Ákos ráharapott a cigarettacsonkra, bár már nem is parázslott, de fogytán lévén a havi adagja, spórolnia kellett a bagóval. Felhajtotta zubbonya gallérját, nyakát behúzta, úgy védekezett a csípős hideg ellen. Hosszú léptekkel rohant végig a táboron, bakancsa alatt ropogott a fagyott hó.
Az étkezősátorból halvány fény derengett. Ákos a bejárat előtt megtorpant, kivette szájából a csonkot, némán bámulta egy ideig, miközben azon gondolkodott megtartsa, vagy ideje megválni tőle, majd egy mozdulattal elhajította, és utána köpött. Így talán megszabadulhat a torkában felgyűlő keserűségtől, de nem járt sikerrel. A gombóc állandósult, marta, égette a torkát.
A férfi félrehajtotta a merev ponyvát, jégszilánkok hullottak kopott kabátja ujjára. Kesztyűjét a zsebébe gyűrte és egymáshoz dörzsölte két smirgli tenyerét. A lehelete átlátszó füstként szállt fel.
Az asztalok mellett a katonák tömött sorokban ültek, és álltak. Amikor meglátták Ákost, homlokukhoz emelték a kezüket és helyet szorítottak neki. Dohány, füst és mosdatlan testek ázott kipárolgása tette nehézzé a levegőt.
A szolgálaton kívüli egységek mind eljöttek. A frontvonalra napok óta baljós csend telepedett. Valami készül, mind érezték, csak az kétséges mikor, és hol. Az, hogy mi, olyan mindegy. Számukra mindenképpen halálos, talán az utolsó összecsapás. Embereit elgyengítette a hideg, akadozott az utánpótlás, tizedelte őket a tüdőbaj, mégis tartották magukat. A végsőkig.
Az ápolószemélyzet – köztük három csonttá soványodott, beesett arcú, szívós nő – alumíniumbögrékben gőzölgő teát vitt körbe. Ákos két tenyere közé kapta a csészét, arcát a gőz fölé tartotta, csukott szemmel élvezte a melegét. Elzsongította a körötte folyó csendes beszélgetések moraja. A tea keserű lötty volt, régen elfogyott a cukruk, hogy ízesítsenek, teafű sem maradt, ki tudja, honnan ásták ki a gyökereket, amiből az úgynevezett teát, és a hasonlóan ízetlen levest főzték, mindenesetre a szakácsuk egy zseni, ha a semmiből mindezt előteremtette nekik.
Ákos kinyitotta a szemét, felnézett. Meglátta Erikát. A nő a sarokban beszélgetett, óvón ölelt egy sötét hajú, copfos gyermeket. Erika felpillantott, talán észrevette, hogy figyelik. Ákos odabiccentett neki. Sejtette, riportot ír a frontvonalon zajló eseményekről.
Az egyetemen találkoztak, a boldog békeidőkben, évekkel a III. világháború kitörése előtt. Futó kalandjuk emléke kellemes érzéseket idézett egy olyan világból, amikor még minden más volt. Megadatott nekik a meleg otthon, az étel, az oktatás, és megannyi apró, természetesnek számító öröm, mint a csapból folyó meleg víz.
Erika megköszörülte a torkát:
– Köszönöm, hogy vállalták a beszélgetést, és azt, hogy hírt adnak az otthon maradottaknak! Nem lehetek elég hálás ezért, a nevükben. Ők féltőn várják vissza magukat! Kérem, nagyon vigyázzanak az életükre!
Ákos elkomorult. Könnyű ezt kérni, azonban ez nem az a világ, amikor az ember elhatározza, hogy élve megy haza és az úgy is fog történni. Ez már réges-régen nem az a világ.
Erika az első asztal tetejére emelte a kicsi lányt.
– Dorka készült önöknek egy meglepetéssel!
Megpaskolta a kislány keszeg fenekét, mire a gyermek felemelte a fejét, nagy, sötét szemével végignézett a jelenlevőkön. Ákos szíve keservesen összeszorult.
Istenem, csak két évvel visszamehetnék az időben!
– Ady Endre: Intés az őrzőkhöz.
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák…”
A kislány hangja tisztaságot, csengést lopott a krákogó, öblös hangzavarba. A katonák elnémultak, könny szökött szemükbe. A gyermek tekintete simogatón, kérőn szaladt végig az arcokon, mikor befejezte a verset. Pillantása megpihent Ákoson, elmosolyodott, csak egy kicsinykét. A férfi letörölte a könnyeit.
