Saul fia (2015) duplakritika

Nem túlzás azt állítani, hogy a Nemes Jeles László rendezte Saul fia az elmúlt évtizedek talán legjelentősebb magyar filmes sikere, de minden bizonnyal az egyik legnagyobb filmes vállalása. A Saul fia egy olyan alkotás, melynek sikerére büszke lehet a magyar filmgyártás és büszkék lehetünk mi magunk is.  

NBence:

Nincs olyan filmrajongó, de talán még a napi híreket rendszeresen figyelő honfitársunk sem, aki ne értesült volna Nemes Jeles László produkciójának sikeréről. Ha mégis, akkor röviden összefoglaljuk, miért van tele a sajtó a filmről szóló hírekkel. Történt ugyanis, hogy a világ egyik legjelentősebb filmes seregszemléjén, a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon, a Saul fia négy díjat is nyert, és további kettőre is jelölt volt. A film 1984 óta az első magyar produkció, amely a Zsűri nagydíját (Grand prix du jury) hazavihette. Ezen kívül a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) elismerését, a François Chalais– díjat, és a technikai kivitelezésért elnyerhető Vulcain-díjat (Prix Vulcain de l’artiste technicien) is bezsebelte a film. A Saul fia jelölt volt továbbá az Arany Kamerára (Caméra d’Or) és a legrangosabb cannes-i díjra, az Arany Pálmára (Palme d’or) is.

A példátlan szakmai elismertség nem csupán a külföldi és hazai kritikusokra volt jó hatással, jelentős forgalmazási sikerekről is beszélhetünk a Saul fia kapcsán. A cikk megjelenésének napjáig már 51 ország vásárolta meg a filmterjesztés jogait, köztük Németországgal és az Egyesült Államokkal – utóbbi esetében nem kisebb név, mint a Sony Pictures Classics révén kerül a tengerentúli nézőkhöz az alkotás. Ez pedig azt is jelenti, hogy a film már a premier előtt visszahozta a gyártásának költségeit! Mindezek ellenére, pontosan a témaválasztása okán, mégis tartottam kicsit a filmtől. Nehéz volt nem előítéletesnek lennem a hazai filmgyártást és a téma komplexitását ismerve, hiszen nagyobb költségvetésű, jelentősebb szakmai háttérrel és tapasztalattal rendelkező – külföldi – produkciók is szép számmal elvéreztek már a téma feldolgozásában. Igazából több „rossz” produkciót láttam már, mint valóban jót, kezdve a sokak által agyonmagasztalt Schindler listájával (Schindler’s List, 1993). Az alkotást mindig is végtelenül káros filmnek tartottam, ugyanis egy borzasztó eseményt akart feldolgozni az átlagnéző igényeire szabva, előre gyártott panelekkel, a legegyszerűbb narratívában tálalva. Steven Spielberg ezzel a filmmel egy teljesen kiüresített, borzasztó giccsekkel teletűzdelt olvasatát adta a valós eseményeknek, ha durvábban akarnék fogalmazni, kiárusította a 20. század egyik legszörnyűbb mozzanatát. Akik ebből a filmből akarták megérteni mi történt a zsidókkal a második világháború alatt, azok jelentősen tévútra kerülhettek.

Húsz évvel később aztán jött a Saul fia és kifordította négy sarkából az egész holokausztfilmes vonalat, a semmiből teremtve meg egy teljesen új filmes narratívát. Nemes Jeles László filmjében nem csupán a korábbi holokausztfilmekhez képest tud egy többszörösen feldolgozott témát a legmagasabb művészi szinten prezentálni, hanem jelentős szemléletmódbeli váltás mellett tud valóban releváns újdonsággal szolgálni. Már a film cselekménye és annak szereplői sem szokványosak. A Sonderkommando tagjai révén egy eddig nem látott szemszögből ismerhetjük meg a haláltáborok működését, az ott történt eseményeket. A korábbi soá-filmek rendszerint megálltak a haláltáborok bemutatásának egy adott szintjén, a legbrutálisabb színtérre eddig nem volt jellemző „bemerészkedni”. Nemes J. László szakított ezzel az íratlan szabállyal és azokat vette szemügyre, akik a legszörnyűbb feladatokat végezték el haláluk előtt; azokat a személyeket, akikkel a filmtörténet eddig nem igazán törődött. A film főszereplője, Saul Ausländer – aki egyébiránt fiktív karakter – is egyike a Sonderkommando tagjainak, az ő életének két utolsó napját követhetjük végig.

