Művészeti határok lebontása – interjú Ádám Annával és a „sorry not sorry” előadás alkotóival

Ádám Anna képzőművésszel, rendezővel, és a sorry not sorry című előadás létrehozásában részvevő művészekkel; Cserna Endre rendező asszisztenssel, Major Mátyás fénytervezővel, Komjáthy Boldizsár zeneszerzővel, Kiss Rebeka Petra, Rácz Réka és Farkas Gergő kortárs táncosokkal beszélgettünk.

Corn&Soda: Milyen műfajnak tekinthetőek azok az előadások, amelyeket létrehozol?

Ádám Anna: Hivatalosan az interdiszciplináris, összművészeti kategóriába tartoznak, de én nem szívesen foglalkozom behatárolással, hiszen az egyik célom pont az, hogy feltérképezzem a művészeti ágak közötti átjárási lehetőségeket, lebontsam a határokat, és ötvözzem a különféle műfajok formanyelvét és eszköztárát. A sorry not sorry például egyszerre kiállítás és előadás, a Jaqui Taboo’s Fashion Show című egyszerre divatbemutató és performansz, a My Genesis Story pedig egyszerre fotósorozat, performansz és installáció.

A képzőművészet mely területeit tanultad?

Ádám Anna: Az École Nationale Supérieure d’Arts de Paris-Cergy egyetemen végeztem Franciaországban, ahol összművészeti, experimentális és kutatás-alapú megközelítésre tanítottak. Művészetágazati szakok nem voltak, de rengeteg óra közül lehetett választani, mint például kortárstánc, fotó, animáció, installáció, zene, zine-készítés, gender- és művészetelmélet. A párizsi egyetemen tanultam meg azt, hogyan lehet együtt használni a különböző művészeti eszközöket a tartalom függvényében. Nagyon korán elkezdett érdekelni az élő művészet, eleinte egyéni, majd csoportos performanszokat csináltam múzeumokban. Később kiállításokon kezdtem együtt dolgozni táncosokkal, most pedig színházban. Ez számomra egy teljesen új tér, elképesztő lehetőségekkel és kihívással, melyből folyamatosan tanulok.

Milyen produkciódat említenéd példaként?

Ádám Anna: A legelső egész estés darabomat említem, a sorry not sorry címűt, aminek a bemutatója a MU Színházban volt 2018. októberében, mely egyszerre kortárstánc előadás és kiállítás. A darab a Biblia szexuális etikájának erkölcsi örökségét, jelenkori társadalmi vetületét vizsgálja három színpadon, és három szólón keresztül, melyekből az egyik a bűn utáni vágyra, a másik a bűn elkövetésére, a harmadik pedig a bűnhődésre helyezi a hangsúlyt. Heten vagyunk a produkcióban: a zenét Komjáthy Boldizsár csinálja, a fényt Major Mátyás, a három színpadon Kiss Rebeka Petrát, Farkas Gergőt vagy Rácz Rékát, és Lukács Leventét vagy Horváth Attilát láthatjuk, a rendezőasszisztens pedig Cserna Endre.

Endre, Te is a vizuális művészetek felől jössz. Te hogyan látod a sorry not sorry műfaját hazai és nemzetközi viszonylatban, illetve hogyan hatott a közös munka az egyéni pályádra?

Cserna Endre rendezőasszisztens: A sorry not sorry előtt ritkán találkoztam hasonlóan összetett műfajjal, akkor is főleg Berlinben, és mindig nagy hatással voltak rám azok a művek, amik egyszerre ötvözik a kortárs táncot és a performanszot. Sajnos, ha valaki nem keresi kifejezetten ezeket az előadásokat, nem is tudja, hogy milyen progresszív műfaj ez, mert jelenleg még nincsen elég láthatósága, nem feltétlenül kanonizált a műfaj, bár intézményi szinten sok minden változott az utóbbi 5-10 évben ezen a téren is.

Jelenleg a MOME-n tanulok fotográfiát, és bár néha dolgozok modellekkel, ez olyan előadó művészet, ami térben és időben nagyon máshogy működik. Örülök, hogy Anna elhívott maga mellé rendezőasszisztensnek, nagyon sokat tanultam a közös munkából. A próbafolyamatot igyekeztem végigfotózni, kicsit elszakadni a klasszikus táncfotó kliséitől, ellépni a puszta dokumentációtól. Ebből egy minisorozat született. Büszke vagyok rá, és remélem, hogy hamarosan valahol be tudom majd mutatni.

Hogy jött létre a koreográfia?

