„Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Turing kiemelkedő tevékenysége nélkül a második világháború története nagyon másként alakult volna. A hála, amivel neki tartozunk, még borzasztóbbá teszi azt az embertelenséget, amiben része volt” – jelentette ki Gordon Brown egykori brit miniszterelnök 2009-ben. Brown egy kicsit sem túlzott. Alan Turing ugyanis tagja volt annak a Bletchley Parkban székelő rejtjelfejtő csoportnak, amely a második világháború alatt megépítette a szerkezetet, aminek segítségével sikerült feltörni a németek által használt, feltörhetetlennek hitt Enigma-rendszert. Turing azonban hiába végzett emberfeletti munkát és forradalmi kutatásokat a háború után, néhány évvel később mégis öngyilkosságba menekült – nem kis részben azért, mert homoszexualitása miatt megbélyegezve, kémiai kasztrálásra ítélve kellett tengetnie az életét.
NBence:
Ha tavaly a 12 év rabszolgaságot (12 Years a Slave, 2013) egyértelműen Oscar-díjak nyerésére írt filmként definiáltuk, akkor elöljáróban a Kódjátszmáról is elmondhatjuk ugyanezt. Morten Tyldum rendező alkotása ugyanis egyértelműen egy Oscar-győzelemre hangolt, tökéletesen működő szerkezet. A problémafelvetés, a történeti kontextus, a főszereplő személye körüli kérdések, a filmben nyújtott alakítások mind-mind (a nem is olyan titkos) Oscar recept szerint készültek el. Mindent összeadva ugyanakkor a Kódjátszma mégis fantasztikus alkotás lett.
Tartalomismertetés helyett érdemesebb egy rövid történelmi kitekintővel kezdeni; a Kódjátszma legfőbb ütőkártyája ugyanis az, hogy egy igaz történeten alapuló filmet láthat a néző, egy kevéssé ismert aspektusból bemutatva. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez elsősorban egy életrajzi alkotás, amely Andrew Hodges Alan Turingról írt könyvén alapszik. Így hiába volt Turing bármekkora zseni is a való életben, a film jócskán túllicitálja a valóságot; néhány ponton erősen csúsztat, fontos részeket kihagy, máshol fiktív elemekkel pótolja azt. Hiszen hiába áll látszólag egy teljes kódfejtő csoport a középpontban, a film készítői minden esetben a főszereplő keze alá dolgoznak; ezért mindent úgy alakítanak, hogy Turing érdemei minden mást elhalványítsanak. Nem feltétlenül lenne ez nagy gond, ha cserébe Alan Turing életének többi része is nagyobb reflektorfényt kapna, illetve jobban sikerülne megkapargatni a felszínt. Sajnos ez nem történik meg, így hiába mozog a film különböző idősíkok között, csak rövid pillantásra futja a fiatal zseni különc gyerekkorába, és életének tragikus, késői időszakába. A film másik zavaróbb hibája szintén a történeti kontextushoz kapcsolódik, ugyanis nem csupán Turing esetében váltak kissé felszínessé a készítők. Nyilván a kódfejtő gép építése mellől nem kalandozhat el a kamera váratlanul és öncélúan a tényleges frontra, ugyanakkor a második világháborús környezet több kitekintést érdemelt volna – szerencsére az a kevés legalább jórészt archív felvételekből épült fel. Ugyanakkor a kiszámítható történetvezetést jól ellensúlyozhatták volna azzal, ha az Enigma-probléma más aspektusát is felvillantották volna a nézők számára.
Szerencsére a fenti hiányosságokat leszámítva a filmet nem érheti túlzott kritika. Szakmailag kifogástalan, a lehetőségeivel jól gazdálkodik. Morten Tyldum rendező Jo Nesbø regényének filmes adaptációjával, a Fejvadászokkal (Hodejegerne, 2012) egyszer már bizonyított, mégis meglepetés volt, hogy milyen jól össze tudta rakni ezt a filmet. Turingból ugyan nem látunk mindent, viszont amit a rendező megmutat nekünk, azzal tökéletesen érezteti, hogy főhősünk hiába zseni, ettől még súlyosan torzult személyiségű ember. A dráma ugyan csak a film végével teljesedik ki igazán, de a történet lényegi üresjárat nélkül szépen lassan eljut oda, ahova kell. Ebben pedig nagy segítséget jelentenek a különböző hangulatfestő elemek, köztük az egészen parádés zenei betétek. A film legfőbb ütőkártyája ugyanakkor mégis a színészi játék marad; szerencsére már a mellékszerepekben is igen erőteljes alakításokat láthatunk. A nagyközönség számára csak Tywin Lannisterként ismertté vált – egyébiránt kiváló, ám meglehetősen alulértékelt – Charles Dance szerepeltetése mindig öröm számomra. Denniston parancsnok szerepe tökéletesen passzol rá, Dance magától értetődő természetességgel alakítja a szigorú főtisztet. Denniston jelentősége ugyanakkor nem csupán a hasonló filmekben kötelező katonasablon, ennél sokkal több! Ő maga Britannia, a keménység, a hagyománytisztelet és a rendíthetetlenség – és ezek az értékek a filmben bizony nem mindig pozitív tulajdonságok. Rajta kívül a Turing mellett dolgozó tudóscsapat tagjai sem feltétlen szürkülnek bele a filmbe; Hugh Alexander kriptográfus és sakkmester például üdítően ellenpontozza Turing karakterét, Matthew Goode (Burning Man, 2011; Vonzások – Stoker, 2013) felszabadult játéka sok jelenetet színesít meg. Bármilyen jók ugyanakkor a mellékszereplők, Benedict Cumberbatch és Keira Knightley párosának szintjéhez nem érnek fel. Cumberbatch nem csupán eljátssza Turing szerepét, szinte egybe olvad a karakterrel. Kár most azon elmélkedni, hogy a karakter megformálásában mennyire használta fel korábbi filmjeit (Sherlock), illetve mennyire nyert ihletet Russel Crowe-tól (Egy csodálatos elme – A Beautiful Mind, 2001), a lényegen nem változtat sokat. Cumberbatch ennyire még sohasem volt jó, és ha ezért nem érdemelt Oscar-jelölést, akkor másért sem. Keira Knightley mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a film egyetlen női karakterét kell megformáznia. Szerencsére egy pillanatra sem bukik ki Joan Clarke szerepéből, érett és összeszedett alakítást nyújt.
