Kötelező filmek – The Autopsy of Jane Doe (2016) és egy kis horrorelmélet

Ha őszintén be kellene vallani, hogy mely műfaj élvezi a legnagyobb előnyt nálam, akkor muszáj lenne kijelentenem, hogy bár rendkívül jól hangzana, mégsem a dráma, hanem a horror. És ezzel még csak nem is vagyok egyedül, hiszen a horror hosszú idők óta az egyik, ha nem a legnépszerűbb filmműfaj. De vajon mi lehet ennek az oka? Miért nézzük halomra a borzongást keltő filmeket, ha aztán csak lámpafénynél tudunk aludni – vagy még úgy sem? Annak érdekében, hogy kicsit közelebb kerüljünk valamiféle válaszhoz, megismerkedünk Noël Carroll magyarázatával, aztán pedig egy olyan filmet ajánlok, amely után tényleg nem fogtok (túl jól) aludni. (Legalábbis én – aki annyi horror után sem elég edzett – nem aludtam.)

Noël Carroll amerikai filozófus 1990-ben jegyezte le A horror paradoxona című írását, melyben arra igyekezett választ találni, miért olyan népszerű a horror, és hogyan képes magával ragadni az embereket. Először a műfaj egyik sajátos ellentmondásával, a fikció paradoxonával foglalkozott, mely annak a kérdése, hogyan tud hatni a nézőre, pontosabban hogyan tudja megrémíteni olyasvalami, melyről tudja, hogy nem létezik. A másik fontos ellentmondás, mely a horror műfaját jellemzi nem más, mint a horror paradoxona, mely pedig annak kérdése, hogyan válthatja ki tetszésünket az, ami visszataszító. A műfaj filmjei ugyanis egyszerre vonzóak és visszataszítóak: ez a kettősség pedig megragadja a figyelmünket, és végső soron örömérzetet vált ki belőlünk – állapítja meg Carroll. De mi okozza az örömet? „…a horrorban megjelenő tárgyak definíció szerint tisztátalanok. Ez úgy értendő, hogy lényük szabálytalan. Ezeket a lényeket nyilvánvalóan szabálytalan természetük teszi nyugtalanítóvá, elkeserítővé és undorítóvá. Áthágják azokat a kategóriákat, amelyekkel leírjuk a világ dolgait, és az ilyen világképzavar szükségszerűen nyugtalanságot eredményez. De ami szabálytalan, az érdekes is. Az ilyen dolgokban pontosan a szabálytalanság az izgató. Az a tény, hogy eltérnek osztályzási rendszerünk paradigmáitól.” Carroll magyarázata szerint tehát az elragadtatás a kulcs, az, hogy az alkotásokban megjelenő szörny/szellem/lény – nevezzük akárhogy – kívül esik az értelmezési kereteinken, ezáltal pedig egyszerre undorító, zavaró, ugyanakkor vonzó és érdekes is.

Hosszú fejtegetése során Carroll megállapítja, hogy kettős elméletről van szó, melynek egyik tagja az egyetemes, másik pedig az általános elmélet. Az egyetemes szerint „az elragadtatás az, ami miatt keressük a horrort. Ez a műfaj alapvető és általános ismérve”, míg az általános elmélet arra mutat rá, hogy „az esztétikai élvezet elsődleges forrása a (leleplező) narratíva szerkezetének egésze, amelyben a borzalmas lény megjelenése természetesen lényegi elem és szerves alkotórész”. Szóval: a sok vér és a kaszabolás leggyakrabban undorító, a hirtelen felcsattanó hangok és a sok egyéb pedig sokszor még a film megtekintése után órákkal is ijesztő, mégis vágyunk az efféle élményre, hiszen „bármilyen fájdalmat is okozzon a horror az elragadtatás lehetséges ára gyanánt, az átlagos befogadó számára nagyobb lesz az az élvezet, amely kíváncsiságának stimulálásából és kielégüléséből származik”. És akkor az elmélet után következzen egy olyan horror az előző évből, melyben a „szörny” annyira elragadó, hogy szinte lehetetlen nem vonzónak találni.

A The Autopsy of Jane Doe a 2016-os év kiemelkedő horrorja. (Nagy valószínűséggel semmilyen egyetemen nem kerül kötelező filmes listára, ám az imént áttekintett elméleti háttérbe nagyon is beleillik – merthogy horror. Ráadásul az élvezhető fajtából.) A történet egy többszörös gyilkosság helyszínén kezdődik, ahol a vérben tocsogó holttestek mellett egy érintetlen női tetemet is talál a rendőrség. Szinte, mintha csak aludna a fiatal nő, akit átmenetileg Jane Doe-ként nevez meg a seriff, aki rögvest el is szállítja a helyi halottkémhez és kijelenti: „jó lenne, ha még éjjel kiderítené a halál okát”. Tommy és fia, Austin Tilden rögvest nekilátnak, és darabokra szedik a teljesen érintetlennek tűnő testet, ám amivel szembesülnek, sokkal különösebb, mint amit valaha is láttak. (Pedig a fiókokban hever szétlőtt koponyájú holttest is.) A lány belső szervei hegekkel és égési sérülésekkel borítottak, a bőre belseje (!) pedig tele van különféle jelekkel. Az idő előre haladtával apa és fia rájönnek, hogy nem kellett volna felnyitni a tetemet, ekkor azonban már késő, nagyon késő okosnak lenni.

André Øvredal már A trollvadász (Trolljegeren, 2010) című filmjével is bizonyította, hogy ért a horroroknál oly fontos atmoszférateremtéshez – nos, most sem tesz másként. Már a film kezdetén megmutatja a gonoszt, és a feszültség ügyes visszatartásával/adagolásával folyamatosan életben tartja a kíváncsiságunkat, melyet csak akkor elégít ki, mikor már minden egyes sötét sarokban látni véljük a megmutathatatlant.

Miért kötelező megnézni? Nincs különösebb indok arra, miért ezt a horrort – és ne bármilyen másikat – válasszuk, ezért én azt mondom: a műfaj filmjeiben látott emberi és/vagy természetfeletti szörnyek valóban képesek arra, hogy egyszerre keltsenek félelmet és káprázatot bennünk, hát akkor miért ne válasszunk egy olyat, melyben a gonosz valóban tetszetős?

Felhasznált irodalom: http://metropolis.org.hu/?pid=16&aid=50