Ádám Anna: Ugyan tartalmi szempontból nem, de a formát illetően a munkafolyamat abszolút horizontális, mindenki részese a kreatív folyamatnak. Én úgy állok hozzá, hogy öt alkotótárssal dolgozom együtt, nem pedig két technikussal, és három táncossal! A képzőművészetben a magányos műtermi munka nem tetszik, a színházban nem vonz a vertikalitás munkafolyamat. Szerintem mindenkiben rengeteg kreatív energia van, és sokkal izgalmasabb dolgok születhetnek akkor, ha ezeket az energiákat ötvözzük. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a többieknek is nagyobb a motivációjuk, és többet tudnak kihozni magukból akkor, ha a produkció létrehozásában is szerepet kapnak, és nem csak a kivitelezéséből veszik ki a részüket. Persze ez nem könnyű, hiszen a kölcsönös bizalom és a figyelem az alapja az egésznek, ezért is nagyon fontos nálunk a másik iránti nyitottság és tisztelet.

Tulajdonképpen te képzőművészeti kollektívaként kezelsz egy előadóművészeti társulatot?

Ádám Anna: Igen.

Hogy néz ki a munkafolyamat? A témát, az ötletet, a látványt, a globális víziót a dramaturgiai és rendezői elképzeléssel együtt te hozod?

Ádám Anna: Igen. Körülbelül fél éves kutatással kezdődik az egész, ami alatt azt az elméleti tudást gyűjtöm össze, amiből majd a darab tartalmi szinten táplálkozik. Ez rengeteg beszélgetéssel és olvasással jár, ebben az időszakban sokat rajzolok, írok. Amikor összeállt, hogy mit akarok mondani, milyen dramaturgia és látvány mentén képzelem el az előadást, akkor kezdődik el a többiekkel a közös munkafolyamat. Ez az időszak arról szól, hogy kitaláljuk azt, hogyan fordítsuk le a tartalmat például koreográfiai vagy zenei nyelvre, tehát hogyan absztraháljuk a mondanivalót. Az utolsó fázisban pedig a különböző formai és esztétikai blokkokat fésülöm össze a darabról alkotott globális koncepcióm mentén. Színházi zsargonnal élve ez a dramaturgiai, rendezői fázis, de képzőművészeti szempontból azt is mondhatnánk, hogy ekkor illesztem össze a különféle szólókat a kurátori elképzelésem szerint egy koherens táncművészeti “tárlattá”.

Neked személy szerint mit ad ez a munkamódszer?

Major Mátyás fénytervező: Szeretem az ebben rejlő lehetőséget, azt az alkotói szabadságot, amit a hierarchia nélküli struktúra generál. Jó érzés, hogy nem az számít, hogy kitől jön az ötlet, hanem hogy az mennyiben járul hozzá a produkció sikerességéhez.

Anna, úgy érzem a közösség nagyon fontos számodra, mintha nem csak egy működési sémát vázolnál fel, hanem egy ars poeticát is. Milyen más megnyilvánulási formát tudnál még erre felhozni?

Ádám Anna: Például azt, hogy ezt az interjút sem egyedül adom, hanem megkérdeztem az alkotó társaimtól, hogy kinek lenne még kedve nyilatkozni, ugyanis fontos nekem az, hogy ne csak velem készüljön a beszélgetés. Németországban ugyanez volt a helyzet. Felkértek egy rádió interjúra, ahová Lukács Levente táncos is elkísért. Meghívtak egy artist talk-ra is, és megmondtam a szervezőknek, hogy számomra az nem releváns, hogy egyedül menjek el, így azon a közönségtalálkozón mind a hatan jelen voltunk. Ezek apró gesztusok, de szerintem nagyon fontosak, mint ahogyan az is, hogy a hang- és a fény pultot lehozom a térbe, és a darab végén a táncosok mennek oda a fényeshez és zenészhez, nem pedig csupán felintenek nekik, mint ahogyan azt a hagyomány megkívánná.

Mátyás, neked mi erről a véleményed?

Major Mátyás: Zavarba ejtő, mivel nekem eddig ritkán kellett meghajolnom, de van benne egy szép romantika is, ami kifejezi a nézők felé azt, hogy az előadás egy nagyobb csapat munkája.

Milyen volt a sorry not sorry előadás nézői fogadtatása?

Ádám Anna: Itthon is és külföldön is szerencsére nagyon jó! Szerették a nézők, a szakmától is elismerő kritikákat kaptam, sok cikk megjelent, hálás vagyok!

Rebeka, a darabban egyedül te veszed fel a közönséggel a szemkontaktust. Mit érzel ilyenkor?

