Erunder 
Az Időhurok a saját farkába harapó paradoxon élő példája. Hogy ezt jobban megértésétek kattintsatok egyet!
Kritikák írásánál mindig bajban vagyok, ugyanis sosem tudom eldönteni, mi az a filmről ami még elmondható, és mi az, ami már kemény spoiler. Szóval ha csak azért kattintottál, mert arra vagy kíváncsi, hogy megnézd-e a filmet, akkor arra annyit tudok mondani, hogy amint van rá lehetőséged, nézd meg! Mert ha maga a film nem is fog annyira tetszeni, azzal ha kihagyod, egy a sci-fik világának egy klasszikus, időutazós, paradoxon keltő és boncolgató, nem enyhén elgondolkoztató darabjától fosztanád meg magad. Szóval ezeknek az embereknek üzenem, usgyi megnézni!
Amennyiben már láttad a filmet, vagy már tudod, hogy Robert A. Heinlein (Csillagközi Invázió) novelláján alapszik, akkor olvass tovább nyugodtan.
A történet részletezésébe nem is fognék bele, egyrészről mert biztos, hogy belekavarodnék, másrészről maradhattak még itt mégis olyanok, akiknek elspolierezném. Ehelyett inkább abba fogok bele, hogy mitől is lett ez a megfilmesítés olyan igazán néznivaló.
Kezdjük ott, hogy a film rendkívül hű az eredeti történethez, olyannyira, hogy még az olyan apróságokra is ügyeltek, mint a bárban az I am my own grandfather című nótát éneklő részeget is belevették, ami egy igen kedves kis poén, annak tudtában, hogy mik is fognak azután (vagy az előtt? 🙂 ) történni.
Több helyen is olvashattok olyan véleményeket, miszerint a történetben megbúvó igen hatalmas tyúk vagy tojás dilemma egyfajta hiba, itt hívnám a figyelmet arra, hogy ez direkt van így benne, sőt még említik is a karakterek a történetben. Egyébként szerintem nem a kakas a válasz. Még itt illik is megjegyeznem, hogy bizony a film nem kevés érdeme mellett a történet emelkedik ki igazán, ezért pedig mint tudjuk az írónak jár az elismerés. Természetesen fejet hajthatunk a film készítői előtt is, hiszen ahogy mondtam tényleg hűek maradtak a novellához, de amiért mégis maradandó élményt hagy bennünk a produkció, az nem más mint a történet.
További pozitívumok még a képi világ és a színészek teljesítményei. Ethan Hawk tökéletesen hozza a már tapasztalt bűnüldöző időügynököt és a csapost is egyszerre. Sarah Snook szintén helytállt a nem mindennapi szerepkörökben, habár választhattak volna nála valamivel férfiasabb színésznőt is a szerepre, aki látta a filmet, az valószínűleg most bólogat. Az igazán nehéz feladat egyébként rá jutott igazán, hiszen ő játszotta el a lányt, az anyát, a szeretőt és a kiégett írót is. Mindezeket összeadva kapjuk meg a film végén, elején és közepén azt az élményt, amitől csak úgy forog velünk a világ.
A kritika végére érve nem ajnároznám tovább a filmet, csak egy kis segítséget adnék a megértéséhez, egy kép formájában, ami az idő múlását mutatja a történetben.
Értékelés: 78/100
IMDb: 7.4/10
MAFAB: 72%
1 thought on “Időhurok (Predestination, 2014) kritika – avagy a paradoxon maga”