Erunder 
Nemrég vitt rá az unalom, hogy nekiüljek a Horror Park nevezetű csoda megnézésének. Arra viszont már a film első 15 percében rájöttem, hogy sokkal hasznosabban is tölthettem volna az időmet.
Ahogy az egyik áruházlánc reklámjában is mondja a cipős gyerek (Trunk Tamás), ennyi idő alatt akár a kedvenc lépőmet is kiválaszthattam volna. Bár nekem csak 3 pár cipőm van, de még akkor is izgalmasabb másfél órám lett volna.
Mielőtt szétcincálnám a filmet, mint egy rosszcsont kutya a pörköltszaftos asztalterítőt, elárulok néhány apróságot magamról is, hogy érthető legyen, miért húzott fel ennyire egy film.
Először is: iszonyatosan nagy horror rajongó vagyok, de aki már olvassa egy ideje az írásaimat, az tudhat erről. Őszintén, oda meg vissza vagyok minden olyan filmért, könyvért és színdarabért, amelyben horrorisztikus elemek is vannak. Ám azokat is kritikus szemmel vizslatom, mert ha öncélú, bárgyú, és logikátlan hulladék jön velem szembe, akkor legszívesebben átkapcsolnám a tévém a Barátok Közt 20 milliomodik részére, de annak a minőségétől meg szuicid gondolataim támadnak.
A másik, amit még elárulok, hogy immáron már lassan 7 éve foglalkozom film- és sorozatkritikák írásával. Sajnos már lehetetlen számomra egy filmet agyalás nélkül megnézni. Ez utóbbi akkor igazán nagy átok, mikor egy olyan emésztési végterméket bámulok, mint a Horror Park.
Most pedig jöjjön a koncolás!
Az alap, amiből a film kiindul, hogy egy Horror Parkban egy maszkos gyilkos szedi az áldozatait. A készítők ennél tovább nem is igazán gondolták a sztorit, és ez megbocsájthatatlan. Mert a műfaj, azaz a slasher film ellenére megtehették volna, de úgy tűnik, a történet kidolgozására nagyjából annyi időt szántak, mint egy kamasz a matek házijára.
Figyelmeztető jel lehetett volna, hogy a rendező az a Gregory Plotkin, akinek a borzalmas 2015-ös Paranormal Activity-t köszönhetjük, és hogy az 5 író közül, csak egynek sikerült eddig normális filmben dolgoznia, mint író.
A bakik és logikai bukfencek száma az eget veri a filmben. A gyilkos lehetetlen helyeken bukkan fel. Egyszer az áldozatok a háta mögött van, a következő vágásnál már előttük. Mitől olyan piszok erős, vagy gyors, annak ellenére, hogy mindig csak sétál? Magyarázat nincs, ahogy arra sem, hogy miért gyilkolászik. Pedig egy kis motivációt nem ártott volna ismertetni a karakterrel kapcsolatban.
Ha pedig már karakterek. Kliséket egymásra halmozni, úgy, hogy azt tök komolyan gondolják, ciki és megúszós. Ez utóbbi jelzőt pedig az egész filmre rá lehet húzni.
A színészek megúszósban játszanak, csak a minimálisat hozzák, illetve a legtöbb esetben még azt se, a díszletek összetákoltak, a zene pedig felejtős. Megfigyelhetitek a filmben, hogy a legtöbb jelenetben vagy a szereplők arcába van tolva a kamera vagy füsttel van telenyomva minden. Véletlenül se lehessen látni semmit. A műfaj sajátossága még a feszültséget tompító humor, ám mivel ebben az esetben az gyengébb, mint a lepkefing, meg se kellett volna említenem.
Mindezekhez hozzátenném azt is, hogy bizonyos pletykák szerint a stúdió egy franchise-t akart elindítani ezzel az alkotással. A baj csupán az, hogy egy másfél órás értelmetlen hentelés ehhez édeskevés. Kétségtelen, bizonyos részeknél, mint például mikor a gyerekek kísérték az áldozatokat a parkban, lehetett érezni a potenciált a történetben, de azt a készítőknek, a fentebb olvashatók miatt, nem sikerült kihasználni.
Értékelés:
20/100 Az agyonhasznált jump scare-ek néhol képesek megijeszteni, illetve az alapötlet nem volt totális baromság, így ezért kaphatott ez az izé, mert filmnek bűn hívni, 20 pontot.
IMDb: 5.6/10
MAFAB: 69
