Kötelező filmek – Nagyítás (Blow-up, 1966)

Vannak filmek, amik képtelenek az öregedésre. Amiket nemcsak azért néz meg az ember, mert tudja, hogy érdemes, hanem azért, mert egyszerűen jók és megállják a helyüket mindenféle korban, mindenféle képernyőn. Az olasz mester, Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow-up, 1966) című filmje pontosan ilyen, ezért nehéz lenne rá jobb szót találni annál, hogy alapmű. Mert az.

A Nagyítás alapötletét Julio Cortázar 1959-ben megjelent novellája adta, melynek története szinte teljes egészében visszaköszön Antonioni munkájában. Főhősünk Thomas, egy felkapott londoni divatfotós, aki keresi a kitörési lehetőséget a műtermek világából, ezért kimozdul az emberek közé, hogy valódi személyeket és valódi szituációkat örökítsen meg. Hajléktalannak öltözik és elmegy egy éjszakai szállásra is, ám egy ennél sokkal szokványosabb helyzet mutatja meg számára, hogy a valós világ milyen titkokat, izgalmakat rejteget. Egy parkban keres témát, ahol hamar felfigyel egy csókolózó párra, akiket rögvest lencsevégre kap. A szerelmesek hevesen ellenkeznek, és minden eszközzel megpróbálják visszaszerezni a negatívokat, amit Thomas nem tud mire vélni mindaddig, míg el nem kezdi kinagyítani a képeket.

Antonioni filmje nagyon érzékenyen mutatja be a művészet és a valóság viszonyát, s megpróbál választ adni a mindig aktuális kérdésre: képes-e a művészet feltárni a valóságot? A világ megismerhetőségének, a valóság visszatükrözésének kérdése áll tehát a Nagyítás középpontjában, főhősnek téve meg egy művészt, aki a stúdiók sterilitásából kiszakadva a hús-vér valóságot kívánja megragadni. Rendkívül izgalmas szemlélni a Thomas körül lassan, ám erőteljesen kibontakozó krimit, melynek kulcseleme a képek folyamatos nagyítása. Kérdéses azonban, hogy ténylegesen a valódi eseményt látja-e főszereplőnk vagy csak belső világának optikai kivetítését. Lehet-e egyáltalán objektivitásról beszélni annak kapcsán, ahogy az ember a körülötte lévő világot és annak történéseit érzékeli, befogadja? A cselekmény kibontakozása számos ilyen kérdést vet fel, hiszen a képek nagyítgatása során szétesik a Thomas által rögzített valóság és eltűnik az, amit látni vél, amit meg akar ismerni.

Mozgalmas dramaturgia és ritmus jellemzi az olasz mester filmjét, melyben a színeknek és a hangoknak is kiemelt jelentőségük van – ez utóbbit könnyedén megfigyelhetjük az utolsó jelenetben. Egy olyan filmművészeti alkotás, mely irodalmi ihletettségű, festészeti előzménye is van (Antonioni az ötvenes években nagyítási kísérleteket végzett a La Montagne Incante című festményen, hogy meglássa, miképpen változtatja meg a nagyítás egy kép értelmezhetőségét), s a fotóművészet különleges világát mutatja be egy olyan főhős alakján keresztül, aki a stúdiók művies környezetétől menekülve a valóság csapdájában találja magát. Az addig ismeretlen színész, David Hemmings számára a Nagyítás – nem meglepő módon – azonnal meghozta a sikert, a film pedig elnyerte a fődíjat az 1967-es cannes-i filmfesztiválon.

A filmtörténet egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott alkotása a Nagyítás, ami kérdésfeltevése miatt kétségtelenül örökéletű marad, hiszen a valóság és a művészet kapcsolatának boncolgatása sosem veszít aktualitásából. Az utolsó jelenetet nézve pedig olyan érzésünk támad, mintha a rendező ránk kacsintana, és azt mondaná: ha megragadható a valóság, akkor sem biztos, hogy létezik.

Miért kötelező megnézni? Mert mind a történet, mind a mögötte rejlő elméleti sík olyannyira izgalmas, hogy észre sem vesszük, valójában egy 1966-os filmmel van dolgunk, s mert Michelangelo Antonioni az olasz és az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb alakja, a filmnyelv jelentős megújítója, kinek alkotásai – élükön a Nagyítással – egytől egyig halhatatlanok.