Eszter 
Most már tényleg iszonyú közel jártam az amerikai filmhez, ám egy igazán különös házi, vagy inkább házon belüli dolgozat hatására az utolsó utáni pillanatban meggondoltam magam, hiszen nem is én lennék, ha nem akarnám rávenni a kollégákat, hogy megnézzenek egy olyan filmet, ami lehet más is, nem csak az. Nos, ez a megállapítás rámutat, hogy a mostani kötelező film egy olyan alkotás, mely a vászontól elszakítva is képes életre kelni és hatni a nézőkre. Fliegauf Bence még Benedek néven jegyzett Tejútja (Milky Way, 2007) ugyanis olyan film, mely a moziteremből kilépve, kiállítótérben, a jeleneteket egymástól függetlenül vetítve is megállta már a helyét, méghozzá nem véletlenül.
A 2007-es filmben nincsenek konkrét, kibomló történetek, csupán eseményeket látunk, melyek között nem fedezhető fel szoros kapcsolat, mégis egységet alkotnak azáltal, hogy egymás után következnek és töltik ki elejétől végéig a játékidőt. Ahogy a rendező is mondta, a Tejút egy sajátos természetfilm, amiben olyan embereket látunk, amilyenek mi magunk is vagyunk. Ezt az érzést erősíti a beszéd teljes hiánya, az alkotás ilyen módú némasága lehetőséget ad arra, hogy ne egyedülálló, fontos karaktereket ismerjünk meg, hanem egyes embereket a sok közül. Tulajdonképpen a történetek is épp így vannak felépítve: a film végére nem derül ki, hogy az adott jelenetekben pontosan mi történt, inkább az a fontos, hogy a néző mit lát bele az eseményekbe.
Fliegauf filmje kilenc különálló jelenetből áll, melyek igencsak lazán kapcsolódnak egymáshoz, e szerkesztésmódból pedig egyértelműen adódik/adódott az a gondolat, hogy a szekvenciák külön-külön is működőképesek. A Tejút tehát filmként és videóinstallációként egyaránt működik, egy olyan pszichedelikus alkotás, mely valóban elvarázsolja a nézőt, akár moziban, kiállítótérben vagy a saját szobája falára vetítve – vagy bárhogy – tekinti meg. Az erőteljes hatást azonban kétségkívül erősíti maga a kompozíció, hiszen a rendező nem véletlen sorrendbe rendezte az egyes jeleneteket, azok egymásutániságának nagyon is van jelentősége, ám Fliegauf nem erőltet semmilyen konkrét olvasatot, egyszerűen csak teret enged a befogadónak: játszik a türelmével, működésbe hozza a fantáziáját és engedi, hogy a saját gondolatait, érzeteit vetítse ki a jelenetekre.
A Tejút rendkívül különleges, az ambient zenei stílust idéző hangulatfilm, melyben a legfontosabb szerep – beszéd híján – a képeknek jut. Fillenz Ádám és Pohárnok Gergely alig mozgó kamerája belehelyez minket az adott kontextusba, és egészen addig nem is enged ki onnan, amíg véget nem ér a jelenet, hogy átadja helyét egy másiknak. A szimmetria, a képek egyensúlya vagy feszültsége, az előtér-háttér viszonyok, és a folyamatos vizuális játék befolyásolja a történetet, ami a kompozíciók által végül megfejthetővé válik. Fliegauf Bence filmje olyan, akár egy kirakós játék: elemei épphogy csak kapcsolódnak egymáshoz, mégis képesek vagyunk pontosan összeilleszteni őket, és megtalálni a megfelelőiket abban a világban, melyben nap, mint nap élünk.
Miért kötelező megnézni? Mert olyan intermediális alkotás, melyet többféleképpen is meg lehet nézni, márpedig ezt nem lehet bármelyik filmmel megtenni. Ehhez olyan mozgókép kell, mely képes túllépni a film határain: nos, a Tejút ezt kétségkívül megtette.
