Színházi Világnap alkalmából – interjúrészletek a közelmúltból

Sajnálatos helyzetben vagyunk a Színház Világnapján… Korábbi interjúkból idézek, melyeket az elmúlt bő egy évben készítettem, többek között Lovas Rozival, Mészáros Blankával, Hegedűs D. Gézával és Vecsei H. Miklóssal.

Az elmúlt bő egy évben számos interjút késztettem színművészekkel. A mostani – „színházmentes” és „filmbemutatóktól mentes” – sajnálatos helyzetben elővettem az interjúimat és egy-egy gondolatot kiemeltem a beszélgetésekből, melyek a színházról, színészetről, a generációkról szólnak.

A közelmúltunkban számos, a művészvilágot érintő jelenség, megnyilvánulás került a napvilágra, illetve állandóan aktuális téma a színház helyzete. Gyakran emlegetjük azt, hogy megjelent egy bátor művész nemzedék, mely egyre inkább támogatókra talál a náluk idősebb korosztályokból is. Feltűnt egy új színész-rendező generáció mely erősen hallatja a hangját mind a színpadom, mind a nyilatkozatokban.

(Az interjúkban többször szóbajön a Vígszínház, de ez természetes, hisz az elmúlt években sok színészünk megfordult a Szent István körút 14. szám alatt.)

Lovas Rozival (33 év, színésznő, Radnóti Színház) még tavaly januárban beszélgettem:

Cs.A.: Berobbant egy friss színész- és rendezőgeneráció, akik pár évvel vannak 25 felett, és felfrissítették a magyar színházi életet. Gondolok több színház fiatal művészére vagy az általuk létrehozott projektekre. Bátorságot, erőt látok bennük. Hogy látod ezt belülről?

Lovas Rozi: Én is így látom, de szerintem ez is a feladatuk. Manapság talán lazábban működnek a társulatok, mint a régen. Nagyobb az átjárás, többen dolgoznak szabadúszóként, jobban felelősek magukért a színészek. Nem az a meghatározó, hogy vannak nagy mogulok, akik alá, ha nem tartozol, akkor senki sem vagy, viszont ha igen, akkor olyannak kell lenned, mint ők. Mindeközben vannak nagyon jó, burjánzó műhelyek, amelyek szabadabban, lazábban, nagy művészi elhivatottsággal csinálják a dolgukat. Az egymásra való hatás és az egymás energiáiból való táplálkozás újítani tud. Kíváncsi a köztudat, a színházi közvélemény az új csapatokra, újításokra, a fiatal erőkre. Itt a Radnótiban, a Vígszínházban, a Katonában, az Örkényben, a független társulatoknál, mindenhol látszik, hogy a vezetőség nagyon kíváncsi, nyitott, lehetőségeket ad most, és ezzel egy tehetséges generáció tud is mit kezdeni.

Király Dániellel (32 év, színész, korábban Vígszínház, jelenleg K2 Színház) májusban beszélgettem:

Cs.A.: Egy új színész generáció erősen hatott a színházi életre, te hogy látod ezt?

Király Dániel: Igen, egyértelműen van, és ez a színházi szakma minden terültére igaz. Érzékelhető, de az okát nehéz megfogni. Lehet, hogy egyszerűen elkezdtünk jobban élni a technológia adta lehetőségekkel. A színházat meghaladta az internet és a videó, és most kezdjük utolérni, például az összművészeti eszközök használatával. Kovács D. Dani rendezővel például én azért szeretek nagyon együtt dolgozni, mert azt a popkultúrát, amit fogyasztunk, át tudja vinni a színpadra. Ez az új szemlélet az általa rendezett, a Pesti Színházban látható Haramiák előadásban is erősen jelentkezik.

Cs.A.: Egy rövid hírben közölted, hogy a jövő évadban a K2 Társulatát fogod erősíteni. Ez mit jelent?

Király Dániel: Azt, hogy felmondtam a Vígszínházban. Már februárban megbeszéltük ezt Eszenyi Enikővel. Már látható volt, hogy a május 1-én kihirdetett jövő évad kapcsán nem voltam említve az új szereposztásokban. Még nem egyeztettünk arról, hogy a futó szerepekből mit tartok meg.

