Kötelező filmek – Négyszáz csapás (Les quatre cents coups, 1959)

Éppen ezen a héten, február 6-án töltötte volna be 87. életévét François Truffaut francia filmrendező, filmkritikus, a francia új hullám és úgy általában a filmművészet emblematikus, feledhetetlen alakja. Nemcsak életműve, de életrajza, pályájának egyedülálló alakulása is méltó arra, hogy jól megjegyezzük, s példaként tekintsünk rá, ha szükséges. Ezért most róla mesélek nektek, és önéletrajzi ihletésű filmjét, a Négyszáz csapást (Les quatre cents coups, 1959) ajánlom.

„Lehet, hogy jók a filmjeim, lehet, hogy rosszak, de én csakis ezeket a filmeket akartam megcsinálni” – olvashatjuk Truffaut Önvallomások a filmről című kötetében, amely kissé talán a személyes hangvételű filmjeinél is közelebb enged minket hozzá. De ha igazán meg akarjuk ismerni, akkor érdemes elmélyednünk az életében…

A gyárból az írógép mögé

Truffaut 1932. február 6-án látta meg a napvilágot Párizsban. Házasságon kívül született gyermek volt, és sohasem találkozott vér szerinti apjával. Anyja és mostohaapja, Roland Truffaut nevelte fel, akik ellen folyamatosan lázadt, ám nemcsak ők vívták ki a haragját: tulajdonképpen mindenféle hatalommal szemben agresszív és elutasító viselkedést tanúsított. Nem túlzás azt állítani, hogy nehéz gyermekkora volt, és a dolgok kamaszkorában sem változtak sokat. Állandóan kimaradozott az iskolából, emiatt pedig elmérgesedett a viszonya szüleivel. Hamar a saját lábára akart állni; kezdetben kifutófiúként dolgozott, majd gyári munkásnak állt, a szórakozást pedig az jelentette számára, hogy filmekről beszélgetett, vitázott egy klubban. Rövid idő elteltével megismerkedett egy irodalmi lap vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így – mondhatni – gyári munkásból rögtön filmkritikus lett.

Ebben az időszakban szeretett volna indítani egy filmklubot, amely a munkásokat szólította volna meg, ám a szervezés folyamán önhibáján kívül pénzügyi zűrbe keveredett, és apja a fiatalkorúak nevelőintézetébe küldte. Truffaut azonban nem mondott le filmes álmairól: levelet írt a legnevesebb francia filmkritikusnak, André Bazinnek, aki kihozatta az intézetből, és munkát is szerzett neki, mindjárt két helyen. A munka mellett filmnézéssel töltötte az idejét; szinte beköltözött a párizsi filmmúzeumba… Az ifjúkori szerelem azonban így sem kerülte el, ahogy a csalódás sem, melynek súlya alatt megroppanva 18 évesen beállt a katonaságba. Fél évig Németországban volt kiképzésen, ezt követően pedig Vietnamba vezényelték, ez viszont már túl sok volt neki… Katonaszökevény lett, s ismét Bazin segítségével „menekült meg”, ő segített neki a leszerelésben.

Felfelé ívelő karrier és az új hullám

Truffaut az ’50-es évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt. Ez volt az a lap, amely Bazin alakjának és közreműködésének (is) köszönhetően a nouvelle vague, vagyis a francia új hullám fészke lett. Az új hullám képviselői elvetették a konvencionális, a történetmesélésre koncentráló filmkészítést, s a szubjektivitást, a rendezők egyéni hangját, stílusát előtérbe helyező filmezést hirdették. Truffaut az irányzat egyik leghangosabb és talán legvakmerőbb alakja volt: hírhedt, A francia film bizonyos irányzata című vitacikkében egyenesen támadta a hagyományos filmet és filmkészítőket. A korabeli francia filmművészetet az élőhalott szóval jellemezte, és követelte a szerzői film térhódítását, amelyben a rendező teremtő egyénisége szabadon kibontakozhat.

Az ’50-es évek elején tehát még az írógép, s nem a kamera mögött foglalt helyet, ám 1956-ban Roberto Rossellini asszisztenseként megismerkedett a filmkészítés gyakorlatával is. Ezt követően Jacques Rivette és Jean-Luc Godard mellett is dolgozott, majd két rövidfilm után 1959-ben elkészítette első nagyjátékfilmjét, az önéletrajzi ihletésű Négyszáz csapást, amely tizenkét nemzetközi díjat, köztük a cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte Truffaut-t.

A francia új hullám képviselői – többek között Jacques Rivette, Eric Rohmer, Claude Chabrol, Jean-Luc Godard – igyekeztek elszakadni a hagyományos filmkészítési technikáktól: példának okáért lazább szövegkönyvvel és szabadabb vágási technikával dolgoztak. Közéjük tartozott Truffaut is, ám ki is tűnt közülük: újszerű ötleteket valósított meg, s bár többször is visszatért a klasszikus ábrázolás- és elbeszélésmódhoz, életművét vizsgálva megfigyelhetjük, hogy előszeretettel kísérletezett különféle műfajokkal. Filmjeinek képi világa, egyedi formanyelve figyelemreméltó, ám legnagyobb érdeme az, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.