Kiss Rebeka Petra táncművész: Az én színpadom témája a bűntudat és a bűntudattal járó szenvedés folyamata, ami az én személyes tapasztalataimból és érzéseimből táplálkozik. Mivel a sorry not sorry–ban a nézők nem ülnek, hanem a színpadok között szabadon mozognak, ezért a befogadó testközelből tudja követni az én fizikai és mentális szenvedésemet. Látja és érzi a kiszolgáltatott fájdalmamat, ami akár megterhelő is lehet neki abból a szempontból, hogy segíteni nem feltétlenül tud, vagy akar. Az előadás végén eljön egy pillanat, amikor egy rövid szemkontaktus révén a néző kerül középpontba, ilyenkor szavak nélkül is kapcsolat teremtődik a befogadó és köztem. Ennek a minősége és az ereje csak a nézőn múlik. Számomra a darab fogadtatása, visszajelzése ekkor kap relevanciát.

A premier után még hol mutattátok be az előadást?

Ádám Anna: A darab három szólóval teljes, amik kiegészítik egymást, de ugyanakkor önmagukban is értelmezhetőek. Ezt azért mondom, mert a Kiss Rebeka Petrával közösen elkészített Secret Garden című szólót például külön is előadjuk hazai és nemzetközi platformokon. Volt az előadás az Otthon Fesztiválon májusban. Németországban az augusztusi Alte Bürger fesztiválon lesz, ősszel egy budapesti, és valószínűleg egy párizsi galériában is megmutatjuk majd. A sorry not sorry-t játszottuk az Arena Fesztiválon Németországban, vittük a Kolorádó Fesztiválra is, augusztusban pedig bemutatjuk a szegedi Thealteren, és reménykedem benne, hogy még sok más helyen is!

Az eredeti szereposztás Farkas Gergő, Kiss Rebeka Petra és Lukács Levente, ezzel szemben Szegedre Horváth Attila, Kiss Rebeka Petra és Rácz Réka megy. A darab ugyanaz?

Ádám Anna: Igen is, meg nem is. A szólókat nem akarom betanítani, mert ezek nem csak szólók, hanem önvallomások, személyes monológok, intim narratívák is egyben. A tematika persze marad a színpadoknál, de a forma teljesen új, ahogyan a táncos és a megközelítésük is új.

Ezt te is így látod, Réka?

Rácz Réka táncművész: Igen. Tavasszal csatlakoztam ehhez a tavalyi évben debütált darabhoz, az egyik előadó, Farkas Gergő helyére. A szólót Annával ketten alkottuk meg, közös háttérmunkával, együtt gondolkodással, ami szoros kommunikációt jelentett az alkotófolyamat elejétől a végéig. Nulláról kezdtük annak ellenére, hogy egy már kész kontextuson belül kellett mozognunk. Egyetértek Annával abban, hogy ez az egyetlen járható út, ugyanis ezek a szólók nagyon közeli, intim viszonyban állnak az előadókkal, velünk. Teljes mértékben belőlünk épülnek, ezért gyakorlatilag átadhatatlanok.

Miről szól pontosan a Te színpadod?

Rácz Réka: A globális dramaturgián belül az én színpadom egy olyan kérdést vet fel, hogy milyen pszichológiai folyamat játszódik le az emberben akkor, amikor egy olyan dologra vágyik, amit a kulturális és társadalmi berendezkedés erkölcsi vagy morális szempontból tilosnak nyilvánít. Ez a hezitálás, a harc, az egyéni és társadalmi elvárásokkal szembeni küzdelem színpada, ami az ellenállás és a vágy közötti feszültségekből táplálkozik.

Gergő, Te külföldön élsz, hol tanulsz és hogyan illeszkedett bele a darab a saját koreográfusi kutatásodba?

Farkas Gergő táncművész: Épp most fejeztem be a harmadik évemet az Amsterdam University of the Arts-on. A következő évadot a stockholmi Cullbergnél töltöm gyakornok táncművészként. A sorry notsorry próbafolyamata, a köztünk kialakult viszonyrendszer nagyon érdekes az identitás témaköre szempontjából. Az identitás ugyanis egyszerre mutat rá a közegünkkel való egységre, valamint – és egyre inkább – az egymás közötti különbségekre. Ha az identitás kérdéseivel foglalkozunk, egyik jelentésről sem jó megfeledkezni. Mi se tettük; egyszerre próbáltuk kivitelezni a saját koncepciónkat, valamint odafigyelni arra, hogy mire van szüksége a teljes egésznek. Ez a tapasztalat sokat segített tavasszal, amikor először életemben egy nagyobb, hét táncosból, egy kosztümtervezőből és egy zeneszerzőből álló csapattal dolgozhattam együtt koreográfusként. Nem kell feltétlenül politikai témájúnak lennie egy műnek ahhoz, hogy a tartalmában megjelenjen a politika. Ha csapatban dolgozunk – márpedig általában csapatban dolgozunk -, az egymás munkájához való hozzáállás, a felelősség felosztása, a lehetőségek megteremtése és megszabása is mind politika, melynek minősége megmutatkozik a végkifejleten. Ez a kapcsolat foglalkoztat, és helyet is kap a jelenlegi munkámban, amely leginkább fluid terekben úszó, otthontalan tartalmakra, referenciákra, és ezek lassú elfogadására épül.