Újabb óriási váltás jön, ami az én döntésem volt. Sokrétegű az oka. Egyrészt voltak feloldhatatlan konfliktusaim a vezetőséggel, másrészt azt kezdtem el érezni, hogy nem elég izgalmasak a szerepek, amiket kapok. Az izzást, ami bennem van színészként, azt lefojtódott. A döntésemben benne van az is, hogy borzasztó sok előadásom volt, amiben elfáradtam, és sok az olyan előadásom, ami nem mozgatott meg. Ilyen A Pál utcai fiúk is, ami úgy van megcsinálva, hogy még 40 évig mehessen, ezért kevésbé van konkrét színészekre építve, mert cserélhetőnek kell lennünk. Egy idő után úgy éreztem; mindegy, hogy én, vagy más áll a színpadon a Csónakos szerepében. Ebbe bele lehet fásulni. A Pál utcai fiúk szereplői annyira le vannak terhelve, hogy más külsős lehetőségre nem volt esélyem. Viszonylag sokan kerestek meg külsős munkákra, de mindenre nemet kellett mondanom. Ezért is választom most a szabadúszást, mert nem akarom, hogy a jó lehetőségekre folyamatosan azt kelljen mondanom, hogy „köszönöm, hogy rám gondoltál, de nem tudok menni.”

Mészáros Blanka (29 év, színésznő, Katona József Színház) tavaly júniusban nyilatkozta:

Cs.A.: Nagyon erős a színész és a rendező generációtok, hangsúlyosan vagytok jelen a színházi életben. Ez jó érzés, teher, felelősség?

Mészáros Blanka: Érzem a tevékeny energiánkat, és ez nem az a fajta hozzáállás, hogy kiközösítjük az előttünk járó korosztályokat azzal, hogy már elavultak. Amit csak lehet, azt igyekszünk befogadni tőlük és felhasználni ahhoz, amit mi egy újvilággal képviselünk. A mi korosztályunk pont az, amelyik még nem a teljes virtuális világban nőtt fel. A gyermekkorunkban fokozatosan jelentek meg az új technikai eszközök, és volt az életünknek egy nagy része, amit nem a digitális világ határozott meg. Ez szerintem nagyon nem mindegy. Én természet közelben nőttem fel, de ha valaki nem így élt a gyermekkorában, akkor az is biztos, hogy ember közelibb módon létezett. Beszélgettünk egymással, a szüleimmel, a családdal, a barátokkal… A mai korból hiányzik a játék szabadsága. Mi ezt hozzuk magunkkal, mert mi még ezt tapasztaltuk meg. .. A mai kommunikációs formák felületesek, magányossá teszi az embereket és nem a valóságot tükrözik. Ha annyi boldog ember lenne a földön, mint amennyit az Instagramon látok, akkor nem itt tartana a világ. Ez teljes mértékben torzképet mutat az emberekről, a világról, folyamatos hiányérzetet szül, ami által semmi sem lehet elég jó. Ez csak depressziót és szorongást eredményez, nem boldogságot.

Vasvári Csabával (53 év, színész, a Szentendrei Teátrum igazgatója) a júniusi POSZT-on kávéztam:

Cs.A.: Szerinted mi az oka az új szeleknek a színjátszásban?

Vasvári Csaba: A rendszerváltás után volt egy meghökkenés a szakmában, amely pont az én generációmat érintette a legjobban. Vákuum alakult ki abban az időben. Csak találgatok, mert magunkra gyakran nehezebben látunk rá. A rendszerváltás előtti beidegződések, rutinok már nem működtek tovább, megszűnt a hazai film- és tévéjáték gyártás, az államilag dotált biztonságos rendszer. Megszűnt az, hogy majd az iskolásokat és a katonaságot beültetjük a nézőtérre, és akkor mindig van néző. Az élet új helyzetet hozott, ami ellen a szakma kézzel-lábbal tiltakozott, mert az ember alapjában véve fél az újtól. Mindenki próbálta a már elfoglalt területét megtartani, miközben a szőnyegeket húzogatták ki a lábak alól. A szakma az gondolta, hogy egyre vékonyabb jégen táncol, de ha le mert volna nézni a lába alá, akkor láthatta volna, hogy nem hogy jég nincsen alattunk, hanem már víz sincs. Mostanában kezd ez a helyzet tudatosodni, és teljesen más reflexet kell kialakítani. Más felkészültségre, gondolkodásmódra, másfajta színészi gyakorlatra van szükség. Én lenyűgözve nézem, hogy a Színművészetiről, Kaposvárról kijövő fiatalok alsóhangon három hangszeren játszanak, négy labdával zsonglőrködnek, és tudják a helyből hátraszaltót.