– Behívhatom? – kérdezte Erika nem sokkal később, már a sátor sarkában elkerített helyen, ahol a beszélgetéseket folytatta. A vízhatlan ponyvával próbált egy kis meghittséget varázsolni az interjúihoz. – Látni szeretne, valamiért a reményt látja benned, és úgy hiszi, ha megölel, azzal megóv téged.
Erika hangja remegett, mint aki tudja, mi vár rájuk a következő napokban, mintha előre látná a borzalmakat.
Ákos meggyújtott egy szál cigarettát.
– Úgy mondta azt a verset, mintha értené, miről szól.
– Érti, hidd el.
– Nem kéne magaddal hurcolnod a frontvonalon. Amellett, hogy veszélyes, nem kellene látnia ezt az egészet.
– Sok mindent látott. Túlélte Lucifer ostorcsapását. Egyedül van. Ha nem hurcolom magammal, akkor becsukják egy árvaházba. Tudod, mit jelent ebben a világban, ha egy gyermeket betesznek az árvaházba?
Ákos bólintott. Egyenlő a halállal. A lassú, keserves éhhalállal. Az árváknak annyi élelem sem jutott, mint a frontvonalon harcoló katonáknak.
Dorka a függöny előtt várhatott, mert Erikának ki sem kellett mennie érte, máris betoppant. Kopott kötött pulóvere állig begombolva, kezén viseltes bundakesztyű, fején a szemébe csúszott usanka.
A gyerek Ákos ölébe kucorodott, a mellkasához bújt, vállára támasztotta a fejét, és ő hagyta. Megsimogatta a puha, sima arcot, karjával védőn átölelte a kislányt. Hallgatta szuszogását és torkában a gombóc újra keserű masszává állt össze.
Istenem, bár visszamehetnék az időben!
– Mi van veled?
Erika kérdésére Ákos felkapta a fejét. Megrántotta a vállát.
– Nézz körül – vágta oda nyersen –, akkor megkapod a választ. Itt nem számít a vagyon, és az, hogy ki voltál azelőtt. Nem számít, hány diplomát szereztél, van-e egyáltalán érettségid. Egyetlen dolog számít. Túlélni ezt a poklot. Nem érdekel, megnyerjük, vagy elveszítjük ezt a háborút, csak vége legyen ennek az őrületnek. Túl sokat veszítettünk, mi életben maradottak. És tudod mit? Már az sem biztos, hogy túl akarjuk élni – vallotta be rekedten.
A kislány felemelte a fejét, felnézett rá koravén, szomorú tekintetével. Apró tenyerét Ákos borostás arcára fektette.
– Zsófi? – kérdezte Erika.
Ákos elmerengett, a múltba révedt.
– Szerettünk volna egy kislányt a srácok mellé. Jól ment. Jól éltünk. Nekünk valóban dübörgött a gazdaság. Jól fizető állásunk volt, szép kertes házunk, két kocsink, minden nyáron a tengerparton nyaraltunk. A fiúk különórákra, edzésekre jártak. Én pedig elfelejtettem hálát adni mindezért. A munkámért, a családomért, a feleségemért, a két gyönyörű fiamért. Nyomorult ez az egész élet, hogy belehajszoltuk magunkat ebbe a mocsokba.
– Tudsz róluk bármit is? Ha tudok segíteni…
Ákos Erikára bámult, érezte, hogy könnyek marnak a szemébe.
A nő előrehajolt, megszorította a karját.
– Megpróbálhatom felkutatni őket, és hírt adni felőled.
Ákos egy pillanatra becsukta a szemét. Néhány könnycsepp kiszabadult a pillái alól. Nem foglalkozott vele, hagyta lehullani a gyerekre. Felsóhajtott, újra Erikára nézett. Senkivel sem beszélt a családjáról, mert úgy érezte túl fájdalmas. Talán ez az utolsó alkalom, hogy megteheti. Ki tudja lesz-e holnapja?
– Ahogy a világ vezetősége egyik rossz döntést hozta a másik után, úgy tettem én ugyanezt a saját kis világomban.
– Ne hibáztasd magad, három éve nem tudjuk, mi a helyes, és hova vezetnek a döntéseink végül.
Ákos megrázta a fejét.
– Benne voltunk nyakig. Már besoroztak, tisztában voltunk azzal, hogy kegyetlen nehéz idők jönnek. Zsófival megbeszéltük, hogy a fiúkat a szüleinkkel elküldjük Norvégiába, amíg ez lehetséges.
Erika hatalmas szemmel meredt rá, két kezét ökölbe szorította az ölében.
– Nem tudhattad! – suttogta megrendülten.
Nyilván nem tudhatta, mert nem látott a jövőbe, de ez Ákost egy pillanatig sem vigasztalta. És nem hozta vissza a fiúkat.