Személyes hangvétel, hitelesség, alázat

Filmjeinek jó része regényadaptáció, ám egyikre sem mondhatjuk, hogy szokványos. Truffaut ugyanis az irodalmi alapot mintegy ötletként használta fel, s a regények lapjain megjelenő konfliktusokat a saját elképzelései szerint formálta meg, ezzel pedig mindig új, önálló művet alkotott. Például Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regénye esetén, amelynek mozgóképes feldolgozása nem véletlenül lett az új hullám alapműve. Truffaut különleges szépségű filmje, a Jules és Jim (Jules et Jim, 1962) húsz év történetét meséli el, s ez idő alatt betekintést enged három személy sajátos kapcsolatába, illetve érzelmeibe.

Az érzelem szó egyébként kulcsfontosságú, ha Truffaut műveiről beszélünk, hiszen ő volt az a rendező, aki a legmélyebb érzelmeket is képes volt vászonra vinni, legyen szó szerelemről, barátságról, a halál közelségéről vagy a kilátástalanság és a magány érzetéről. Hitelesen, személyes hangvétellel és alázatosan készített filmet, s mindvégig szem előtt tartotta azt a nézetét, miszerint csak arról beszél, amiről érvényes mondanivalója van. Filmjeinek ereje elsősorban a karakterábrázolásokban rejlik, illetve abban a háttérben megbújó, cseppet sem hatásvadász rendezői attitűdben, amely őt jellemezte.

Nagy fájdalom, hogy olyan fiatalon elment, hiszen idén még csak 87 éves lett volna… 1983-ban agytumort diagnosztizáltak nála; nem sokkal később, 52 évesen hunyt el.

„Rajongóként” Hitchcock, színészként Spielberg mellett

Talán nem tudjátok, de Truffaut-t lenyűgözte Hitchcock munkássága, és olyannyira mindent tudott róla, hogy még interjú- és beszélgetésköteteket is írt. E rajongás tudatában utolsó, Végre vasárnap! (Vivement dimanche!, 1983) című krimijét egyfajta sajátos Hitchcock-replikának is tekinthetjük. De ha már az életrajz és életmű „érdekességek” szakaszához értem, muszáj elmondanom, hogy Truffaut-tól a rendezés és az írás mellett a színészet sem állt távol. Néhány filmjében ő maga is szerepelt, de ami még ennél is izgalmasabb: játszott Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977) című mozijában is!

Négyszáz csapás – betekintés Truffaut gyermekkorába

Annyi, de annyi filmet ajánlhatnék. Például a Lőj a zongoristára (Tirez sur le pianiste, 1960) címűt. Vagy a Húszévesek szerelmét (L’ amour ŕ vingt ans, 1962), a Jules és Jimet, A bársonyos bőrt (La peau douce, 1964), a 451 Fahrenheitet (Fahrenheit 451, 1966) – na, azt már ajánlottam! –, A lopott csókokat (Baisers volés, 1968), nem is, inkább az 1973-as Amerikai éjszakát (La nuit américaine, 1973), amely elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Igen, e filmeket egytől egyig ajánlhatnám – és ajánlom is, a Négyszáz csapást viszont kötelezővé teszem!

Az 1959-es, önéletrajzi ihletésű filmet Truffaut nagyrészt saját gyermekkoráról mintázta. A történet főhőse a tizenhárom éves Antoine, aki Párizsban él a szüleivel. Az anyagi körülményeik igen szűkösek, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a szülők nem igazán törődnek a gyermekkel. És az iskolában sem jobb a helyzet: a tanárok közönyösek, érdektelenek. Ám akkor egy napon Antoine rajtakapja az anyját a szeretőjével, s rájön, hogy a titok birtokában engedményeket tud kicsalni tőle. E momentum fordulópont az életében: felfedezi a saját hatalmát. Amikor gondjai vannak a tanárokkal, nem megy iskolába. Aztán ellopja az apja írógépét, hogy annak eladásából pénzt szerezzen, s elmehessen otthonról. Csakhogy az apa dühében a rendőrökhöz fordul, így Antoine egyik pillanatról a másikra egy javítóintézetben találja magát…

Igen, ez szinte egy az egyben Truffaut gyermekkora, amelynek fájdalmas emléke Jean-Pierre Léaud főszereplésével éled újra. Epizodikus, gyors ritmusú szerkesztésmód és némiképp drámaiatlan, a valóság megragadására törekvő neorealizmust idéző ábrázolásmód jellemzi a Négyszáz csapást, amelynek hőse nem hősként, hanem egyszerű emberként jelenik meg a vásznon. Mind képi világát, mind elbeszélésmódját tekintve különleges, s igen személyes hangvételű film, amely olyan nézőpontból mutatja be a gyermekkort, amelyből kevesen szokták.

Miért kötelező megnézni? Mert a francia új hullám és Truffaut egyik legfontosabb filmje. És mert ékes bizonyítéka annak, hogy Truffaut tényleg csak arról készített filmet, amiről igazán személyes mondanivalója volt…

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Wikipédia/Film- és médiafogalmak kisszótára