Saul karaktere ugyanakkor nem csupán főszereplőként vezet végig bennünket a filmen, hanem egyfajta szűrőként is funkcionál. A film ugyanis az események közléséhez azt az utat választotta, hogy nem törekszik mindennek, még a megmutathatatlannak is a megmutatására.  A fókusz egy pillanatra sem kerül le a főszereplőről, a kamera csak annyit mutat meg, amennyit ő maga is láthat. Történik ez azért is, mert Saul a film végéig saját küldetésének végrehajtásával foglalkozik, történjék is bármiféle borzalom körülötte. Ezért a díszlet csak díszlet marad, a cselekményt pedig sokkal inkább a főszereplő személye határozza meg, mintsem fordítva. A Saul fia úgy sokkolja nézőit, hogy valójában nem az események frontális megjelenítését választja eszközéül, hanem jelentősen apellál a nézők saját képzeletére és ismereteire. Itt nincs felesleges megmagyarázás, jó és rossz, itt csak emberek vannak.

A film újszerűsége mellett dicséretet érdemel azért a rengeteg előmunkálatért, amit a stáb végzett el a forgatásig. A cselekménynek teret adó auschwitzi halálgyár megjelenítése annak ellenére, hogy nem leíró jelleggel tűnik fel a vásznon, végtelenül profin és közérthetően kerül tolmácsolásara a nézők felé. A készítők aprólékos gonddal készítették el a film díszletét, ügyelve a történeti hűségre, és arra, hogy a naturális képkockák szemernyi kétséget se hagyjanak afelől, mi is zajlik a falak között. A rendező a legfőbb dicséretet bátorságáért érdemli, mert nem félt a fikció helyett a valóságot választani. A Sonderkommandós személyek visszaemlékezéseinek feldolgozása mellett bevont szakértők révén a film úgy lett történelmi mozi is, hogy talán kezdetben nem ez volt a legfőbb szempont.

A Saul fia sikere természetesen nem választható el a technikai megoldásoktól sem. Erdélyi Mátyás operatőr mellett ki kell emelni a vágásért felelős Matthieu Taponiert is. A film ugyanis a dinamikájának megőrzése -, és a nézőkre gyakorolt drámaibb hatás érdekében nagyon kevés vágási ponttal működik.  A készítők maguk is számtalanszor hangoztatták, hogy céljaik között szerepelt a vizuális közlésben is egy teljesen új filmnyelv elkészítése. A fentebb már megemlített látványábrázolásban ez jól érzékelhető is. A nézők által megszokott tér és karakterértelmezés a filmben teljesen felborul – vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni sokkal inkább a valósághoz, rendeződik vissza. Az embert látjuk, a személy apró gesztusai, testbeszéde, mozgása révén kapjuk meg annak a szörnyű közegnek a leírását, amely direktben, teljes egészében sohasem jelenik meg a film alatt. A kamera pedig végig ott van, a klasszikus iskolát képviselve 35 mm-re forgat, mellé pedig hátborzongató hanghatásokat kapunk.

Az emberközpontú szemlélet persze nem működhetne jól, ha a filmben feltűnő színészek nem végeznének legalább olyan alapos munkát, mint a stáb többi tagja. Három főbb szereplőt érdemes szemügyre vennünk, ugyanis ők azok, akiknek a játéka nagyban meghatározza az egész produkció végeredményét.  Röhrig Géza nagyjátékfilmes tapasztalat nélkül került a főszerepbe, ám ez egy cseppet sem látszik az alakításán. Sem színészi eszköztárának szerénységét, sem a rutin hiányát nem fedezhetjük fel rajta, az alakítás az első perctől az utolsóig hiteles és mesterkéltségtől mentes. Röhrig letisztult és elhivatott játékát nem lehet kellőképpen dicsérni, hiszen a már említett operatőri, illetve vágói stílus mellett nem sok hiba férhetett bele a forgatásba.   A Sault alakító Röhrig mellett Molnár Levente (Ábrahám) és Urs Rechn (Biedermann) rutinosabb színészeknek számítanak. Ábrahám karaktere a film másik kulcsszereplője, a szörnyű valóságtól elszakadt Saul elméjének egyfajta horgonyaként működik, a néző általa kaphat néhány választ a bizonytalan kérdéseire.

Mit lehet még elmondani ennyi dicséret után a filmről? Talán nemes egyszerűséggel azt, hogy a Saul fia nem csupán egy több elemében grandiózus vállalkozás, amely képes szakítani a holokausztfilmek hibásan berögzült kliséivel, hanem az elmúlt évtizedek magyar filmgyártásának egyik jelentős – ha nem a legjelentősebb – alkotása. Ezzel nem elvitatva több hazai mozi sikereit, de Nemes Jeles László munkája egész egyszerűen egy teljesen más dimenzió. A film önmagában, művészileg is figyelemreméltó, ugyanakkor mondanivalójának fontossága, újszerű téma megközelítése csak még jobban kihangsúlyozza az érdemeit. Témaválasztása okán, történelmi jelentőségét tekintve hazai mércével talán csak a Drága Elza! alapkoncepciója lenne mérhető hozzá, kár, hogy az a mozi a Saul fia nyomába sem érhetett. Ennek a filmnek ugyanakkor talán az a legkevésbé lényeges funkciója, hogy szórakoztasson. Ez egy megrázó film, olyan, amilyennek lennie kell! Zárásként pedig egy megjegyzés: ha a Magyar Nemzeti Filmalap támogatása a Saul fián kívül más filmet nem is tud majd sikerre vinni, ezért az alkotásért már megérte létrehozni!