– Akkor úgy tűnt, Skandinávia még tartja magát, bíztunk benne, hogy ez sokáig így fog maradni. A légi forgalmat már leállították. Hajóval, kis szerencsével bárhová el lehetett jutni. Még működött az áramszolgáltatás, a mobilhálózatok, mi a keleti frontra tartottunk a csapatommal, amikor megkaptam a hírt, hogy sikeresen megérkeztek. Annyira megkönnyebbültem, hogy biztonságban tudhatom őket. Kértem Zsófit, menjen utánuk, biztonságosabb. Ő azonban itt akart maradni, minél közelebb hozzám. – Ákos a gyerek fejének támasztotta az állát, nehezen sóhajtott. – Ezzel a makacs hozzáállásával érte el azt, hogy a családomból egyedül ő élte túl az Első támadást.
– Senki sem számított rá, hogy az egész Skandináv-félszigetet eltüntetik a föld színéről.
– Ha tudtam volna, akkor soha! Soha! De azt hittem… – Ákos hangja zokogásba fulladt. Bár visszamehetnék az időben két évvel! – Nem harcolni kellene, hanem feltalálni az időgépet… hogy jóvá lehessen tenni mindezt! – A kislány a nyaka köré fonta vékony karjait, szorította, mintha erőt akarna adni, és Ákos képes volt egy hatéves kicsiny emberpalántából töltekezni. – Zsófiról két hónapja kaptam hírt. Elérte Lucifer ostorcsapása. Túlélte a robbantásokat, bár a szeme világa odalett. Egyelőre ismerősöknél húzza meg magát.
Odakintről hangzavar, a hóban futó bakancsok tompa puffanása ért el hozzájuk. Ákos felkapta a fejét és fülelt. Távoli tompa motorzaj. Hát elkezdődött. A Végső csapás.
A függöny kivágódott.
– Hadnagy! Készültségbe hívtak mindenkit. A felderítőink visszatértek, és jelentették, hogy megindult a támadás.
Ákos megfogta a gyereket, és Erika ölébe ültette. Úgy kellett lefejtenie a kicsi karjait magáról, aztán nő kezébe nyomta a gázálarcot, amit kötelezően mindig maguknál kellett hordaniuk.
– Vidd ki ebből a pokolból! És ha tudod, tartsd életben!
Erika értetlenül nézett rá. Habozott. Ákos felrángatta gyerekestől. Durván.
– Most! – ordított rá a nőre, és taszított rajta egyet.
Odakint a parancsszavak erősödtek. Ákos zakatoló szívvel rohant ki az éjszakába. A levegőben érződött a feszültség, a hangok fegyelmezettebbekké váltak, az eszeveszettnek tűnő rohanás mégis meghatározott koreográfia szerint zajlott.
Repülőgépek dübörögtek az éjszakában. Robbanások sorozata rázta meg a földet, lángba borult körülöttük a rejtekadó erdő. Recsegtek a letöredező faágak, szikrát hányva pattogtak a törzsek. Tejfehér ködszerű pára gomolygott. Ákosnak marta a tüdejét, fedetlen arcán a bőr szúrt és felhólyagosodott.
Fák törtek ketté, fordultak ki gyökerestől a földből. Nem maradt más csak fájdalom.
„… éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”
A kislány gyermeki hangja, úgy tűnt, mintha mindenhová elért volna. Visszhangot vetett, fodrozódott. Klórszag kúszott Ákos orrába.
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”
Ákos zuhant, zuhant, belehullott egy sötét, mély szakadékba. A hideg rázta, szája kiszáradt. Kiáltani próbált. Olybá tűnt, sikerült némi hangot kipréselnie a torkán. A tüdeje izzott. A gyerekhang nem akart szűnni. Kísértette folyamatosan.
„Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”
Őrzők… vigyázzatok!
Vigyázzatok!
Vigyázzatok!
Ákos felriadt. Kiverte a víz. Halovány szürkeség vette körül, és erős fertőtlenítőszag. Halk krákogást, nyöszörgést hallott; innen-onnan csendes, megnyugtató női duruzsolást. A férfi elfordította a fejét. Barlangszerű sziklahasadék kiugróján gyertyák égtek egymásba folyva, lobogó lánggal. A falakon árnyékok cikáztak. Ákos elnézte a táncukat, majd lehunyta elnehezült pilláit. Elfáradt.