Cs.A.: Korábban a bizonytalanság félelmet szült bennetek, ami most nincs a fiatalokban?

Vasvári Csaba: Igen. Zárt világ volt a színház, amiben kevesek számára volt be- és átjárás. Ám hiába próbálják egyesek még most is zárttá tenni, ez a világ sokkal nyitottabbá vált. Mások lettek a relációk és az elváráshorizontok. Totálisan átrendeződött a színház és a színház körüli erőrendszerek.

Cs.A.: Amikor fiatal színészeket, rendezőket kérdezek, sokszor nem is értik azt a kérdést, amiről beszélünk. Ők nem érzik bátornak a hozzáállásukat.

Vasvári Csaba: Persze, nem is érthetik a kérdést, nekik ez természetes, mert egy mostani huszonéves teljesen más perspektívából nézi, látja a színházat. Ezt el lehet tanulni tőlük, és én igyekszem is így tenni. 53 évesen már nekem sem kellene félnem, mert ha nem játszom valamelyik színházban, majd játszom egy másikban. Ha pedig nem játszom sehol, akkor azzal törődöm, ami éppen a dolgom, mivel a lelki és szellemi fejlődésemnek egy más szakaszában vagyok éppen. A tapasztalataim összegzése a feladatom, és azok átadásának a lehetőségét kell keresnem. A bátorságot mindenképpen tanulnunk kell a fiataloktól.

Cs.A.: A kölcsönös áramlás megújítja a színházi szakmát?

Vasvári Csaba: Igen. A jobb szakmai műhelyekben ez mindig így volt, mert csak így lehet jó színházat csinálni. Voltak és még mindig vannak olyan beidegeződések, amelyek a generációk közötti áramlás ellen próbálnak hatni. Ami a nyitottság, az átjárhatóság ellen van, és valaminek a berögzítését akarja elérni, az szánalmasan naftalinszagúvá, mereven büdössé válik. Ha a kultúrpolitika megpróbál felvázolni egy egységes elváráshorizontot, az nekem mindig büdös, mert az beszűkít. Nem szabad a művészet számára kívülről elvárásokat megfogalmazni.

Sándor Péter (31 év, színész, szabadúszó) az István, a király beugrása után adott interjút:

Cs.A.: Van-e valami hiányérzeted a mai színjátszás tekintetében?

Sándor Péter: Amit hiányolok a mai színházból az, hogy nincs megmutatva tisztán a szerelem. Mindent átszőnek a társadalmi és politikai utalások, aktualizálások. A szerelem, az emberi érzések „csak úgy”, igazi valójukban alig jelennek meg a színpadokon. A Rómeó és Júliában is van politika, de mégis közel hozza azt, hogy milyen, ha két ember között megszületik a tiszta szerelem.

Cs.A.: Te a szabadúszást választottad. Miért?

Sándor Péter: Minden színházban van olyan dolog, amit csak ott kaphatok meg, mint színész, de úgy éreztem, hogy megfosztom magam attól a lehetőségtől, hogy többfajta ízléssel találkozzam. Valamennyi színházra jellemző egyfajta ízléskultúra. Emellett az uram-bátyám kapcsolatok erősek a színházi világban, amivel nincsen probléma, mert természetes, hogy azt hívja a szerepbe a döntési helyzetben lévő ember, akit kedvel. Ezért a szabadúszás veszélyes is lehet. Volt egy olyan évem, hogy nem jöttek a felkérések, pedig előtte szakmailag nagyon jó dolgokat csináltam. Azon találtam magam, hogy mégsem hív senki. Rosszul érintett, de nem estem kétségbe. Azt gondoltam, hogy kihasználom az időt, nyelvet tanulok, elmegyek dolgozni. Nekem a kétkezi munka nem piszkos, mert abból is tapasztalok, amelyet fel tudok használni a szerepeim formálásában.

Seress Zoltán (57 év, színész, Székesfehérvári Vörösmarty Színház) a Feltaláló című film bemutatója után nyilatkozott:

Cs.A.: A legendás Bárka Színházról már sokat kérdeztek téged, amelyet több éven át igazgattál. Az 5 éves távlatból hogyan gondolsz vissza a Bárka Színházra?