Boldizsár, a darab koncepciója szerint a három színpadnak három zenei karaktere van. Kihívás volt ez a feladat, vagy könnyen megbirkóztál vele? Úgy tudom nagyon jó visszajelzéseket kaptál, többször külön gratuláltak neked az előadás után.

Komjáthy Boldizsár zeneszerző: Igen, az első színpadhoz zajok, a második színpadhoz techno, a harmadikhoz pedig liturgia köthető. Mivel az események egymással párhuzamosan történnek, ezért a zenének figyelem irányító szerepe is van, akárcsak a fénynek, hiszen attól függően helyezzük a néző figyelmét az egyik vagy a másik színpadra, hogy éppen melyik zenei karakternek mekkora hangsúlyt adunk.

Mindenképpen kihívás volt, de közben viszonylag hamar kialakult a darab zenei struktúrája. Egyfelől megkönnyítette a munkát, hogy a liturgia-színpadhoz már megvolt a zenei anyag egy kánon formájában, amit aztán csak kevéssé kellett szerkeszteni. Másrészről pedig azért, mert az alkotófolyamat ezen a pontján már szinte teljesen megvolt a három koreográfia, és azoknak a koncepcióját végiggondolva, átbeszélve, már sokkal könnyebb volt az úton elindulni, mint hogyha prekoncepció nélkül kellett volna elkezdeni dolgozni a zenei részeken. Az számomra meglepetés volt, hogy bár zenét kell írnom, maga az írási folyamat teljesen más volt, mint amihez eddig hozzá voltam szokva. Szinte inkább hívnám a végeredményt egy sound scape-nek, aminek a feladata a térben lévő események hangsúlyozása, artikulálása. Ami pedig ebben leginkább meglepetésként ért, az az, hogy rájöttem mennyire élvezem ezt a zeneszerzési formát, vagy munkafolyamatot. És igen, szerencsére az általános visszajelzések nagyon pozitívak voltak.

Anna, sok az energiád? Ki tudod élni?

Ádám Anna: Igen, az van bőven. Igyekszem az alkotásban és a tanításban kiélni.

Hol tanítasz?

Ádám Anna: Ősztől a bécsi Képzőművészeti Akadémián fogok egy összművészeti szeminárium-sorozatot tartani QUEER CABARET címmel. 2020. januártól Franciaországban az Artois-iEgyetemen fogok tanítani performanszot, és ott egy klímakutató csoporttal is együtt fogok működni, ami a következő előadásom kutatófázisa lesz egyben. Közben workshopokat is tartok galériákban, múzeumokban, fesztiválokon… Legközelebb júliusban a párizsi Musée National del’Histoire de l’immigration-ban performatív divatbemutatót fogunk csinálni gyerekekkel.

Lesz valamilyen képzőművészeti projekted a közeljövőben?

Ádám Anna: Igen, részt veszek a Haiku című csoportos kiállításon a Capa Központban, ami július 8-án nyílik, ahová egy fotó-installációt viszek. Júliusban egy berlini galériába csoportos kiállításra viszek rajzokat, szeptemberben pedig egy budapesti galériában egy másik csoportos kiállításban veszek majd részt fotókkal, tárgyakkal, performansszal. Októberben pedig egy egyéni kiállításom nyílik majd performanszokkal és workshopokkal egybekötve. Emellett még egy őszi párizsi egyéni kiállítás is szervezés alatt van, ide a Kiss Rebeka Petrával közösen létrehozott Secret Garden-t is el szeretném vinni majd.

Megnézem mindenképpen a következő Haiku kiállításodat. Köszönöm a beszélgetést.

Köszönöm.

sorry not sorry című előadás:

Koncepció, rendezés, dramaturgia, látvány: Ádám Anna Koreográfia: Ádám Anna, Farkas Gergő, Horváth Attila, Kiss Rebeka, Lukács Levente, Rácz Réka Előadók: Farkas Gergő (hely. Rácz Réka), Kiss Rebeka Petra, Lukács Levente (hely. Horváth Attila)

Zene, hang: Komjáthy Boldizsár Fény: Major Mátyás Rendezőasszisztens: Cserna Endre Mentor: Hód Adrienn Produkciós vezető: Soltész Krisztina

Támogatók: L1 Egyesület, MU Színház, Nemzeti Kulturális Alap Imre Zoltán Program, SÍN Kulturális Központ

Következő előadás időpontok: – THEALTER, Szeged, augusztus 10. (“sorry not sorry”) – Alte Bürger Festival, Németország, augusztus 17-18. (“Secret Garden”)