mi értelme volt annak, hogy a koncert elején hat embert a színpadra invitáltak, és pár szám után láthatóan ők se tudtak mit kezdeni magukkal a színpad szélén. Érthető is, hogy visszavágyakoztak a tömegbe, mert irtó nagy buli volt odalent. Fele-fele arányban köszönhető a zenekarnak és a tömegnek, hogy ilyen jól sikerült a koncert.
Este még tomboltunk egyet a Brainsre, amíg vártuk, hogy elkezdődjön a Bloc Party koncert. Ők egy fél óra tömény szenvedés után életre keltek, és aki nem bírta ki a kezdeti lagymatagságot egy igen lendületes és emlékezetes buliról maradt le. Mintha csak arra lett volna szükségük, hogy az énekes megszabaduljon a pólójától, és onnan teljesen más lendületet vett az egész buli. Legközelebb ez előbb is eszébe juthatna.
Később nyakunkba vettük az éjszakát és szomorúan konstatáltuk, hogy akármerre fordulunk, mindenhol ugyanaz a zene szól, ami a hiphopban és a technóban ki is merül. De az is lehet, hogy csak rossz napot választottunk a bulizásra. Így letelepedtünk a rúdtáncoslányos sátor előtt, és barátkoztunk az arra tévedőkkel.

Az utolsó előtti napra mindenki láthatóan elfáradt, de ez senkit sem akadályozott abban, hogy óriásit bulizzon a tornaóráról a nagyszínpadra tévedt Years&Years koncertjére, aminek sikerült is befutnunk az utolsó öt percére. Legközelebb nem követjük el ezt a hibát, mert láthatóan nagy buliról maradtunk le.
Gyorsan meg is feledkeztünk a veszteségről, mert a brit Kaiser Chiefs, akik már többször is csodát műveltek a nagyszínpadon, idén se okoztak csalódást. Leginkább a The Hives koncertjéhez tudnám őket hasonlítani. Ha nem is ismered őket, a koncert lendülete egy perc alatt magával ragad.Mindez egy akkora arc énekessel, aki simán kenterbe verne minden második humoristát két szám között. Természetesen az I Predict a Riot-ra akkora indiepogó keletkezett, amiről sok rockzenekar csak álmodik. A Kaiser Chiefs annak ellenére, hogy kicsit megfáradt az elmúlt tíz év alatt, élőben még mindig az egyik legjobb zenekar napjainkban.
A britpoplegenda, Noel Gallagher és az ő High Flying Birdjeinek koncertjén Bence is ott volt, és ahogy az ő beszámolóját olvastam, hasonló élményekkel távozott, mint én. Bár a barátaim nem osztoztak lelkesedésemben, és Noel se vitte túlzásba az interakciót a közönséggel, ez így volt jó, több idő jutott a zeneélésre. Egy ilyen zseni esetében, aki a világ egyik legtöbbet feldolgozott számának szerzője, jobb is, ha a zenére összpontosítunk.Így is rengeteg nagy sláger maradt ki a repertoárból. Természetesen felcsendült néhány Oasis szám is, a kihagyhatatlan Wonderwall-lal az élen, ami egy királyi sing alongot eredményezett a tömegben. Tény, hogy kicsit öreges, lájtos volt a koncert, de nem is tinifiúk álltak a színpadon, a magamfajta mimózalelkű lányoknak igenis szüksége van néha az ilyen félakusztikus andalgós koncertre.

Mindezt Bence így élte meg:
Pályafutása során először lépett fel Magyarországon Noel Gallagher. Noha 2000-ben, az akkor még Pepsi Szigeten, korábbi együttese, az Oasis, már adott egy koncertet, Noel akkor nem tartott a bandával, mivel épp aktuális balhéját vívta a frontemberrel, aki nem mellesleg a testvére is. Az együttes 2009-ben oszlott fel végleg szintén kettejük vitája miatt, melynek végén Liam egy, a backstageben található szilvával dobta meg Noelt, aki válaszul összetörte öccse gitárját. Elég rock ’n’ roll, nem?