Seress Zoltán: Már korábban megfogadtam, hogy nyilvánosan nem beszélek a Bárkáról. Nem a szakmai munka minősége döntött a Bárka Színház sorsáról. Váratlanul alakult sok minden, amit nem lehetett és nem is tudtam kezelni. A feltaláló filmre visszatérve az a konklúzióm, hogy csináljon bármit az ember, és mindegy, hogy milyen izmus alatt tesszük a dolgunkat, jó, ha elkerüljük a Mátyusokat. Most már tudom, hogy hogyan kell felismerni a Mátyust, és mindenkinek ajánlom, hogy ez az érzéke legyen meg. Nem csak a gyermekkoromból táplálkoztam a Mátyus figurájának megformálása során, hanem a közelmúltból is. Ezt ebben a pillanatban ismertem fel.

Cs.A.: Az elmúlt években sok fiatal érkezett a Vígbe, akik most erősen meghatározzák a színház arculatát. Hogyan látod ezt?

Seress Zoltán: Nincs ebben semmi különös. Ha belegondolok az én Vígszínházas érkezésembe, akkor 1987-ben ott volt a színházban Kern András, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Tahi Tóth László, Szakácsi Sándor, akik annak idején megtették a dolgukat a Popfesztivállal és a Harmincéves vagyok darabokkal. Érkezett a mi generációnk, amelyik ugyanúgy letette a névjegyét a Padlással, a West Side Story-val, a Fekete Péterrel, vagy akár a Dühöngő ifjúsággal. Most itt egy újabb generáció, amelynek ugyanez a dolga. Ennek a folyamatnak folytonossága és tradíciója van. Nyilván megváltozott a világ, más a felület, amelyen az újak érintkeznek a világgal, de ha van teremtő, jól működő, ízléses háttér, akkor ez működni fog. Ha nincs, akkor szétesik. Ezt praktikumként mondom. Ha őszinték vagyunk, akkor az én generációm mögül a figyelem kopott el és szétesett, de annyi azért maradt belőle, hogy a generációm megmaradt individuális módon teremtő közegnek. Ez hol itt, hol ott összetalálkozik, de abban a koncentrációban, ahogy a mostani generáció működik a Vígszínházban, úgy nem. Ha a fiatal generáció figyel arra, hogy emberi módon, empátiával közelítse meg a helyzetet, akkor működhet. Ha nem, akkor elfáradhat. Ez bármelyik színházban így van, nincs ebben semmi speciális.

Kerekes Vicával (38 év, színésznő, szabadúszó) az Apró mesék című film kapcsán beszélgettem:

Cs.A.: Szász Attila milyen típusú filmrendező?

Kerekes Vica: Az a rendező, akivel jól dolgozni, és akiben tudok hinni. Nem erőszakol rám semmit, nem kényszerít. Pontosan elmondja, hogy mi van a fejében, aztán hagyja, hogy alkosson a színész, amire aztán reagál. Ez a fajta rendezői hozzáállás, a közös alkotói munka nagyon áldásos számomra.

Ha valaki nagyon erősen kényszerít valamire, és még a gesztusokat is le kell utánoznom, akkor azt érzem, hogy nincs rám igazán szükség. Akkor egy báb vagyok, mert nem kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok a szerepről, és úgy veszik, hogy itt egy színész, akinek nincsen agya. Vannak ilyen rendezők is, belefutottam már én is ilyen helyzetbe. Az ilyen közös munka nem szül jó dolgokat, és abban nem szeretnék benne lenni.

Lukács Sándor (72 év, színész, költő, Vígszínház) a Honderű bemutatója után mondta el a gondolatait:

Cs.A.: Elhangzik a Honderűben, hogy nemzedékek nem tanulnak egymástól. Erről jutott eszembe, hogy ma itt ülünk a Pestiben a régi Vígesek próbája után, és holnap A nagy Gatsby fotóspróbája lesz egy másik nemzedék előadásában, mely tele van fiatalokkal. Hogy látod ezt a helyzetet itt a Vígszínházban?

Lukács Sándor: Nagyon érdekes volt az, hogy amikor engem 1972-ben Várkonyi Zoltán leszerződtetett, akkor mindössze két fiatal érkezett. Nagy Gábor volt az egyik, aki akkor óriási sztár volt, és én a másik. Nem 15 fiatal érkezett szinte egyszerre a Vígbe, mint most. Mindenki meg volt rökönyödve akkor, hogy Várkonyi két fiatalt is idehozott. Én érzek most áramlást a generációk között. A nagy Gatsby-t említetted. Vecsei Hasi és a kis Vidnyánszky Ati remek emberek, nem csak tehetségesek. Két év alatt megismertem annyira őket, hogy merem ezt mondani.

