120 dobbanás percenként (120 battements par minute, 2017) - kritika - Corn & Soda

120 dobbanás percenként (120 battements par minute, 2017) – kritika

120 dobbanás percenként

Forrás: Allociné

A LUX filmnapok harmadik napján Robin Campillo rendezését nézhettük meg. A 120 dobbanás percenként (120 battements par minute, 2017) a ’90-es évek AIDS-járványáról, a francia társadalom és politika közönyéről, a civil szerveződések fontosságáról szól.

Forrás: Thefilmexperience.net

A film története az Act Up aktivista csoport tevékenységét mutatja be, akik a közéletben jelentős lépésekkel igyekeznek felkelteni az emberek, a politika és a gyógyszeripar figyelmét a tomboló AIDS-járvány veszélyeire, a fiatalok, elesettek, kisebbségek védelmének fontosságára. Markáns akciókat szerveznek, konferenciákat zavarnak meg, művérrel dobálják meg a gyógyszergyártó cégek képviselőit, szórólapokat osztogatnak – bármit megtesznek, hogy végre átüssék a zárt szemű társadalom ingerküszöbét. Mindeközben pedig az Act Up tagjait is közelebbről megismerhetjük. Kapcsolatok bontakoznak ki, ellentétek bukkannak felszínre, közben pedig az idő pereg és pereg.

Forrás: Viennale.at

Robin Campillo története alapvetően a csoportdinamika működését mutatja be kiváló módon. A közös céloknak köszönhető összetartozás, valamint a gyilkos kórtól való félelem kohéziós erején keresztül egy rendkívül öntudatos szerveződés működésébe nyerhetünk betekintést. Végigkövethetjük, miként szervezik meg akcióikat, miként hajtják végre azokat, s milyen hatással van ez a gyűléseken résztvevő egyénekre. Felvázolja, hogyan alakul a csoport szerkezete, milyen elvek alapján állhatnak emberek egy ilyen közösség élére, s milyen elszántságot igényel, ha valaki őszintén tenni akar a kollektív célokért. A film alapvetően egyszerre állít emléket a ’90-es évek áldozatainak, és egyszerre fogalmaz meg társadalomkritikát. Szembesít minket azzal, hogy milyen nehéz egy apatikus állapotban megtörni a szociális struktúrákat, és valódi változásokat elindítani az elesettek érdekében. A csoport tagjai javarészt maguk is fertőzöttek, ám nem csupán saját magukat helyezik előtérbe: kiállnak a drogfüggőkért, homoszexuálisokért, prostituáltakért, elítéltekért, a gyerekekért és mindenkiért, aki különösen veszélyeztetett. Példaként állítják elénk az Act Up szervezetét, és arra bíztatnak minket, hogy az ésszerűség keretei között bátran és határozottan álljunk ki az igazunkért, legyen az idő mégoly kevés, a társadalom pedig mégoly érdektelen is az ügyünkben.

Forrás: Unifrance.org

A történet nem csupán a kollektíva szintjén ragadja meg a harcokat. A két főszereplő, Nathan és Sean között fokozatosan kialakul az érzelmi kötődés. Sean azonban HIV-pozitív. Így pillanthatunk be a magánélet színfalai mögé is, e dimenzión keresztül is megtekinthetjük az ádáz harcot a betegséggel. S bizony Robin Campillo nem csak megüti, de jócskán átugorja az ingerküszöböt heves és részletes erotikus jeleneteivel a két férfi között. Nem szeretem azt a szót használni, hogy tabu, mert hiszem, hogy manapság a mi kultúránkban eredeti értelmében vett tabuk már nem léteznek, az azonban bizonyos, hogy a homoerotikus jeleneteket szokatlanul merész ábrázolással mutatja be. Ennek oka pedig nem más, mint hogy szokatlanul realista ez a történet. Ez pedig a legnagyobb erénye mind közül. A dialógusok és főként az emberi gesztusok szintjén olyan pontosan vázol fel jellemeket, érzelmi állapotokat, hogy az ember időnként valóban úgy érzi, az Act Up gyűlésén ül maga is. Ehhez kötődik a film talán legőszintébb jelenete, ugyanis a rendező nem vágja el a történet fonalát ott, ahol tízből kilenc film tenné, s megmutatja a tragédia utáni suta, hallgatással és megdöbbenéssel teli perceket, órákat is. Számomra ez az aspektus, a hihetetlenül valós ábrázolás a legmeggyőzőbb a forgatókönyvben, amihez persze hozzájárul a színészek remek játéka is. Igaz, a Nathant alakító Arnaud Valois – talán rendezői koncepciótól vezérelve – igencsak semmilyen alakítást nyújt, karaktere egyáltalán nincs kibontva, egy félkegyelmű benyomását kelti, s ezzel kissé kilóg a markánsan felvázolt szereplők közül.

Forrás: Lesarcs-filmfest.com

A film címe egy felfokozott fizikális állapotra utal. A történet valóban hevesen, lobbanékony természettel, energiától duzzadva indul be, és ebben az állapotban tartja karaktereit is egy darabig. Ez a tempó elengedhetetlen, ha a halállal futsz versenyt, szereplőink pedig ezt teszik. Szokatlanul hosszú jelenetekkel dolgozik a film, amelyben lassan vehető végül csak észre a felfokozottság elmúlása. Minden jelenet egy vékonyka réteg, amelyet lehánt a történet húsáról a rendező, míg nem marad más, csak a puszta valóság, amelyben a betegség megállíthatatlanul terjed. Bármennyire is pozitív képekkel indul meg a cselekmény, valójában egy vég nélküli agónia, amit nézőként átélünk, s ezt a vér szimbólumával folyamatosan jelzik is nekünk.

Forrás: Diacritik.com

Mondhatom tehát, hogy nagyon jó filmről beszélhetünk a 120 dobbanás percenként kapcsán. Abszolút pozitívum, hogy nem pusztán üres toleranciára szólít fel, hanem a valódi megértést szorgalmazza. Emellett pedig a civil cselekvésre buzdít, megmutatja, mik azok a kollektív értékek, amelyeknek érdemes átadni magunkat. Esetenként nagyon erős vizuális látványt nyújt, ami a jó rendezés további bizonyítéka. Mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek a szociális problémák, s azok lehetséges kezelési módjai.

A filmet a LUX filmnapok során tekintettük meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Értékelés: 76/100

IMDb: 7.7/10

Mafab: N/A

Ezek is tetszhetnek...