– Isteni csoda, hogy megtaláltuk, fiam! – hajolt fölé az idős, orvos. Dús, kócos ősz haja leginkább azokra az Einsteinről keringő képekre emlékeztette Ákost. – Mindig mondtam, a biológiai fegyverkezés egyszer még kipusztítja az emberiséget. Rettenetes dolgot műveltek ezek! Rettenetes dolgot! Isteni csoda, hogy túlélte, fiam! Valóságos csoda, hogy a szervezete védekezésbe lépett, és ellenanyagot termel… – Felfelé fordította a fejét. – Mindig mondtam, hogy van Isten! Ő gondjaiba veszi a nyomorult lelkeket! Isteni csoda, hogy ezt a rettenetet valaki túlélte. Az orosz frontról magán kívül majdnem senki nem került ki élve! Gázálarc nélkül. Micsoda Isteni csoda!
Ákos a karjára erősített csövet nézte. A vér egyenletesen áramlott a mellette levő zacskóba. Nyilván, amint elég erősnek találták a véradáshoz, azonnal elkezdték megcsapolni. Ha nem tették volna, maga követeli, hogy tegyék meg, ha az életébe kerül is.
– Senki? – krákogta.
Az orvos megrázta a fejét.
– Egy gyereket is sikerült kihoznunk. Annak a hírhedt riporternőnek a teteme alatt nyöszörgött. Biztos hallott róla. Azelőtt szembement mindenkivel a szegények megsegítése érdekében. Le is csukták néhányszor.
– Erika… Hol az a gyerek?
Az orvos kihúzta a tűt a vénájából, egy szövetdarabot szorított rá.
– Fogja! – Amikor Ákos felemelkedett, határozottan visszanyomta a párnára. – Ne ficánkoljon, még gyenge ehhez! Isten ments, hogy elveszítsük!
– Hol az a gyerek?
– Ákos? – Az ismerős hang az ágy lába felől érkezett, a férfi odakapta a fejét. Egy ápolónő mellett megpillantotta a feleségét. Zsófi az ágy fém keretébe kapaszkodott, csonttá soványodott teste elveszett a bő, fehér nővérköpeny alatt. Sötét haja férfikar vastagságú copfban omlott a vállára, szeme élettelenül nézett el valamerre a távolba.
Ákost nem tarthatta vissza semmiféle erő. Kikászálódott az ágyból. Megszédült. Talán elvágódik, ha nincs az orvos, és nem tartja meg. Magához húzta a törékeny testet, szeméből potyogtak a könnyek, a válla erőteljesen rázkódott.
– Élsz!
Százszor, ezerszer ismételte az asszony hajába, miközben tenyere végigsimított rajta, hogy megbizonyosodhasson a valóságról.
Igen. Valóban itt van.
Igen. Valóban él.
Az asszony tenyere Ákos arcát, állát simogatta. Végigfutottak az ujjai az orrán, végigsuhantak a szemöldökcsontján.
– Tényleg te vagy – suttogta megrendülten.
Ákos óvatosan ölelte, mert attól félt, összetöri.
– Mondd, még mindig szeretnél egy kislányt?
Zsófi megmerevedett a karjában, Ákos érezte, ahogy egy pillanatra, az asszony lélegzete bennrekedt, hogy aztán úgy reszkessen, mint a nyárfalevél, és a levegő kapkodva áramlott ki és be a száján, felborzolva Ákos nyakán az apró szőrpihéket.
– Nem tudok… – Nyelt egy nagyot. Két tenyere közé fogta Ákos arcát, világtalan szemével meredt rá. – Én nem tudok neked… többé… – Megrázta a fejét. – Nem tudok! – zokogta.
Ákos értetlenül nézett fel az orvosra. Az részvéttel bámult vissza rá.
– Sajnálom. Alig néhány asszony és leány úszta meg az erőszakot. Ennek következtében többen meddővé váltak.
Ákos becsukta a szemét. Nem akart rágondolni! Nem akarta firtatni! Nem akarta tudni! Most nem! Túl sok volt mindez egyszerre, és keserűvé tette a viszontlátás örömét.
– Nem azt kérdeztem! – dörögte az orvosra, majd gyengéden megérintette a felesége arcát. – Csak azt szeretném tudni, hogy szeretnél-e egy kislány anyukája lenni?
Két nap múlva érkezett el az idő. A viszontlátás ideje.
Dorka copfjai két oldalon röpködtek, ahogy futott feléjük. Szeme boldogan csillogott, felvillantotta foghíjas mosolyát. Ákos kitárta a karját, felkapta a gyermeket, a mellére ölelte. A kislány belecsimpaszkodott a vállába.
– Tudtam, hogy egyszer úgyis megtalálsz engem!
„Mert az Élet él, és élni akar…”
1 thought on “Az Ady novellapályázat győztes művei – Harmadik helyezett: Büksi Zsuzsanna – Végső csapás”