Cs.A.: Nem régen készítettem interjú egy fiatal kollégáddal, aki azt mondta, hogy igenis van szakmai áramlás a generációk között. Azt mondta, hogy egy közös munkában nagyon sokat tanult tőled.

Lukács Sándor: Igen, van részükről érdeklődés. Azt, amit említesz, az nem régen volt, amikor vidéken játszottam a Tartouffe-ben. Az autómmal hoztam-vittem az Színművészetis egyetemistákat, és útközben sokat beszélgettünk szakmai és emberi dolgokról.

Amikor mi fiatalon bementünk a Vígszínház színész büféjébe akkor addig, amíg a Páger Antal, a Bilicsi Tivadar, a Somogyvári Rudolf, a Tomanek Nándor, a Darvas Iván, a Ruttkai Éva, a Bulla Elma le nem ültek, addig mi sem. Akkor ültünk csak le, ha maradt hely nekünk. Órákig tudtuk hallgatni a sztorizgatásaikat. Igaz, akkor még nem volt internet, nem volt ez az elidegenedett világ. Ha Sartre és Beauvoir élnének, újra felfedeznék az elidegenedést. Ma egy fiatal csak mobilját nyomogatja. Hiányzik az, hogy leüljünk egy asztalhoz beszélgetni, sztorizni, közben enni, inni. Élőben kellene beszélgetni egymással.

Vecsei H. Miklós (27 év, színész, író, dramaturg, Vígszínház) még tavaly januárban mondta el gondolatait.

Cs.A.: Berobbant az elmúlt pár évben egy színész- és rendező generáció, amely felfrissítette a magyar színházi életet. Gondolok itt több színház fiatal művészére, vagy a te és ifj. Vidnyánszky Attila által létrehozott Sztalker Csoportra, mely bátorságot, újító erőt sugároz. Hogyan látod ezt belülről?

Vecsei H. Miklós: Nem akarjuk magunkat elhelyezni a színházi világban. Nincs számunkra mihez képest. Nem akarunk új hullámot hozni. Az alattunk lévő és a saját generációnkat szeretnénk rávezetni olyan típusú életlátásra, amiben az ember az érzelmeivel legalább annyit próbál felfogni, mint az értelmével. A mindennapokban ezt nagyon nehéz átadni, de ha a néző a színházban megéli a katarzist, akkor egészen másképp ért meg dolgokat, mint addig. Ezt missziónknak tekintjük, és úgy gondoljuk, hogy a színházban művészi szertartás keretében létre tudjuk hozni.

Cs.A.: Egyre több fiatal látogatja a Vígszínházat. Valószínűleg nem mennének ilyen sokan a Pesti Színházba Dosztojevszkijre, ha nem népszerű fiatal művészek csinálnák azt az előadást. Ez koncepció Eszenyi Enikő részéről?

Vecsei H. Miklós: A színházi munka terén ifj. Vidnyánszky Attilával kettesben képzeljük el a következő hatvan évet. Eszenyi Enikő érzi azt, hogy nekünk kell a szellemiségünkhöz egy hely, egy csapat. Amíg sikerünk van, és nem nyúlunk nagyon mellé, addig teret ad nekünk, és hagy minket dolgozni minimális megalkuvásokkal. Ha holnap azt mondanák nekünk Attilával, hogy nincs Vígszínház, akkor biztos, hogy valamelyikünk pincéjében kezdenénk el dolgozni.

Kétségtelen, hogy a Vígszínháznak erős energiája van. A Víg, a Pesti Színház és a Házi Színpad is olyan helyszínek, ahová ha bemegy az ember, már történik valami úgy, hogy még el sem kezdődött a próba vagy az előadás.

Ez egy nagyon hálás helyzet. Úgy megyek fel Nemecsekként a színpadra, hogy egy perce még Latinovits asztalánál ültem, ahonnan felemelő energiát viszek magammal.

Szabó P. Szilveszterrel (46 év, színész, Budapesti Operettszínház) a Tesla címszerepe kapcsán februárban beszélgettem:

Cs.A.: Azt mondtad, hogy te premierszínész vagy. Ezen mit értesz pontosan?