Értékelés: 84/100

IMDb: 8,1/10

Mafab: NA

***

Blackphoenix:

A Saul fia rendkívül nyomasztó alkotás, amely valósággal fojtogatja a nézőt. Nincs semmiféle bevezetés, a rendező nem azzal az illedelmes fokozatossággal adagolja a koncentrációs táborba érkező zsidókat érő sorscsapásokat, mint amelyet például a Sorstalanságban megfigyelhettünk. Ehelyett azonnal olyan töménységű szenvedésbe taszítja bele a befogadókat, hogy szinte együtt fuldokolnak a gázkamra áldozataival. Ez persze természetes, hiszen Nemes Jeles László filmje Koltai Lajoséval ellentétben nem a munkatáborra, hanem a megsemmisítő táborra összpontosít.

A rendező ráadásul olyan témához nyúl, amely még a holokauszt történetén belül is rendkívül provokatív; főhőséül a Sonderkommando egyik tagját, Sault választja, vagyis egy olyan embert, aki a gázkamrába kíséri sorstársait, majd eltakarítja a holttesteket. Az első pillanattól markánsan érződik Nemes Jeles állásfoglalása ezekkel a különleges helyzetben lévő foglyokkal kapcsolatban; a kamera gyakran áll a Sault alakító Röhrig Géza háta mögött, a teljes kontroll és kiszolgáltatottság érzését keltve a közönségben. A férfi éppen olyan rab, mint a többiek, azzal a különbséggel, hogy őt csupán néhány hónapnyi „szolgálat” után tervezik megsemmisíteni.

Saul tehát csak túlél, ameddig lehet, és működik, mint egy gép, egészen addig, amíg egy fiúban, aki élve kerül elő a gázkamrából (persze az egyik orvos azonnal korrigálja ezt az aprócska hibát), felismerni véli saját gyermekét. Innentől kezdve egyetlen, az adott körülmények között igen abszurd cél hajtja a férfit; találni egy rabbit, aki segít a zsidó hagyományok szerint eltemetni a fiút. A helyzet rendkívül groteszk, hiszen egy utolsó, kétségbeesett küzdelmet látunk, amelyet Saul embersége utolsó darabjának megőrzéséért folytat, mégis egyre őrültebb cselekedetekre ragadtatja magát, veszélybe sodorva saját életét, miközben a nem kifejezetten a Maslow-piramis alapján álló vágyát igyekszik teljesíteni.

Nemes Jeles ráadásul olyan atmoszférát teremt mindehhez, amelyet napjaink horrorfilmrendezői is megirigyelhetnének. Nem látunk egyetlen kínzást vagy szétroncsolt holttestet sem, csupán a félelemtől szinte elállatiasodó áldozatok sikolyait halljuk, a halottakat pedig egyszerű szemétként, illetve „darabként” ábrázolja a kamera. Mindez azonban felér egy megsemmisítő csapással a befogadóra nézve.

A színészek is igazán kitettek magukért; a hangulattal, amelyet a kényszerűségből fakadó összetartás-kezdemény és az egymás taposásának kombinációja teremt, valami igazán esendőt és elkeseredettet sikerül hozniuk. Az is tökéletesen érződik, mit jelent a németül ordibált parancsszavak között néhány lopott magyar szó. Jól megfigyelhető emellett a testtartással és mimikával való játék; az előreeső vállak és a kifejezéstelen, maszkszerű arc mind a megtörtség és a behódolás jeleit mutatják.

A rengeteg egyszerű, de rendkívül erőteljes rendezői fogás mellett a történet teljesen elsikkad, nincs benne szinte semmiféle koherencia. A fájdalmasan lassan vánszorgó képek között nem igazán lehet konkrét eseményeket kiemelni. Ám figyelembe véve a nagyon is tudatosan felépített atmoszférát, méltán tekinthetjük a történetkezelés módját is a kiúttalanság és reményvesztettség egyik gondosan megválasztott eszközének.

Mindezeket figyelembe véve a Saul fia egyszerre borzalmas és zseniális film. Előbbinek az általa kiváltott sokk miatt nevezhető, amelyből csak egy jó fél óra, és egy nagy adag kávé után lehet valamelyest kikeveredni, utóbbinak pedig azért, mert maximálisan (túl)teljesítette a kitűzött célját. Egyetlen apró pontatlanság árnyékolja be a tökéletesen felépített kompozíciót; nincs az a holttest, amelyik ne indulna oszlásnak a több napig elhúzódó viszontagságok közben.

Értékelés: 85/100

IMDb: 8,1