Mindezek után úgy döntött, ideje szólókarrierbe kezdeni, ahol végre kizárólag saját szájíze szerint írhatja a dalokat, s nem kell törődnie azzal, hogy a hangját – pedig micsoda hang volt az! – elvesztő, szinte már csak orrhangon hörgő Liam is képes legyen elénekelni azokat. Első albuma 2011-ben jelent meg, s egyből látszott is, hogy az Oasishez képest egészen más stílust, hangzást képvisel. (Bár az Oasisben is írt már néhány hasonló számot. Pl.: The Importance of Being Idle) Szinte teljes mértékben megszűnt szólókat írni, vagy vad, torzítós gitárriffeket. Sokkal lassabb, nyugodtabb akusztikus popszámok születtek a keze alatt főként, és látszik, hogy imádja. Már egy 2002-es interjúban elárulta, hogy többé nem képes a fiatalságról, munkanélküliségről, a drogozásról vagy a lázadozásról, ergo az igazi rock ’n’ roll életérzésről írni, ugyanis nem lenne hiteles milliomosként. Azóta pedig eltelt még tizennégy év, így volt ideje még jobban lehiggadni. Ez meglátszott új, 2015-ös albumán is, amely a Chasing Yesterday címet kapta – s lett az elmúlt esztendő legjobb lemeze véleményem szerint.
Ennek fényében aki követi Noel Gallagher karrierjét, pontosan azt kapta a Szigeten, amire számítani lehetett. Egy hazugság- és ámításmentes koncertet. Egy koncertet, ahol nem a háttérben táncikáló, miniszoknyás lányokat kell nézni, vagy a kivetítőn futó izgalmas képsorokat, ne adj Isten az énekest, miként maratoni távot fut le az ő kis egy órájában. Persze, ezeknek is megvan a maga élvezeti faktora, de valljuk be, ez nem a zenének szól, hanem a látványnak. És ez az, amire Noel Gallagher világ életében fittyet hányt. Olyan rezzenéstelen arccal szólózik 250 000 ember előtt, mint én otthon a szobámban, mikor igyekszem megtanulni az Oasis egy újabb számát gitáron.
A szett túlnyomórészt Oasis számokat tartalmazott, melyek azonban szinte kivétel nélkül át lett dolgozva egy lightosabb, „öregemberesebb” verzióra, az elektromos gitárok akusztikusra cserélésével vagy az akkordok áttranszponálásával. Ezek között megtalálhatóak a legnagyobb slágerek, mint például a Wonderwall, Champagne Supernova, The Masterplan vagy a Don’t Look Back in Anger, melyeket még a kicsit méla, Sziget közönség is ímmel-ámmal, de visszaénekelt. Ezek mellett kifejezetten nagy szerephez jutottak a régi, b-oldalas dalok, amelyeket még az Oasis idejében sem nagyon játszottak. Úgy vettem észre, ezeknek nem volt nagy sikere nálunk, mivel igen kevesen ismerték őket, pedig olyan nagyszerű alkotásokról van szó, mint például a Fade Away, Listen Up, Half the World Away vagy a Talk Tonight. Noel szólóalbumairól csak a legnagyobb slágerek élték meg a koncerteket, de azért ezekből is akadtak bőven. A fellépés rögtön egy ilyennel kezdődött, s az Everybody’s on the Run című dal az egyik legerősebb koncertkezdés volt, aminek valaha szem- és fültanúja lehettem. De iszonyatosan jól sikerült a Lock all the Doors is, amely talán az egész show legdinamikusabb eleme volt, s képes volt megmozgatni a közönség minden tagját.
Mielőtt még isteni magasságokba emelném Noelt – bár korábban már megkapta az NME Godlike Genius díját –, be kell ismernem elfogultságomat. Noel és az Oasis szinte gyökeresen megváltoztatta a zenei ízlésemet, kis túlzással az életemet. Felhagytam a rapszámok hallgatásával, angolul kezdtem tanulni német helyett, hogy lefordíthassam a számaikat és a velük készült interjúkat, illetve gitározni kezdtem. Így közel nyolc év várakozás után nagyjából tíz másodpercet hagyott ki a szívem, mikor megtudtam, hogy fellép az idei Szigeten. Viszont tökéletesen meg tudom érteni azt is, ha valaki nem élvezte a koncertet. Ha nem ismertem volna, talán annyit szűrtem volna le az egészből, hogy egy közel 50 éves fószer a világ legszigorúbb tekintetével egy helyben állva, néha-néha megfordulva a dobos felé, tök ismeretlen számokat játszik nekünk, és érthetetlen akcentussal gagyog a szünetekben. De legalább a Wonderwallt ismertem volna, mert azt mindenki ismeri. Szerencsére nem így történt, szóval elmondhatom, hogy életem koncertjén vagyok túl.