Szabó P. Szilveszter: Azt jelenti, hogy nem tudok egyforma előadásokat csinálni. Nem ugyanolyanok az előadásaim, ezért mindegyik premier. A premieren mindig túlfokozzuk magunkat, mert „meg akarjuk mutatni”, aztán a harmadik, negyedik előadástól beáll. Megtanulja a szervezetünk az előadás koordinátarendszerét, és aztán beáll a szerep. A premierszínész azt jelenti, hogy minden előadásba belerakok valami újat, valami mást. Mindig azt keresem, hogy hol vannak újabb és újabb ízei a szerepemnek.

Hegedűs D. Géza (66 év, színész, rendező, tanár) a Premier című darab próbája utána az öltözőjében beszélt:

Cs.A.: Te nagyon megtalálod a fiatalokkal az összhangot.

Hegedűs D. Géza: Nekem nagy szerencsém az, hogy több mint három évtizede tanítok a Színművészeti Egyetemen. Visszatekintve erre az időszakra elmondhatom, hogy nekem ez nagyon sokat jelentett. Egy-egy osztály végez, majd jön a következő, és hozzák az újak a maguk korszellemét, a maguk problémáit, a maguk kérdéseit. Az aktuális világlátásukat és tudásukat. A fiatalok sokkal informatívabbak és nyitottabbak, mint az idősebbek. A fiatalok által benne vagyok az új és új korszakban, mert ők azt akarják, hogy velük legyek. Rengeteget tanulok tőlük, ők pedig, amit akarnak és bírnak, azt „elveszik” tőlem. Ez egy oda-vissza hatás. Kölcsönösség. Nem tudom jobban megfogalmazni, mint úgy, hogy „folyamatban vagyok” a fiatalok által. Fantasztikus szerencse, hogy általuk benne lehetek mindig az aktuális korban és nem távolodom el tőle. Igyekszem a fiatalokkal és korral szimbiózisban, összhangban tenni a dolgomat.

Cs.A.: A Premier előadásban főszerepet alakítasz, egy színházi rendezőt. A darabban ez a rendező egyszerre pszichológus, tanár és szülő. Ilyen a rendezői munka?

Hegedűs D. Géza: Igen, ez ilyen. A színházi rendező szintézist teremtő, integráló személy. Az a sokféleség, amiből összeáll ez a világ, azt a rendező próbálja összehangolni, működtetni, működésbe hozni úgy, hogy a végeredmény hasson a közönségre.

Cs.A.: Tendencia, hogy számos olyan előadás látható napjainkban, amely történetének alapja a „színház a színházban”. Ilyen a Bíborsziget a Pesti Színházban, és ilyen jellegű a Premier is. A kulisszák mögötti világ bemutatása külön izgatja a szerzőket, rendezőket?

Hegedűs D. Géza: Ez egy nagyon ősi dolog. Megjelenik már Shakespeare Szentivánéji álmában, Moliere-nél a Versailles-i rögtönzésben, vagy Sütő András Álomkommandójában, de mondhatom Spiró György Imposztorát, és igen, a Bíborszigetet, vagy a Radnótiban most látható A művésznő és rajongói című előadást. Hosszasan sorolhatnánk. A színház tulajdonképpen a külvilág, a társadalom metaforája. A színházban is jelen van a gazdasági szakember és a kétkezi munkás is, tehát valamennyi társadalmi réteg leképeződik. A színháznak is megvan a bürokratikus szabályrendszere, ami szerint működnie kell. Próbarend van, időbeosztás van, előadás van. Rengeteg a szerevezési feladat. A színház a maga komplexitásában valóban egy metafora. A Premier előadásban azt látjuk, hogy van egy öntörvényű ember, Myrtle Gordon színésznő, aki ezeket a szabályokat nem akarja tudomásul venni, és áthágja azokat, amivel kiközösítetté és magányossá teszi magát.

Sodró Elizával (29 év, színésznő, Radnóti Színház) a Foglyok című televíziós nagyfilm díszbemutatója után beszélgettem:

Cs.A.: A generációd nagyon erős hatással van a mai színházi életre. Minek köszönhető ez?

Sodró Eliza: Igen, sokszor mondják ránk, hogy milyen bátrak vagyunk. Szerintem a bátorság az, amikor félsz valamitől, és annak ellenére mégis megteszed. Ilyen értelemben nem vagyunk mi bátrak, mert nem félünk.