Mindent összevetve ez a film magabiztosan hozza mindazt, amit előzetesen várni lehetett tőle. Hiába szerettünk volna Alan Turingból még többet látni, az is igen figyelemreméltó, amit a produkció megmutat. Turing története ugyanis megérdemli, hogy – még így kicsit átírva is – a nagyközönség elé tárják hősies és egyben tragikus életét. Azt hiszem a szabadság és a demokrácia védelmezőjeként tetszelgő Nagy-Britanniát leszámítva erre a produkcióra mindenki büszke lehet. Egyértelműen kötelező és fontos darab – és nem csupán a 8 Oscar-jelölés miatt.
87/100
IMDb:8,2/100
Mafab: 85%
***
LLzoli:
A Kódjátszma nyolc Oscar-jelöléssel a zsebében érkezett meg a magyarországi mozikba. Nem véletlen, hogy a igaz történeten alapuló, második világháborús dráma ilyen nagy figyelmet kapott. Ugyanis egy feszes, lebilincselő, okosan megszerkesztett filmről van szó, ráadásul egészen különleges morális üzenetet hordoz magában. A Kódjátszma Alan Tunningról, a második világháború alig ismert hőséről szól. Tunning az angliai Bletchley Parkban tevékenykedett a háború idején, és egy kisebb kódfejtő csapat vezetőjeként próbálta megfejteni a hírhedt Enigmát, a németek hadi lépéseit titkos rejtjelekbe foglaló gépezet feltörhetetlennek hitt kódját. Ténykedését azonban több minden gátolta – elsősorban saját, öntelt stílusa, amivel magára haragította környezetét, valamint homoszexualitása, amit a kor szellemének köszönhetően mindenképp muszáj volt titokban tartania.
Benedict Cumberbatch jó színész, szerencsére ezen a kérdésen már rég túlléphetünk. Nyilván nem egy szobrot érő alakítás, sőt, a Sherlock-rajongóknak az lehet az érzésük, hogy ugyanazt a meg nem értett zseni figurát hozza, amit a detektív szerepében szokott mutatni. Szerencsére azonban a film utolsó tíz percében Cumberbatch megrázza magát, és nekik is mutat valami újat. Emiatt (és csakis emiatt) végül nem sajnálom tőle az Oscar-jelölést- az alakításért megérdemel egy hatalmas, felfelé mutató hüvelykujjat. A női főszereplőnek Keira Knightley-nak is kijár a dícséret, ami pedig külön plusz, hogy a többiek is mind-mind szórakoztató karakterek (annak ellenére, hogy csupán két dimenziós epizodisták).
Ha a Kódjátszmát a szintén mostanában mozikba került (az Oscar-gálán riválisának számító filmmel) A mindenség elméletével kellene összehasonlítanom, azt mondanám, mint dráma, közel sem olyan jó, mint Stephen Hawking története. Azonban mint film, sokkal élvezetesebb.
A Kódjátszma legnagyobb erénye, hogy az első perctől az utolsóig le tudja kötni az embert,annak ellenére, hogy kiszámítható, bátortalan, a műfajára jellemző tipikus elemekkel dolgozik, és nem kísérletezik semmi egyébbel. Mindent összevetve nagyon örülök, hogy a film nem váltotta be a félelmeimet – az előzetesek alapján (és a homoszexualitás-második világháború kombináció miatt) biztos voltam benne, hogy csupán egy szobrocska- és hatásvadász alkotásról lesz szó. De nem így lett. A Kódjátszma profi munka, remekül tálalt morális kérdésekkel a homoszexualitás, és a „nagyobb jó“ témakörben is.
85/100
Imdb: 8,2
Mafab: 85%
1 thought on “Kódjátszma (The Imitation Game, 2014) – duplakritika”