Eszter 
Az egyik első dolog, amire a filmszakon rájön az ember lánya, nem más, minthogy filmszakosnak lenni bizony nagyon szexi. Megindokolni ugyan nem ilyen egyszerű, de maradjunk annyiban, hogy szexi és kész. Így aztán elég könnyű belefutni különféle átgondolatlan csajozós szövegekbe, mint például: „az se számít, ha késel, mert az olyan, mint a moziban a film előtti reklám”. Később viszont, mindkét fél számára egyre inkább körvonalazódni látszik, hogy a filmszakosokkal – legyenek diploma előtt vagy után – egyáltalán nem könnyű az élet, persze a szexiség azért enyhít a dolgon.
Tulajdonképpen a mai napig nem tudom, hogy puszta intuíció vagy rafinált elrettentő akció volt részemről, mikor az egyik első randin a „válassz egy kötelező filmet, és nézzük azt” felszólításra rögvest elindítottam a Taxidermiát, de hogy hatásos volt, az egészen biztos. Közbeszúrnám: a kapcsolat kiállta a próbát, s a közös film azóta is a Taxidermia, ám az unokáknak ezt kizárólag csak tizennyolc éves kor felett fogjuk elmesélni. Pálfi György 2006-os filmje ugyanis egyáltalán nem az a tipikus randizós alkotás, viszont akkor is kihagyhatatlan, ha legalább annyira próbára teszi a nézőt, mint a Sweet Movie (Sweet Movie, 1974).
A Parti Nagy Lajos novellái alapján készült film három történetet, három korszakot, három generációt mutat be, középpontba állítva a test és a lélek dichotómiáját. Morosgoványi Vendel, a tisztiszolga nagyapa testi vágyainak rabja, az életét is odaadná egy pillanatnyi élvezetért. Egyszer alkalma nyílik rá, hogy a hadnagy feleségével háljon, mikor is megfogan Balatony Kálmán, a második generáció malacfarokkal született képviselője, aki olyan illusztris evőbajnok, hogy rajzolni se lehetne jobbat. A kommunizmus evő-hányó élsportolójának gyermeke, a csenevész Lajoska sajátos élete szintén szorosan a testhez kapcsolódik, preparátorként ő lesz az, aki a szó szoros értelmében emléket állít a nagy múltú családnak.
Az első korszak a második világháború időszakát mutatja be, ahol a kiteljesedés egyetlen eszköze a szexualitás, a nemi vágy beteljesítése. Ehhez igencsak közel áll a hatvanas évek hedonista szemléletének metaforikus megjelenítése, Balatony Kálmán mindent megevő, majd kihányó, puszta testi létezése. A jóléti társadalom korszakába helyezett Lajoska viszont már egészen más szinten próbálja értelmezni a test feljebbvalóságát, s a megszokottól eltérő családi történet lezárójaként nem hagy maga után utódot. A születés, virágzás, pusztulás íve tökéletesen rajzolódik ki Pálfi György filmjében, melyben a testeknek szimbolikus jelentőségük van.
A három főalak élettörténetét a test mindent irányító, mindenek felett álló szerepe fűzi össze, melynek hitelességéhez kétségkívül szükség van a képi vulgaritásra, a test elfojtott, elrejtett, a legmélyebben eltitkolt velejáróinak könyörtelen megjelenítésére. A testnedvek egyértelműen távol állnak a kultúrált ember énképétől, így aztán a Taxidermia olyan határokat lép át, amiknek létezéséről tudomást sem szoktunk venni. Lehetne finomkodni, de felesleges, hiszen Pálfi sem él ezzel az eszközzel: a hányást speciel premier plánban mutatja a kamera – és most lehet gondolni, hogy villog a spoiler felirat, de nem, ó mennyire nem.
A történet már önmagában megér egy misét, amin bizonyára senki sem lepődik meg, aki valaha is olvasott Parti Nagy művet, ezért még véletlenül se részletezem, pontosan mi is történik a megismert, ám meg nem szeretett szereplőkkel. A megismert szó itt cseppet sem túlzó, Pálfi ugyanis meglepő mélységet ad a karaktereinek, egy percig sem tűnnek felszínesnek vagy mesterkéltnek. Mindegyikük fájdalmasan valódi, akár a szeletelésre váró, nyers hús. S a három főalak mellé kapunk egy negyediket is, a narrátort, aki ellentmondást nem tűrve irányítja a figyelmünket és ügyel rá, hogy pont olyan kívülállónak érezzük magunkat, amilyen ő maga, így aztán tehetetlen szemlélők legyünk ebben az emberpróbáló történetben, ami remek alapja minden idők egyik talán legprovokatívabb magyar filmjének.
Pálfi György hihetetlen vakmerőségről tesz tanúbizonyságot a Taxidermiában, melynek képei a színészi játék, a maszkírozás, s az operatőri munka együttes eredménye által végérvényesen beleégnek a retinánkba. Pohárnok Gergely olyan képi világot teremtett, melyről óhatatlanul is a Delicatessen (Delicatessen, 1991) jut eszünkbe, Czene Csaba és Marc Bischoff játéka, valamint a Pohárnok Iván maszkmester által létrehozott, hihetetlenül valósághű testek is mind egyértelműen hozzájárulnak ahhoz, hogy a Taxidermia egy nagyon-nagyon nehezen felejthető film legyen.
Miért kötelező megnézni? Aki szereti Parti Nagy Lajost, annak nem sorakoztatok fel érveket, a többieknek pedig csak annyit mondanék, tömören és finomkodás nélkül: mert gyomorforgatóan, felháborítóan jó. Aki nem akarja bevállalni, annak ajánlanám helyette Pálfi Hukkle (Hukkle, 2002) című – szintén zseniális – filmjét és zárásképpen megpróbálom megígérni, hogy legközelebb egy könnyen emészthető kötelező filmmel jövök!