Ezek ellenére azonban maradt némi hiányérzetem. Noel előtt ugyanis az a Kaiser Chiefs lépett fel, akiket Noel már a létező legcifrább módokon küldött el a francba -hisz ő már tulajdonképp mindenkit elküldött a francba. A kedvencem ezek közül így hangzik: „A legrosszabb dolog velük kapcsolatban az, hogy nem túl jók. Beöltözve játszanak, és az értelmetlenség csúcsán ücsörögnek. Nem őszinték senkivel sem, kivéve a ki*****tt ronda barátnőiket.” Hát igen. Mindezek után számítottam rá, hogy egy rövid megjegyzés elhangzik majd a szintén brit bandáról, de erre nem került sor. (Vagy csak lemaradtam volna róla?) Ki tudja. Noel is öregszik, és piszok jól csinálja. Nem kábít minket az örök fiatalság képével, mint ahogyan teszi azt megannyi rocklegenda; nevén nem nevezve őket. Ha másért nem is, de ezért lehet példakép Noel Gallagher a jövő zenészei számára.

Ezzel vissza is veszem a szót, mert elérkeztünk az utolsó naphoz,és a Sziget 2016 leglelkesebb koncertjéhez, ami meglepő módon a Parkway Drive volt. Kellemes eklektikát idézett az énekes, aki éneklés közben levöltötte a fejünket a helyéről, viszont két szám között egy pompomlány lelkesedésével köszönte meg, hogy ennyien összegyűltünk és ilyen aktívak vagyunk. Nem csoda, sikerült összehozniuk a két legnagyobb circle pit-et az idei Szigeten. Nem hazudok, egy ponton komolyan azt gondoltam, hogy Winston – az énekes – elsírja magát a meghatottságtól, de ehelyett csak boldog kuncogásokat engedett ki magából két mondat között. Nagyon furán hangozhat egy hardcore, surfmetal zenekar koncertjéről egy ilyen komment, de nagyon aranyos volt a lelkesedés, amit a zenekar, főleg az énekes mutatott a közönség irányába. Riri maradhatott volna, hogy egy kicsit tanuljon tőlük.
A The Lumineers-ből is meghallgattunk pár dalocskát, majd továbbálltunk a szintén amierikai Fidlar koncertjére, akik továbbfejlesztték a tróger deszkáspunk fogalmát, és ennek fényében garázsbulivá varázsolták az A38 sátrat. Természetesen ez volt az a koncert,ahol repkedtek a sörök és fiúk, lányok egyaránt villantották bájaikat, mert ha már dekadensek vagyunk, nyomjuk full kreténben.
Majd következett a személyes kedvencem, a The Last Shadow Puppets koncertje, aki egy két olyan kiválló zenészből álló zenekar, mint az Arctic Monkeys Alex Turner-je, és apár éve a Szigeten fellépő Miles Kane. A két srác leginkább a hatvanas, hetvenes évek brit mod stílusából merít ihletet zenéjéhez, és koncertjük egyszerre profi és komédia. Látszik, hogy amilyen komoly zenészek és zsenik a maguk stílusában, még mindig nem követik el azt a hibát, hogy komolyan vennék magukat, és ez kifejezetten jót tesz a színpadi jelenlétüknek. Bár az utóbbi album, amire röpke nyolc évet kellett várnunk és amiről a kritikánkat itt olvashatjátok sok rajongó számára csalódás volt, még így is egy erős korong. Ezzel a fellépéssel nekem simán az idei Sziget egyik legjobb bulija volt, tökéletesen lezárta a hetet, bár utána még kicsit elandalogtunk a Hajógyárin.
Picit belenéztünk a Hardwell féle end show-ba, de mint ahogy az utóbbi időben mindig, ezt is hamar meguntuk, és inkább megtanultunk néptáncolni a Hungarikum Faluban.
Bár elnéztünk a Crystal Castles koncertjére, de onnan is hamar kiszaladtunk. Furcsa, hogy amit pár éve még lelkesen végigbuliztam, mára zajjá fajult számomra. Biztos öregszem.
Mindent összevetve, egy jó fesztivált zártunk, rengeteg jó és pár kevésbé jó bulival. Persze ez csak töredéke, az is szűken kifejtve a sok mindent, amit megéltünk egy hét alatt,de ha mindent leírtam volna, ez nem egy cikk lenne, hanem egy regény.
Az egyetlen kérdés az maradt, hogy az idei dívák nagy fail-jei után, jövőre a 25. negyed évszázados Szigeten mennyire követik Karcsiék az utóbbi időben bevett populáris vonalat. Lehet, hogy a Riri okozta bosszússágok után visszatérnek a régóta bevállt fesztivál zenekarokhoz?

Jövőre meglátjuk!