Kötelező filmek – Ballada a katonáról (Ballada o soldate, 1959)

Egy ideje elég rosszul alszom, ezért mostanság gyakran előfordul velem, hogy hajlani kettőkor, mikor már könnyezik a szemem az olvasástól, aludni viszont nem tudok, megszólal a belső hangom: rakj rendet a könyvespolcon, a ruhásszekrényben, vagy ilyesmi, azzal nem csapsz zajt. Így történt, hogy néhány éjszakával ezelőtt eljutottam a DVD-lemezek rendszerezéséig, amiből végül az lett, hogy a rend helyett a korábbinál még nagyobb káoszt teremtettem, majd, mint aki jól végezte dolgát, megnéztem a Ballada a katonáról (Ballada o soldate, 1959) című filmet. Mentségemre szóljon, ha akartam volna sem tudtam volna ellenállni, mert nagyon szeretem, s valahányszor újra megnézem, azt érzem: sosem fogom kevésbé szeretni. Most kötelezővé is teszem ezt a művet, és mesélek egy kicsit arról az időszakról, korszakról is, amelyben született.

Az őszinteség időszaka

Nos, egészen az ötvenes évekig utazunk most vissza, ugyanis az ’50-es évek közepétől a ’60-as évek közepéig tartott az az időszak a Szovjetunió filmművészetében, amelyet úgy hívunk: szovjet új hullám. Az elnevezés nem egy karakteres stílusirányzatot jelöl, hanem inkább korszakot, tematikai és szemléletbeli rokonságot. A szovjet új hullám sajátos szemléletének kialakulásában természetesen óriási szerepe volt Sztálin 1953-as halálának, amely után a Szovjetunió politikai életében az enyhülés időszaka következett.

„A ’30-as évek óta nagyüzemben működő, technikailag igen fejlett, s az állam által gazdagon támogatott filmipar sematikus szovjetdicsőítő filmek vagy hollywoodi típusú szórakoztató produkciók gyártását tette lehetővé, a szigorúan működő politikai-művészi cenzúra száműzte az egyéni gondolkodást a korszak filmjeiből. Az enyhülés időszaka éppen az őszinteség, egy a korábbiaknál hitelesebb hangnem, s az osztályharcos, öntudatos munkás, illetve paraszt mellett az egyszerű szovjet ember felfedezéséről szólt.”

Ebben az időszakban jó néhány politikailag igencsak merésznek mondható alkotás született, amelyek rövid úton nagy nemzetközi sikert arattak. Ilyen Grigorij Csuhraj A negyvenegyedik (Szorok pervij, 1956) című romantikus filmje, amely a hagyományos partizán témát némiképp kifordítja a négy sarkából; a korábbiaknál sokkal árnyaltabb, gazdagabb, összetettebb karakterekkel játszatja el. És ilyen a szintén általa rendezett Ballada a katonáról, amely meglepően őszintén mutatja be a szovjet nép számára szent honvédő háború nyomorúságát, továbbá a hősnek hazudott kisember mind politikai, mind társadalmi kiszolgáltatottságát.

E filmek merészen és magabiztosan rombolják le a háborús tematika sémáit, akárcsak az eizensteini montázstechnikát újrafelfedező Mikhail Kalatozov Szállnak a darvak (Letyat zsuravli, 1957) című műve, amely a korszak egyik legnagyobb sikere lett. A háború témájával foglalkozó filmek közül korszakalkotó jelentőségű Andrej Tarkovszkij Iván gyermekkora (Ivanovo detstvo, 1962) című első nagyjátékfilmje, amely költői eszközökkel, különleges képi megoldásokkal meséli el a családját vesztett Iván történetét.

A szovjet új hullám másik jelentős, meghatározó témája a felnőtté válás kérdése. A fiatalok felnőtté válása, a nemzedéki tematika jelenik meg például Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij Az első tanító (Pervij ucsityel, 1965), Larisza Sepitykó Szárnyak (Krylya, 1966), valamint Marlen Hucijev Mi, húszévesek (Zásztava Iljicsa, 1964) című filmjében. Ez utóbbi a korszak legnagyobb vitát kiváltó alkotása, amelyet a cenzúra többször újravágatott, végül az eredeti címet megváltoztatva alkotói mégis bemutathatták. A cenzúra azonban ezután egyre többször és egyre erősebben beleszólt az alkotásba. A ’60-as évek végére a brezsnyevi politika ismét érvényesíteni kívánta hatalmát a szovjet filmművészetben, a cenzúra pedig nemcsak a készülőfélben lévő filmeket lehetetlenítette el, de az elkészültek közül is sokat betiltott.

Költői, kritikus és nagyon szép

Ballada a katonáról – mondja a cím, a műfaji megjelölés pedig a következő: háborús filmdráma. A helyzet mégis az, hogy a háború maga alig van jelen a filmben. Adott egy fiatal, ijedt katona, Aljosa, aki, miután kilő két német tankot, tíz nap szabadságot kap. E tíz napja jórészt el is megy a hazautazással, amely során találkozik a háború okozta legkülönbözőbb emberi problémákkal és megismerkedik a szépséges Surával. Sajátos road movie – olvashatjuk még Grigorij Csuhraj 1959-es filmjéről, melyről azt is gyakorta szokták mondani: a szovjet új hullám mesterműve.

És valóban, van ebben valami: a Ballada a katonáról igazán emberi és költői, ugyanakkor kritikus hangvételű film azokról a kisemberekről, akik az életük árán is mentek a háborúba. S rendkívül szép megemlékezés a hősökről. Mondhatni, egy sajátos főhajtás előttük, és mindazok előtt, akik megtapasztalták a nyomorúságot, a kiszolgáltatottságot. E film főhajtás a férfiak munkáját végző asszonyok, a háborúban elesett férjre tovább már nem váró feleség, a hadirokkant, a gyermekét elvesztett édesanya előtt…

Miért kötelező megnézni? Mert költői, szép és humánus film, amely sajátos módon beszél a háborúról és annak következményeiről.

Forrás: Európai filmtörténet kurzus anyaga/Film- és médiafogalmak kisszótára