Erunder 
Bár már nem túl aktuális a Zsigmond Vilmos filmfesztivál, de mivel a magyar sajtóban a vetített filmekről olyan részletes leírás, mint nálunk nem igazán jelent meg, így tervben van a mostani dokumentumfilmes kritikán még egy cikk az animációs blokkról, és egy összegző beszámoló is.Összesen 11 dokumentumfilm szállt versenybe a filmfesztiválon, én sajnos csak hármat tudtam megnézni, azok viszont mind olyanok voltak, amiket bárkinek bátran tudok ajánlani.
A kínai-német koprodukcióban készült dokumentumfilm egy olyan kínai futballakadémiáról szól, ahol a gyermekeket nem pusztán focizni tanítják, hanem a különleges Kung Fu Futballra. A Shaolin Kung Fu elemeit, mint a Shaolin Vasfej, illetve mint a Shaolin Tornádó lábmunka próbálják meg használni úgy a fociban, hogy közben a FIFA szabályait is betartják.
Nem lövök le vele túl nagy poén, ha leírom, hogy ez a próbálkozás egy halva született ötlet, és az akadémia csapata szánalmasan rosszul teljesítenek a többi futballakadémiához képest, mert nem is ez a központi része a dokufilmnek, hanem azok a személyes történetek, amiket 92 percben megismerhetünk. Ilyen alak a történetben a duci kisfiú, akinek inkább csak az apja szeretné, hogy focizzon, vagy a lány, aki bevallja, hogy náluk verik a gyerekeket, de szerinte ez így is van rendjén.
Ahogy haladunk előre a filmben, úgy egyre tisztább lesz, hogy a világban, amit megismerünk a kamerákon keresztül, igazából senki sem boldog. Meglehet, hogy mosolyognak és nevetgélnek, de a háttérben minden felhőtlen pillanat mögött megbújik a szürke és könyörtelen valóság, amitől végül a nézőre is átragad némi búskomorság.
Ezt a lehúzós hangulatot időről időre megtöri egy-két poén, ám azok az összkép miatt végül a feledés homályába merülnek, így keserű szájízzel állunk fel, mikor vége a filmnek. Meglehet, hogy egy dokumentumfilmnek valahol ilyennek is kell lennie, így nem mondhatjuk rá, hogy rossz, de mi előre szóltunk. Csak az nézze meg, aki tényleg kész arra, hogy világképe kitágításával realizálja azt, hogy a valóságban szinte teljesen lehetetlen a felhőtlen boldogság.
Az első bhutáni-magyar koprodukció, hasonlóan a vasfejhez a távol-keletre kalauzol el minket. A hasonlóságok ezzel pedig még nem érnek véget. Az egész fesztiválra jellemző generációs szakadék, a foci, és a keleti kultúra ennek a filmnek is szerves részeit képezik.
Gyembo és húga, Tashi átlagos kamaszok. Az életüket a foci, és a Facebook tölti ki. Ám a fiú előtt komoly feladat áll. Mivel nők nem tarthatnak buddhista szertartásokat, így apjuk a fiúra szeretné hagyni örökségüket, a vidék történelmi templomát, mely egyfajta bizonyítéka családjuk nemesi származásának. A probléma csak az, hogy a fiút jobban érdekli a foci, mint a vallás és a szerzetes élet.
A 2017-ben készült filmben fura látni, hogy a modern időkben a digitális kor jellemzői hogyan férkőznek be az ősi kultúra falai közé. A monostor gyermekei nem annyira szomorú, mint az előző, vagy mint a következő film, amiről írok, de itt sem árt felkészülni hogy a valóság keményebben vág minket gyomorszájon, mint a legdurvább fikciós film. Sajnos nem mindenkinek sikerül elérnie álmait és sokszor fel kell adnunk a sajátunkat annak érdekében, hogy a kötelességeinknek eleget tegyünk. A végkifejletet előre sejtjük, de amiért érdemes végignézni a filmet, az nem más, minthogy a főszereplő fiú hogyan jut el a végső döntéséig.
A Kolozsváron feleségével élő alkoholista Árpi életét egy ideig nyomon követő 22 perces film elsőre talán értelmetlennek tűnik. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért nézzük mi, egy kvázi hajléktalan életét, mikor ilyet bármikor és bárhol láthatunk. Majd mikor megelégelnénk, hogy a valóság nyomorát szünet nélkül tolják az arcunkba, hirtelen megüt minket valami. Egy gondolat hasít át bennünk, miszerint igen, valóban bárhol és bármikor látunk Árpi féléket, de nem így.
Ne arra a klisére gondoljatok, hogy ki volt ő korábban, és biztos az önhibáján kívül csúszott le, már ezerszer hallott sztorit nyomják le a torkunkon, mert Árpi előéletéből semmi sem ismerünk meg, de ez pontoson jó is így. Bőven elég, sőt talán még néhol sok is az, hogy puritán módon tekinthetünk be egy alsó-osztálybeli utcán tengődő kéregető alkoholista életébe. Elképesztően nyomasztó tud lenni a gondolat, hogy emberek a közvetlen közelünkben, hiszen Kolozsvár akár Budapest is lehetne, így élnek. Teljesen mellékes, hogyan jutottak odáig, mert a múlton változtatni nem lehet. Egy biztos, ha megnézed ezt a dokufilmet, tuti, hogy adni fogsz némi aprót, a következő hajléktalannak, aki szembejön veled, még akkor is ha Árpi nem a legszimpatikusabb ember a világon.
